Vasárnap reggel ébred a város…

::: Xonkyli 10/7


Vasárnap reggel ébred a város: a taxiban vezeték nélküli hálózatot érzékel a komputerem. Kína nem örvendeztet meg a netre való felkapcsolódás lehetőségeivel, annak ellenére, hogy lakói bőséggel ellátottak elektronikai cikkekkel.

Egyedül (majdnem egyedül) suhanunk a főúton, itt-ott kerékpárosok, esőköpenybe burkolt kismotorosok (a köpenyen rés nyílik a visszapillantó tükör számára; elöl átlátszó, hogy a reflektor fényét átengedje, fényvédő rétegű szemellenzős, s a gyermeknek, aki esetleg ott áll a sofőrködő anya-apa előtt, szemmagasságában ugyancsak kitekintő lyuk), rendőrök (segédmotor-kerékpárral, amelynek hátsó sárhányójára rúdra erősített kék villogót szereltek; s úgy tűnik, mintha mindenki most tanulna vezetni), a járdák szélére pedig, ahová azonban már nem ér el a buszokban utazók köpete, kezdenek kihurcolkodni a mozgó ételárusok. Unalmas az ég, méltóan hirdeti továbbra is a szüntelen párába rejtőző szürke tartomány sajátosságát, a ködbe burkoltságot.

Sorra veszem, hogy magam is lássam a feliratokat. Kunmingban – Pekinggel és Xiannal ellentétben – nagyszámú az óriásplakát. Pekingben pusztán a lebontásra ítélt területeket, illetve az üresedő grundokat fedték el műanyagra festett óriásképekkel. Meglehet, itt is ez van – akkor viszont sokkal több az épületbontás. Áruházi reklámok, érdekes helyszínek tudósításai az utak mentén, kalligrafált, egyszerinek-egyedinek látszó írásjelekkel. A házfalakon graffiti nincs, se a pici boltok bádog rolóin, ablakain, fából készült ablakszárnyain. A kőfalak, szabad felületek olyanok maradnak, amilyeneknek készültek – nyers, megmunkálatlan anyagúnak. A legdíszesebb felületek, szemmagasságtól az első emelet aljáig, végtelen sávban futnak együtt az elhaladó autókkal. S itt, e tartományban, ahol a legtöbb nemzetiségi csoport él, minden mandarin nyelven, s minden csupán néhány jellel.

A külváros irányába haladva (ámbár a több millió lakosú településben nagyon-nagyon sok a külváros) alacsonyabbakká válnak, földhöz lapulnak a házak, de képviláguk változatlan. Fák, fák és fák, derékig fehérre meszelt törzsű platánok, valami, ez idő szerint virágzásba kezdő, sárga trombitákat nevelgető akácia, a csepegtető levelű Ficusok, sok-sok F. benjamina, mintha egy otthoni virágkereskedésbe tévedtem volna be. Tenyeres levelű Facia-félék, monstruózus ágyásokban mindenféle furcsa levelű páfrány, és miként otthon, az innen is elmaradhatatlan babérmeggyek. Előző nap figyeltem föl arra, holott a taoista szentélyekben régebben is láttam, a jelesebb fáknak nem csupán a nevét írják föl egy bádogtáblácskára (domborított nyomással, rekeszzománcozva), ráadásul latinul, botanikailag egzaktul, megkönnyítve számomra a tájékozódást-értelmezést, de feljegyzik a növény életkorát is. Kunmingi első napomon, a meglátogatott tavacska mellett a felvigyázó szentélyt kajsziültetvények vették körül, még a bonsaiok is sárgabarackokból sorjáztak – egy teljes hadsereg -, s termő gyümölcsfák voltak, ámbár mindegyikük legalább 350 évesnek mondatott.

