Egy komplex, összefüggő univerzum

::: David Byrne világa


A Manhattan című filmben van egy jelenet, mikor Woody Allen számba veszi azokat a gondolkodó és alkotó elméket, akik értelmet tudnak adni életünknek. Én is régóta ápolok egy ilyen imaginárius listát, melyen David Byrne is örökös tagként szerepel.

Egy idol iránti rajongásnak több fokozata lehet: szeretném, ha a barátom lenne; szeretném, ha olyan tehetséges lennék, mint ő; szeretném, ha olyan kisugárzásom lenne, mint neki; a feleségem szeretné, ha olyan kisugárzásom lenne, mint neki.

Most csak a magam nevében beszélnék, az első három kívánság mindenképp szerepel egy másik listámon, az el nem érhető vágyakén. A dologhoz sajnos némi bűntudat is társul. A tisztességben megőszült zeneőrült abban a tévhitben ringatta magát, hogy mindig az idő pulzusán tartotta az ujját, majd hirtelen rá kellett döbbennie, hogy az egyik legbriliánsabb kortárs majdnem átsiklott a hálóján. Magának köszönheti az ilyen művész, minek előzi meg a korát, mondhatnánk pökhendien, nevetséges kísérletként szégyenünk palástolására. De szerencsére még időben bevettem a kanyart. Történetem szolgáljon intő példaként az utókornak.

David Byrne
David Byrne

A Talking Heads első hullámai a hetvenes évek végén tűntek fel a magyar éterben. Érdekesnek találtam, de valahogy nem lökött le a hokedliről, így felelőtlenül ki is hagytam az 1982-es budapesti koncertjüket. Néhány barátom ott volt, és kifejezetten negatívan értékelték a fellépést, így a kombó egy időre kikerült a radar alól. Az első megvilágosodást aranyfülű Juhász Elődnek köszönhetem. A Zenebutik egyik adásában játszott be részleteket az együttes Stop Making Sense című koncertfilmjéből. Beájultunk: az a zakó! Az a mozgás! Az a zene! A kegyelemdöfést a Road To Nowhere videoklipje adta meg. Következő cseh utam alkalmával sikerült is megkaparintanom Little Creatures című aktuális lemezüket. Két lemezzel később az együttes felbomlott és David Byrne szólóban folytatta működését.

Bár a sajtóban mindig követtem ténykedését, az igazi nagy találkozás 2008-ig váratott magára. Ekkor küldött át Brian Eno néhány érdekes hang- és dallamfoszlányt Davidnek, melyek valószínűleg a stúdiótakarításkor estek az ölébe, hogy tudna-e belőlük épkézláb dalokat faragni. Tudott, nem is akármilyeneket, így született meg második közös lemezük, Everything That Happens Will Happen Today.

Az eredmény egy nagyon érdekes fúzió, brit elektronikus alapokkal ötvözött americana, gospel, folk és country gyökerekkel. Szellemes, Byrne-tipikusan ironikus szövegek és egy jól karbantartott, képzett énekhang simogatják fülünket. A lemez megjelenését követően Byrne és zenekara Stuttgartba is ellátogatott, ahol végre sikerült élőben pótolnom, amit addig elmulasztottam. Fantasztikus zenészekkel és fiatal táncosokkal körülvéve ragadta magával a közönségét, a székeket megspórolhatták volna a teremben, muszáj volt együtt rándulni a ritmussal. A koncertfelvétel később megjelent DVD-n Ride Rise Roar címmel, mindenkinek ajánlom, akinek sürgős energiainfúzióra van szüksége. Groovy!

Eno producerként sok Talking Heads lemezen is közreműködött, de igazi rejtett kincsre leltem, mikor a lemezboltban szembejött 1981-es közös lemezük, a My Life in the Bush of Ghosts. A lemez Amos Tutuola nigériai író 1954-ben megjelent azonos című kötetére épül, egy egyedülálló kísérlet Afrika lelkének az akkor legmodernebb elektronikus eszközökkel való megragadására. Ha ma meghallgatjuk a lemezt, nem akarjuk elhinni, hogy a sampling technika gyerekkorában készült, pornak semmi nyoma, akár ma is készülhetett volna!

David Byrne teljes zenei és képzőművészeti (mert az is van) pályafutását lehetetlen megmutatni egy rövid cikkben, a teljes életmű tanulmányozását házi feladatnak adnám ki. Részletes információkkal a művész honlapja szolgál. Az aktuális Byrne–St. Vincent együttműködést Love This Giant címmel kérném nem kihagyni, ki fogom kérdezni…

Amire még mindenképp fel szeretném hívni a figyelmet, az Byrne Bycyle Diaries című könyve (bár már 15 nyelven kiadták, magyarul sajnos még nem). Végre egy közös pont, ahol szemmagasságban érezhetem magam vele: mindketten, egymástól függetlenül jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy egy város a legmélyebben és legélvezetesebben egy kerékpár nyergéből ismerhető meg. Ennek ürügyén meséli el nekünk utazásait, megfigyeléseit, találkozásait a világban. A városalakításról, az élhető környezet megteremtéséről és ennek szociális előfeltételeiről tudományos igényességgel gondolkodik el, ami nem mond ellent annak, hogy megbízható rendszerességgel fogunk felnyeríteni finom humorán.

A könyvből egy érzékeny antennájú, a világra és lakosaira előítéletek nélkül kíváncsi univerzális gondolkodó képe rajzolódik ki. Találkozásai művészekkel, tudósokkal, politikusokkal soha nem a saját fontosság vagy hírnév alátámasztását szolgálják, hanem izgalmas és főleg következetesen végigvezetett gondolatsorok apropóját adják. Építészet, formatervezés, közlekedés, zene, képzőművészet, pszichológia, szociológia, politika – David Byrne világa egy komplex, összefüggő univerzum. Számomra a könyv fő üzenete, hogy minél részletesebben gondolkodunk el magunkról és világunkról, minél tájékozottabbak vagyunk, annál nagyobb eséllyel alakíthatjuk és élvezhetjük életünket.

Hoffmann Tamás


Átvett újraközlés | Forrás: Susannicon
Megjelent 2013. február 24-én a kultúrportálon | Hovatovább: David Byrne honlapja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük