::: Egy virtuális fotókiállítás elé
Vietnam – az egzotikus szépség terrénuma. Színek ellenállhatatlan tobzódása, áradó illatok, hangok kavalkádja mindenfelé.
Felfedező utam – jó fél évvel ezelőtt, egy konferencia ürügyén – Hanoiban vette kezdetét. Nyakamban egy fényképezőgéppel nekivágtam a sikátoroknak, motoros taxin zötykölődtem, alkudtam a piacon, szagoltam füstölőket buddhista templomokban, bejártam a hírneves romokat és meglátogattam a császárok sírjait, utcai kávézókban múlattam az időt. Csónakba szállva a Perfume folyón ringatóztam, vietnami férfiakkal cigarettáztam a Saigonba tartó vonaton, Hoi Anban pedig ízelítőt kaphattam az újhold fesztivál rituáléiból is – és közben egyfolytában fényképeztem.

Jóllehet, e hagyományaihoz ragaszkodó, mégis vibráló ország kultúrája számos ponton különbözik a miénktől, és közös nyelvet sem beszélünk, utam során mindvégig úgy éreztem: ezer szállal kötődöm ehhez a világhoz, ezekhez az emberekhez. A biciklijén elsuhanó falusi kislány; a magányosan himbálódzó, vagy épp evezőcsapásoktól továbblóduló csónakok; a füstölők visszagörbedő, elparázslott végei. Az ismeretlenül is rám köszönő gyerekek az utcán; az ifjún sugárzó és a mélyen barázdált gyönyörű arcok; a sárkunyhók és a szalmatetejű házikók sziluettje; a mélyzöld rizsföldek munkásai. A gyümölcskupacokkal és terménnyel telt kosarakkal telezsúfolt piacok; a portékájukat kínáló utcai árusok és a vevőre leső boltosok tekintete. A szalmakalapok íve; az ablakokból kilógatott száradó ruhák; a nyüzsgő saigoni főutcák, amelyeken már átkelni is kaland; és az éjbe vesző folyón lebegő lámpások sora.
Megannyi pillanat, megannyi vallomás, amelyeket mélyen elraktároztam magamban, s amelyek egy részét a fényképekbe rejtve talán sikerült átmenteni azokra az időkre is, amikor az emlékek már halványodni kezdenének.
Pápai Szilvia