Kutyák lófrálnak: kicsik, kínai szemmel látva őket amolyan vágósúlyban lévők. Pecsenyekutyák. A Dian-tó északi partján fekvő parkban, amelybe érkezünk, azonban egyetlen eb sincs. A helyiek tai csiznak, az idősebb, kékselyembe öltözködött hölgy karddal kezében végzi elegánsan a pantomimesnek tűnő mozgást, a sertehajú, marcona képű, ejtett vállú vénember pedig a keleti harci művészethez feltehetően hozzátartozó félelemkeltő grimaszokat produkál. A Daguan pavilon környéke tele középkorú és idősb testmozgatókkal.

Géczi János: Kínai citátumok (részlet a sorozatból)
Géczi János: Kínai citátumok (részlet a sorozatból)

Kávézót keresek – hiába. Kínában kevesen (avagy csak a senkik) kávéznak, s ha valahol adnak koffeintartalmú italt, olyanszerűen híg az, mint a szakszerűtlenül elkészített tea. S amíg a jobb tea stampedlinyi, a kávé két, két és féldecinyi. Elered az eső, a lótuszleveleken pocakos vízgyöngyök gyülekeznek és békaszemként ragyognak. Hosszú és keskeny, fedett motoros hajó visz a nyílt vízre, benne két sorban, rizsszalmából font székecskék, azokra ülünk, mi európaiak és a helyiek, s mert a hajótest mély és a tó felszíne szemmagasságban, elkerekedett szemmel bámuljuk a szakadó esőt, a bugyborékoló tófelszínt, az egyre-másra különböző irányból érkező kicsi-nagy hullámokat, ebből a nézetből, ilyen szemszögből nem láttam még sose. Teljes óráig nyúlik ez a mulatság, azonban egyetlen kínai dzsunkát nem lehet föltalálni, pedig reméltem, hogy találkozom majd bambuszárbocos, szögletes vászonvitorlás hajóval.

A város fölébred. Az emeletmagasban húzódó sztrádák alatt megbúvó útlabirintusban kanyargunk, fokozhatatlan hangzavarban és tömegben. A Nyugati-hegyre igyekszünk, abba a rododendronokkal és magnóliákkal teli parkba, amelyet Alvó szépség hegynek neveznek: a városlakók képesek belelátni a hegybe a vízpartra feküdt, haját a tó vizébe lógató leányt. (Ami persze nem park, hanem parkok és szentélyek, pavilonok, a négy világtájat képviselő aranyozott, kék hajú Buddhák, sztúpák, kanyargós utak és erdők és paloták együttese.) Hegy, tó, szakadék, erdő, mind-mind jelentőségteljes nevet visel errefelé, és szimbolikus értelműek.

A járműre a felettünk elvezető úton robogó tehergépkocsi kádnyi vizet fröcsköl, sofőrünk ugyancsak összerezzen a váratlan eseménytől. A monstruózus tartóoszlopok egyike tövénél lavórba rakott tűznél szárítgatják magukat a helyi széplányok, tőlük nem távol, a betonfalon, mintha kakasülőn, egyetlen férfi, sarkára ültetvén fenekét, guggol és egyensúlyoz, elmerülten olvassa lepedőnyi újságját.

A tó partjáról meredeken szalad az égnek a hegy, van ötszáz méter, amilyen magasba jut, így aztán a csúcsa 2500 méter körül karistolja a páraszürke eget. De az ég többnyire leereszkedik a tóig, részletek láthatóak csupán a vidékből, s az is foszlányosan. Autónkat elhagyva, a tömeges turizmust kiszolgáló, sok kocsiból álló minibusz-szerelvénnyel kapaszkodunk a hegy taoista szentélykerülete felé. A 18. századi épület és kert együttese, írja is mindenféle turistavezető könyv, nehéz munkával hetven év alatt készült el, hiszen a szinte függőleges sziklafalat kellett a szerzeteseknek megmunkálni – többnyire kötelekről alálógva, hogy létrehozhassák szívük-lelkük vágyát, a Sárkánykaput. Nem más ez, mint a hegy függőleges falán futó lépcsősorok, bevésett barlangok, sziklákra ültetett pavilonok, kiszögelések és a hegyoldalt beszövő növényzet együttese, s ahol csak lehet, a tanulás és a jóság isteneinek szobrai állnak kísérőikkel körbevéve, a hívők számára az azonosítást megkönnyítendő, sajátos attribútumaik sokaságával ellátottan. A tériszonyt kiváltó hegyoldalról a városban nem tudok gyönyörködni, a várost és a mélyben húzódó Dian-tavat a maga negyven kilométeres hosszában többnyire csak sejtem, de a hirtelenjében keletkező tériszonyom miatt nem érzékelem.

A buddhista szerzetes alapította szentélyt Guanyinnak, a könyörületesség istennőjének szentelték, valamikor a 14. század elején. Amíg máshol nem, itt valóban virágoznak a kaméliák, ezek a teacserje-rokon növények, amelyeket áhítatosan szemlél és óv minden kínai. A Taihua Si fölött, félórányira egy 14. századi mongol herceg nyári palotájának maradványai találhatók: ma ugyancsak taoista kegyhely, de a kilométerre fölötte álló templom már megint csak buddhista. Ugyanazt a kertté alakított hegyet (hegyhez illesztett kertet) több vallás használja. Mondják, nem csak a határterületnek számító, soknemzetiségű Yunnan tartományra s központjára, a legnyugalmasabb kínai városnak hírelt Kunmingra jellemző a vallási és filozófiai tolerancia. (Tény, hogy az örök tavasz városának nevezett metropoliszban sokféle buddhisták, köztük a zent követők, moszlimok, a pragmatista taoizmus és a konfucianizmus hívei férnek meg a keresztényekkel, köztük a nesztoriánusokkal és persze mindenféle természeti vallást gyakorló kis csoport tagjaival.)

Ebéd után skanzenbe térnék, a körzet nemzetiségeinek tárgyi kultúráját mutatják itt be. Pénz hiányában nem tudunk bemenni, hát bámészkodunk – azt a mangrove-erdőt utánozó betonépítményt, amelyre liánnövényeket futtatva imitálják a fát, majd babkávét keresve befordulunk a több emeletes, de kihalt étterembe. Csitri lánykák, komolyka fiatalurak a pincérek, de mihelyst meglátnak minket, az orrunkra mutogatva vihogva vonulnak a sarokba, illetve kiszaladnak a teremből. Percekbe kerül, mígnem szóba áll valaki is velünk, s annál is hosszabb időbe, hogy felvegyék a megrendelést, és kávé hiányában kiszolgáljanak teával.

Az esti esős séta végén, egyik hotel előtt az Alvó szépség hegy alapján megmintázott alvó szépséget fedezek fel, fehérmárványból, s mint Rómában a korakeresztény mártír, a lefejezett Cecília kora klasszicista stílusú szobra fekszik a sötétben.

Reggel szárazok az utcák: a hetedik emelet kék ablakának résén lepillantva nem látok tócsákat, nem vonja be vízréteg a tárgyakat, a burkolatkövek fakók. Az égbolt reménytelenül szürke. Az útkereszteződésben, hiába reggel hét az óra, megbecsülhetetlen létszámú tömeg várakozik a villanyrendőrök előtt, s a zebrák pereménél sárga mellényes, piros zászlós asszonyok őrködnek a közlekedés rendjére, s mutatják, ami amúgy is látható, ha zöldre, ha pirosra vált a jelzőlámpa, és reménytelenül hadakoznak a renitensekkel. A kerek ablak zöld fényében a helyi reklámokról ismerhető, el- és feltűnő pálcikákon előrelépegető zöld emberke, a sárgában és a pirosban a fényen kívül semmi egyéb. A kereszteződéstől nem messze fedett, de oldalak nélküli alkalmatosság alatt fiatalúr rendőr kuporog, az asztalkán, amelyre könyököl, botra erősített villogó lámpa. A forgalmat ellenőrzi és uralja.

Mindeddig nem sikerült felderíteni, az egyidejűleg épülő és egyidejűleg hotelként, valószínűleg garniszállóként ugyancsak funkcionáló szállásunk miként pozícionált a nagyvárosban. A tegnap 5 jüanért vásárolt térképen kizárólag kínai nyelven szerepelnek az utcanevek, mindent összevetve számomra menten hatalmas képverssé válik, mihelyst kinyitom, gondolkodom is rajta, otthon majd melyik szabad falfelületre rajzszegezem, hogy meditálhassak arról, e metropolisz melyik vidékét laktam, s melyikben kószáltam taxival avagy gyalogosan. A város irdatlan méretű: a magyar útikönyv szerint kétmillióan, az angol szerint négyen, a helyiek szerint már tizenkét millióan lakják. A szálló, ha nem is a város peremén áll, de a központ csak hosszas buszozással, leginkább azonban taxival közelíthető meg, jó húsz perc az út.

Vacsorahely után kutatva tegnap egyetlen angol étlapú kifőzdét, kocsmát, éttermet, szállót stb. sem találva végezetül fényképek nyomán választjuk ki az ételeket, s amelyet el akartam kerülni, ismét nem sikerült. Az errefelé készített szecsuáni ízlésű ételek mindegyike paprikaváltozatok tömegétől gazdag, csípős ízek variációit tartalmazza. Paprika egészben, nyersen és szárítva darabolva, porítva, olajkivonatként, kenőcsként és pasztaként, sárgán, pirosan avagy barnán, csípősen, extrán csípősen és enyhén. A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába.

Később, hazafelé siettemben pillantom meg a fehérmárvány női szobrot, amelynek alaposabb megfigyelése korábban nem állt módomban, túl azon, hogy felvillant bennem a római emlékkép. Szinte ezzel egyidőben azt is megállapíthattam, hogy a pénzügyi központban vagyok, mert rátalálok ama bankra, ahol az első kunmingi napon a dollárt (többszörös ellenőrzésen is átesve, megfontolt ügykezelés eredményeként) jüanná változtatta (hatalmas munkabérért) a bank üvegablak mögé zárt, velem csak mikrofonon keresztül kommunikáló ügyintézőnője.

A szállás közelében leginkább bankok, apró üzletek, mosodák, kifőzdék sorjáznak és egy-két óriási bevásárlóközpont áll. S egy kínaias ízekre áttért KFC. Hogy a nagyobb utcáktól távolabb – arról egyetlen egyszer szereztem csupán tapasztalatot. Óvatlanul befordulva félig kész hotel (amelynek egyik liftjét hol olcsó bútorok, hol nylonzsákokba rakott építkezési anyagok szállítására használják, a másikat pedig, amellyel a szállóvendégek utaznak, pozdorjából préselt lemezek borították belülről, de hogy miért, az nem derülhetett ki) mögötti mellékutcába, a pekingi hutongokhoz hasonlatos telepre sodródtam: a szűk köz hosszában nyitott betoncsatornában folyt a zsíros-bűzös szennylé, s akik életébe beléptem, az utcát is lakótérnek tekintő családokéba, rejtve bár, de kutakodó tekintettel követték mozdulataimat. Azt is, ha a helyben vásárolt zsebkendőbe fújtam az orromat, azt is, ha elrökönyödtem a lábközben kihasított nadrágú gyermekek miatt. A gyermekek között mindig föltünést okoz sok európai sajátosságom, például a teljes arcomat befedő szőr, a kék szem, az orrom, a bőrszínem, és leginkább a testméretem. Itt, e filigrán népség körében ugyancsak magasnak számíthatok. S a felnőttek is, ha tehetik, hozzám érnek, megragadják szőrös karomat, áhítozva tapogatják enyhén kidudorodó hasamat, megérintik orromat, s nem egyszer, ha észreveszem, szólnak hozzám, a testemhez egészen közel férkőző idegent a társuk, velem együtt, máris lefényképezi.

Yunnan tartomány, s benne Kunming Kína délnyugati határánál található. Vietnam, Laosz és Mianmar (azaz Burma) a szomszédja, s kis részben Tibeté. Olyan magasan is fekszik többnyire, mint ezen országok, s földrajzi helyzetét tekintve déli sávja hiába szubtrópus, a magasság miatt hűvösebb, s talán esősebb is. Május lévén, az időjárás a szárazabb szakaszában jár. E tartományban ered Ázsia három nagyobb folyója – a Jangce, a Mekong és a Salween -, s érteni vélem, mitől oly bővizűek. Az útikönyvek által egységesen meghatározhatatlan méretű lakosságú Kunmingot sok nemzetiség lakja, hiszen maga a tartomány a kínai nemzetiségi kisebbségek egyharmadának az otthona, de hogy hányan is élnek itt, e helyiek szerint békés kisvárosban, sosem tudom meg. A bejelentetlen lakóhelyűek száma ismeretlen.

A város nyitottságára és régtől eredő kozmopolitizmusára utal, hogy egykor a déli selyemút végállomása lehetett. (Úgy látom, hogy kínai utazásom nagyobb része a selyemutat követi. Xi’an, hová a világhírre egy-két évtized alatt szert tevő, föld alá temetett agyaghadsereg miatt utazom, még a hónap legelején két éjszakára, a selyemút északi végpontja. Da li, ahová az út végén érkezem, ugyancsak állomása a kereskedelmi útvonalnak. S e város hírneve növekszik attól is, hogy a közeli császárvárost a turisták számára látogathatóvá tették.) Yunnant a stratégiailag fontosnak bizonyuló, Indiáig elvezető, híresen veszélyes szerpentin köti össze Burmával, Vietnám felé pedig trópusi erdőkön, függőhidakon keresztülvivő keskenyvágányú vonatszerelvénnyel lehet innen eljutni. A városban néhányszor átkeltem a villamossínnél keskenyebb nyomtávú síneken, megfordultam a pályaudvar előtt, s mindannyiszor elcsodálkoztam azon, mindezek, magyar hagyományaim értelmében, mennyire kisvárosiasak, mennyire nem azonosítom általuk a kínai világvárost.

A kettős tetős Jin Dian, azaz az Arany palota a város északkeleti szélén hirtelen magasodó hegyen emelkedik. Órákon keresztül igyekszem felé, s mikorra végre elérek hozzá, kultúrpark, felvonópálya, kirándulóhely és parkerdő sora állja utamat, s mindenhol a hétköznap ellenére nyüzsgő tömeg fogad, s a maga módján engedi (vagy sem) a mozgást. S bár nem a Quingek ellen fellázadni merészelő tábornok, Wu Sangui nyári tartózkodási helyének a szentélyébe készülök, a tömeg akarata szerint már ott körözök, mint tekintet a mondat fölött, idézőjelek a locus elején és hátulján, az emlékhelyen, s csak titkon reménykedek abban, hogy végül talán a szomszéd hegyen álló másik taoista építménybe, a város ötszáz éves harangtornyát őrző építménybe is eljuthatok. A hegy lábánál, s ezért áldom a magába befogadó, önállósodni nem engedő tömeget, olyan kertészeti bemutató fogadott, olyan, a különböző teaféléket eredményező ültetvényeket láttam, amely reprezentálja a helyi teaváltozatokat. A drótkötélpályán följutva a hegy közepén pedig oly botanikus kertet, üvegházakat, kaméliaültetvényeket vehettem szemügyre, mire a több épületet is tartalmazó szentélykertet megközelítem, amelyeket nem lett volna érdemes elmulasztani: lepusztultak, mint otthon a vurstlik. Mindent megnézek, amit lehet: az izlandi mák színpompás ágyását, a japánok ültette nemzeti bemutatókertet, az 1998-as kertészeti expó kiállítótereit, a farktollat hullatott pávakakasokat, bonsaiokat, a kertkultúrát bemutató metszetkiállítást, az ismeretlen kínai zöldségeket.

A bronzból készült, égett faként elfeketedett pavilon egy hagyományosan megépített, nagy becsületben tartott, ezért formahű kínai kert közepén áll – nem is egy, hanem több példányban. Ez, be kell vallani, megzavar: meglehet, a kínai kertekben szerep jut az ismétlésekkel keltett hangsúlyoknak, a növények is gyakran csoportokban, az azonos kövek is látszólagos rendezetlen, de több elemből szervezett halmokban, s az építmények valamiféle titkos, de megtapasztalhatóan harmonikus rendben állnak, de az, hogy egyetlen pavilon több másolatban is létezzék, elképeszt.

Van ebben az egyes és többes szám határát feszegető ügyben valami kétségbeejtő.

Amint abban a baktriai tevében is, amely megrendítő nyugalommal tűri, hogy megmásszák s a két púpja közébe üljenek mindazok, akik véle fényképezkedni vágynak. Mára ha félezer egyed él e tevefajból, amelyek egyedei egykor Kína sivatagait járták, szállították terhüket a kereskedelmi csomópontok között, mígnem turistalátványossággá változtak.

Zöldség mindenhol. A zöldségből bőség van. Amikor, már az első itt töltött nap végén, a néhány kilométerre fekvő falvacskában, ahol zsibbasztó szecsuánborsos kakaspörköltet érkezünk elfogyasztani, a vendéglátók beterelnek a döngölt földpadlós kamrába, hogy válogassunk megfelelő zöldségeket a húshoz, érzem, kétségbeejtően gazdag és regisztrálhatatlan a zöldből az ajánlat. Máskor pedig – az expón – akkurátusan megszerkesztett, zöldségekből kirakott Bagua-ábrára bukkanok, amelynek közepét alkotó yin-yang szimbólumot a trigramokból képzett nyolc gua fogja körül, s bennük a kozmosz valamennyi törvénye szimbolizált. Valami ilyesmi érzékelhető abban a szín-, illat-, íz-, alak-változatokat nyújtó zöldséghalomban is, amelyet a vendégei számára szünettelen felajánl, keresse meg a pillanatának legmegfelelőbb összeállítást minden látogató magamagának, bármelyik kínai fogadós. Sulyom, rücskös-bordás felületű keserű uborka, a mi fürtös uborkánkhoz hasonló, de méretesebb uborka, a patisszonra emlékeztető, de annál némileg testesebb, zöld és bibircsókos tök, két végén elkeskenyedő, majd kihegyesedő, sárga édesburgonya, levélzöldségek garmadája, retek- és káposztafélék, csípős és mentás levelek-gyökerek-gumók, változatos száraz- és újhagymák, a vörös- és fokhagyma közti édes, kámforos, szúrós és meghatározhatatlan szagúak, bűzűek, illatúak és káprázatos formájúak-színűek-testűek.

A piacon leginkább a gyümölcsök látványa ragad magával. Egyik nap, túl a hetedik századi buddhista kolostoron, a városközpont egykori moszlim negyedéből megmaradt piacon ténferegve szamócafa termésére bukkanok. Cseresznyenagyságú, mélybordó, kemény hártyával beborított gömbök, amelyek felszínét eperre jellemző nagyságú apró magvak borítanak el. Mintha rubinmorzsába hempergették volna az ugyan édes, de erősen savas, némileg fanyar, tejüveg-állagú húsát kínáló gyümölcsöt. A Schuncheng Jie, a régi utcácska egykori házaiból semmi nem maradt, szomorkodik kínai származású kísérőm, akinek családja egykor errefelé lakott egy termetesebb udvarházban, nincs se mecset, se forrás, se park, csak kifőzdék, a járdára kitelepedett éttermek és a székek között a tülekedésbe belefeledkezett, a tömeg sodrása ellenére is saját utat járni képes járókelők. Heves illatú ételeket főznek erre, s a korábbi tapasztalataimnak ellentmondóan, a helyszín arab eredetére utalva, sziruptól és méztől édes süteményeket és gyümölcsitalokat is látok. A hal-, madár- és virágpiac sikátoraiban megfejthetetlen funkciójú használati és dísztárgyak, limlomok és elképesztő forgatag. A bűz, amely a nyilvános illemhelyről terjeng, s amelyben a pekingi éjszakai piac szagára is ráismerek, nem egyéb szalmiákszeszénél, senkinek nem okoz problémát, még kevésbé az, hogy egyetlen mozdulattal markolnak az árusok a szemétbe és a vevőknek felajánlott árujukba: cukorkákba, aszalványokba, igazgyöngybe, jáde-ékszerekbe és azokba a termetes jutazsákokba, amelyek megnyitott szájából ginseng-gyökeret vagy egyéb életelixírt emelnek ki. S a teafüvet is ilyesmi sokat tapasztalt markokkal emelgetik és morzsolják, s vegyítik a szikkasztott jázmin-, rózsa- és krizantémszirmokat. Látok préselt fekete, vörös és zöld teát is – többnyire korongokban, kisebb malomkő-nagyságú tömbökbe préselve állnak.

Nézem a tegnapi fényképeimet a piacról, rágcsálom a szamócafa fanyar ékszereit, cuccaim nagyobb részét a hotelben hagyom, a szükséges holmimat pedig összepakoltam: délben indul a repülőgép Xishuangbanna szubtropikus városába, a gumifákhoz, a cukornádhoz, az elefántokhoz, kígyókhoz és tigrisekhez. A város Mianmar és Laosz Kínával közös határán terül el, közel esik Vietnámhoz, s ami vonz benne, hogy legendásan gazdag az élővilága. S itt van az egyik legnagyobb, trópusi fajokat egybegyűjtő botanikus kert. A kínai madárvilág fajainak egyharmada errefelé él, nyilván alig fogok közülük bármit is látni. A világ dísznövényeinek ötöde, mondják, Yunnan tartományból származik – el is hiszem, ha csak a bambuszokra, kaméliákra, broméliákra és mindenféle papagájszerű virágra emlékezem -, s nem kétséges, hogy ezek többségét az elmúlt napokban testközelből megfigyelhettem, megszagolhattam, -nézhettem, -tapinthattam,- ízlelhettem. A yunnani emberek zöldségtermesztői, kertészeti és parkkultúrája magas, s a közösségi életterük is e munkálatokhoz és helyszínekhez kötődik.

Tegnap dai eredetű ételt ebédeltem – mintegy így készítette elő vendéglátóm a kirándulást. A daiok Xishuangbanna trópusi erdeiben élnek, ma többnyire Kína szomszédos országaiban. Ők azok, akik a rizst bambuszszárba tömködve gőzölik, avagy kivájt ananászba, az édes-savas aromájú lédús gyümölcshússal elvegyítve főzik meg. Az általam elfogyasztott ételkülönlegességben a fán termett fekete eperszemek is felbukkantak. Annak az epernek a gyümölcseit szemelgettem, amelynek levelén nőnek fel a selyemhernyók – mondom is, hogy ételközösséget vállalok így a selyemlepkék lárváival. (A lepkékkel nem: azok már nem táplálkoznak.)

Xishuangbanna a tea természetes termőhelye, s ennek megfelelően az ősi teatermesztés és -fogyasztás is hozzá kötődik. A Laosz, Vietnám és Yunnan tartomány közötti területen emelkedik az a hat magaslat, amelyeket, eltérő sajátosságaik okán, a 18. századtól a hat nagy teahegynek neveztek el, s bár mára a híres teatermelő helyek száma ennél több, az emlékük nem kopott el. E hat helyről származó teákat együttesen hegyi puerh teakánt terjesztették el és tették ismertté a hongkongi teát kedvelő ínyencek. A hagyomány szerint a 7-8. században erre a területre vándorolt bulang népcsoport kezdte a vad teafák kultúrába bevonását azzal, hogy saját maguk részére leveleket szárítottak, majd a száradás közben végső ízükhöz-illatukhoz jutó szárítmánnyal kereskedtek. Ma is élnek még ezek az ősi teafák, ezeket is megnézni érkezem. Némely egyed nemhogy több száz, de akár 2500 éves is lehet, amelyek utódait ma ültetvényeken, klónozva gondozzák. E fák némelyikéhez készülök most. Ezek teáját kóstolnám, ha már – a repülőgépjáratokat kivéve – nem ihatok bort, hiszen erre, miként a kávé, kellően nem ismert ital. (Bor, már ami fellelhető, az nem kínai. Ezzel szemben a pálinkákat is sokszor bornak nevezik. A szilvabor sem egyéb, mint híg szilvapálinka.)

Xishuangbanna hőséggel fogad és párával. Lehajigálom könnyített csomagomat, újra megtanulok lélegezni a hirtelen talált légkondicionált szállodában, harapnivalóért megy a társaság, keressük a helyi ízeket, majd rohanunk a Mekonghoz. A sokkanyaros folyó feltűnt a repülőgépről is, szabályos görbületeivel, váltakozó szélességével, iszapos színével, galériaerdőjével egyetemben. Hogy a gyorsan közlekedő gumitutajra ülök és vitetem magam az árnak segítő motorral, ismerősként ellenőrzöm a folyót, amely nem is sejteti még, hogy a következő országban folyammá terebélyesedik. Bambuszligeteket, a meredek hegyek teraszain keskenyen húzódó, egymás fölé épülő teaültetvényeket, banáncsoportokat látni, s a folyóparton homokpadokat, kikötésre alkalmas kis földnyelveket, kibukkanó sziklákat veszek egyre másra szemügyre, mindegyiken úgy nevelkednek a számomra ismeretlen, a folyó váltakozó szintje, a sodrás és a viharok által szorongatott növények, mintha bonsai szereplői volnának. Ez az első, kétség nincs, trópus, ahol életemben járok. A kabócák akkora zajt csapnak, mint egy seregélyraj, a csónak motorzaját is felülmúlják. Amikor kikötünk, egy tanya közelében, az eddig természetes közegükben sosem látott növényeket vehetem szemügyre, mindenekelőtt a cseresznyefa-termetű citrusféle nyűgöz le, amelyen futball-labda méretű zöld, kopott héjú termések függeszkednek.

Vacsorára a piac mindenféle gyümölcse közül kerül néhány, azonban nincs rájuk szavam. Az egyik akkora, mint a kemencében sült parasztkenyér, a felszíne tüskés, s hogy kettévágják, gumilé csorog a torzsájából. Amúgy savanykás és sokféle zamatú. A másik azonban romlott sajtként büdös, ennek oka a magas fehérjetartalom, de az íze édes, az állaga pedig krémes. Túl ezen helyi apró és sárga mangó, sütőtökszerűen sárga és édes, kemény héjú, tojásnagy valami, lila körtécske, és egy csirimoja-szerű, de annál kisebb, zöld toboz.

Géczi János


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elsőközlésként Megjelent 2009. februárjában, az Arnolfini NetIratok sorozatban, az Arnolfini NetGaléria Kínai citátumok című fotókiállításának “háttértanulmányaként”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük