Ugyan a megveszekedett esőcseppek…

::: Xonkyli 10/6


Ugyan a megveszekedett esőcseppek egyike se éri el a földet, mégis az az érzésem, mintha zivatarban állnék. Apró szemű, sűrű, minden kontúrt feloldó, a tárgyak körvonalait magának követelő záporban. Nehézkes a légzés azért, mert szervezetemnek szokatlan a tengerszint felett kétezer méteres magasság, ahol a metropolisz a fennsíkon fekszik. Az esőzés számomra akkor kezdődött, amikor landol a repülőgép, valahol ötezer méter magasan, s tart heteken át. Némelykor köpenyt húzok, amely pergeti a rám permetező cseppeket, máskor pedig belevetem magamat a ködszerű, de nyúlós masszába s úgy evickélek benne, mint aki tudja, végül belevész.

Az autónak, amellyel szállítanak a Kőerdőbe (Shi Lin), a sofőr oldalán zötyög valamely karosszéria-alkatrésze, minden eresztékénél szelel, de a motor hangja egyenletes, s ha szükséges, az ablaktörlőlapátok működésre képesek. A városból kivezető sztráda négy sávos, de ki tudja, meddig. Balra magas növénysövény és betonlapok közé fogott terelősáv határolja, jobbra sűrűn ültetett, ezüst-kékleveles eukaliptusz-fasor, apró koronájúra formázott akácia, ismeretlen fajú, lelógó, hosszú tűkből egybeszedett pamacsú fenyvek sora váltakozik, s alattuk bokrok, már ha bokroknak nevezhető a csomóban nődögélő díszbanán és a változatos méretű bambuszok. Ciprusok, kenderpálmák, gyompálmák, datolyák leginkább elegáns, hol pedig csapzott tömege, köztük ormányukat fejükre visszahajtva tisztelgő kőelefántok és hars színű murvafürtök meglepetésszerű színfoltjai.

A legszebb, számomra a legszámottevőbb, a minden pillanatban újdonságszámba menő, a váratlan táj: itt is, ott is megszakad a föld, a sík felszín egyetlen vonal mentén megsüllyed, és négy-öt méterrel lejjebb, mintha semmi sem történt volna, tovább folytatódik. Löszfalak bukkannak egyre másra elő, peremükön bohókásan megdőlő fákkal, vagy üresen. Máshol fél domboldalnyi, kőlapokkal kirakott kőfalak, valamilyen szövettel bevont lejtők bolyhos felületei, élénk színre mázolva, s rajtuk írás, amelyet, mióta csak figyelem, egyre kevésbé vagyok képes írásnak látni, annál inkább képeknek. Fehéren fekete, sárgán kék, piros, aranysárgán vörös, esetleg fekete betűk, némelykor előbukkanva a korábbról megmaradt s visszakopott íráscafatok, de nem sokáig feledkezhetek beléjük, mert vagy sűrűn váltogatják egymást e mélységes nyugalmat és időtlenséget árasztó felületek, vagy alagútba futunk be (amelynek nem félkör alakú a keresztmetszete, hanem téglalap, csempével burkolt falú-mennyezetű, s több fényfolt is fut rajta, mindig két kocsinyival előttünk, éppen úgy gyorsulva-lassulva, miként mi magunk az autóban), vagy a kilátást óriásplakátok állják el. Idővel megjelennek a növénygömbök, valamiféle kaméliák, nyerskőfalon repce-sárga négy jel, távolabb bambuszkeretekbe foglalt s ezáltal hangsúlyozódó parcellák, majd egyetlen vízi bivaly (életemben az első).

A vízi bivaly kicsi lény, derekamig se ér fel. Akkora, mint a rénszarvas. Azzal is úgy voltam, amikor Svédországban láttam belőlük néhányat, hogy méretezési problémám miatt óriásnak képzeltem hirtelenjében magamat – s nem az állatot kicsinynek. Végtére, az addigi tudásom szerint azok szarvas, illetve bivaly mértékűek.

A házak éppolyan vörösek, mint a föld, amely a mezőgazdasági művelés alá vont részeken többségében nem látszik, mivel fólia borítja, avagy fóliaház alá terítették. Apró, csíkszerű vagy sávokká szerveződő kertecskék jelzik, milyen gondos és intenzív munka folyik rajtuk. Majd, hogy közelebb kerülünk néhány süveghegyhez (meredeken emelkednek és süllyednek, de nem olyan irdatlan magasak, amilyennek látszanak), piros földtarajú mindegyik, rajtuk az üde hajtások kékezüstjével lobogó eukaliptuszok, ligetekben, üstökös fácskák, s a hegyoldalt övekben összetartó teraszok.

Géczi János: Kínai citátumok (részlet a sorozatból)
Géczi János: Kínai citátumok (részlet a sorozatból)

Ez lenne a szubtrópus! Vagy már a trópus? – de arra sem jut időm, hogy kimondjam, mert Yangzon csupa csupasz téglából épített, egybehajigált házacskái fölött ível el az országút (a barna millió árnyalata az égetett téglákban, cserepekben), majd a közeli rizsföldek (türkizkék-zöld vízből állnak ki az arasznyi szálfüvek) és a rózsaszín virágokkal hajladozó, magasra nőtt leanderek. Első, első, első – sorolom az egymás nyomán előtűnő dolgokat, mígnem elveszi a látványt ismét az alagút, immár félkör keresztmetszetű, s három sávos utat magába foglaló, sötét lesz minden, a gépkocsi indexelve suhan, holott nem előzünk, első, első, első – apró tó, emeletes koronákat nevelő fákkal, rizsföldekkel körbevetten, csizmában dolgozó parasztok az egyetlen csizmatalpnyi széles gátakon, a parcellák között betonfal és szintkülönbség, kékre mázolt szegélyű, fehér alapon piros betűk! A sztrádán előre jelzik, s angolul, hogy ködös rész következik.

Trópusi esőerdő ez, kétségtelen. S az otthoni kertek dísznövényeit kivéve semmilyen növényt nem ismerek. A hegyormokon fiatal eukaliptuszok – mintha fel lenne kopasztva mind, holott dehogy, ilyen a természetük, ezt az alakot juttatta számukra a terjedelmes fantáziájú teremtő, hogy aztán csúcsukon egynéhány fémesen csillogó levelet lebegtessenek – majd keresztény sír, hatalmas, kék gömböket fuvarozó extraméretű kamionok, teaültetvény plakátja, a laposon címerében álló kukoricás ültetvény. Yi Liang mellett megsüketülök. Elhagynak a hangok.

Magasan járunk. Nagyon. Nehezen lélegzem, kiver az izzadság, és képtelen vagyok hosszabb mondatok kimondására avagy elgondolására. A fizető kapu után, a város felől kopott tricikli fordul elénk, az üggyel-bajjal összehegesztett drótkeretre kopasztott kacsák tömegét kötötték, apró termetű lovak vonta szekerek vonszolódnak keresztül a lépésben közlekedő autók között, s makadámra hajtunk. Reggeli ételszag, nyersen egymásra rakott óriás téglából emelt, deréknál nem magasabb falak, kertészetek (bouganevillea-hajtások leszúrva, rózsa és rózsa), garázstelepre emlékeztető település, fehér, kisméretű kacsák a tócsákban és a szurdokmélyi folyócskák vizén, szövegszalagok a falon, apró levelű, azokat csokorban tartó, bókoló bambusz (elágaznak, magasra nőnek, combnyi vastagok), amelyet ez ideig csupán a Ming-kori szentélyek képein láttam, szellőztető gátak, ereszek, zúgók az ipari telepet határoló folyón, a távoli hegyoldalon nagygöbös-bolyhos erdő húzódik, de a pára gyorsan magába vonja, eltünteti vonzó látványát.

Más ez a világ, mint amelyet ismerek.

Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész. Tovább haladtunkban kopár, erodált hegyoldalon emelkedünk, magasodunk, hágunk följebb és följebb, hosszú időn át, s mire eljutunk a légritka, lélegzetet kapkodtató fennsíkra, a látóhatár pereméről eltűnnek a csúcsok. Pompás őszibarackerdők, terebélyes szelídgesztenyések, a mandula és a sárgabarack közötti vegyülékfák, és pára, vízgőz. A nedves terra rossa és az üdítő zöldek sokfélesége váratlan színhatású; azt hiszem, a trópusra egyedülállóan jellemző ez. A fák alacsonyabbak, az őrbódék (henger alakúak, festett, piros sávval övezve) nagyobbak. Katonák, fölügyelők, közel vagyunk a mianmari, a laoszi és a vietnami határhoz.

Keresztfiam, útitársam, fáradhatatlan fütyül. Reggel rátalált a dallamára, azóta el nem engedi hat-nyolc hangból álló történetét.

A hegyoldal csupa rózsa: az a futó, amelynek, vélem, egy példánya nevelkedik a kertemben. Hatalmas, hajlékony ágakat növelve kúszik fel a fák koronájára, s bár elveszi a falomb elől a fényt, fehér (ebben az esetben az esőpermet miatt rózsaszín pöttyökkel tarkított fehér-sárga), szimpla virágözönt adva annak helyére. A falvakban azonban nincs szinte semmi dísznövény; virágzó pedig egy se. Vályogtéglából készült színek, ólak, aklok, rizsszalma-kéve és mindent átható, tücsökszerű hang. Lassú röptű óriás hangyák billegdélnek a levegőben.

A villanyoszlop csúcsán nincsenek porcelán szigetelőbabák, a drótok pedig vezetődrót mellett futnak, ahhoz kapcsolják szakaszonként valami élénk színre festett pánttal. A hegycsúcsokon-gerinceken irdatlan távvezetékek, egyik-másik alá akár a Notre Dame székesegyháza is beférne.

Lunan bizarr földmélyéről feljőve akáciák, pisztáciák tornyai fölött ellebegő drótkötélpályán utazunk vissza a parkolóig, alant egyes fákat teljesen befutott a liánzó s éppen virító futórózsa. A keskeny szakadékban, egészen barnán, a kőtorok keskeny garatjában az Oroszlán-teremből kiömlő földmélyi patak megcsillan, a falon visszarémlik a korábban messziről megbámult szöveg, amelyet kivéstek és zöld betűkkel formáztak meg, de már oly közel, hogy egészében nem látom. Taoista szerzetes véste tán oda föl (le? – végtére is a hasadék mélyén, az onnan feltáruló barlang torkában szövegel) a mondatot, amelyet az értőek (tömegben állnak előtte) mélyen szántó versként olvasnak. Az itt és ott is szépen formázott, élénkre festett szóképekből összeálló szövegekkel megjegyzett földalatti táj termeivel, cseppköveivel leginkább kertre hasonlít, elegáns, kínai – sosem egyenesen futó, többször megtört irányú – kecses hidai és szép korlátok között futtatott járdái erre utalnak, a hortust idézik. A barlangtermek neve ugyancsak kerti képzeteket kelt. Hogy milyen tökéletes versek lehetnek itt és ott is fel-felírva a vízesés függönye mögött, a barlangfalon, a sókristály fehérségű oszlopon, ugyan érteni nem érthetem, de a környező táj extravagáns pompájából következtetni tudom. Elhiszem, hogy olyan remek költemények ezek, amelyeket a legjobb régi versek olvastán a hozzáillő poéták megálmodni képesek.

A szerteszét szaladó járatok, a hasadékok, amelyek hol vágattá fogynak, hol üreggé terebélyesednek, a tárnák, szakadékok, zegzugosan kanyargó, szétváló, majd összetalálkozó vágatok felületét, mert a kínaiak talán nem találják eléggé változatosnak, végtére is csupa fényes és lágy vajsima felszínű cseppkő, százfajta színárnyalatú reflektorfénnyel világítják meg, olyan harsány neonfényekkel, amelyek a pekingi és xiani olcsó szállodáink reklámjaira irányítják vissza képzeteimet. A csupasz, természetes, a barlangsötétben éppen hogy csak megtapasztalható színű felületek inkább vonzanak: a mennyezetről aláereszkedő kőlebernyegek, irdatlan elefántfülek, nehézkesen hullámzó szikladrapériák miatt olyannak érzem magam, mintha túlnövesztett frottírkendőbe bugyoláltak volna be s annak termetes bolyhai között barangolnék, párában és verejtékben.

A kőerdőbe vezető, elhagyatott, forgalomtól mentes sztráda mellett hosszú csüdű, tarka tollú bankivatyúkok kaparásznak. Bivalyokat terel a szalmakalapos férfi, a hegytetőt kínai bölcs-szakállú, de fauntekintetű kecskék raja kopasztja. A művelt teraszokon sereg köbméteres kőtojások, kőoszlopok, játékosan szerteszórtan, meditációra késztetően. Ázsiai a táj. Nincs benne se piros, se sárga terjedelmes folt, nem jár erre senki, aki ceruzájával ilyenné színezte volna. Az izgatott színek mértékkel fordulnak elő. S a letarolt dombokon kontúros pecsét, az egykori dűlők zöld fűvel beszőtt, amúgy nem nagy, hiszen egyetlen ember súlyát, a hőségben minden izmától, zsírjától megfosztott, sovány rizstermelő paraszt tömegét éppen csak elbíró, kiemelkedő gátjai: azokra a trópusi fákra emlékeztetnek, amelyeknek a kérgén megmarad s pikkelyszerű mintázatot képez a lehullott levelek nyoma.

Lunan féktelen vidékének leglátogatottabbja, a világ bizonyos szempontból (ha a tájat kertként látom) méltán leglátványosabb (és legpénzéhesebb) helye Shilin település kőerdeje. Mondják, 270 millió évvel korábban, a Permben, tó terült el itt, amelynek kiszáradó, vastag üledékű medrét földmozgások törték darabokra, emelte meg, süllyesztette el, s hogy kaotikus állapotot teremtett, magára is hagyta azt. Az eső és az erózió a 20-30 méter magas mészkőlapokból hasábokat, tömböket, oszlopokat, átfúrt, kilyukasztott, szétlyukadt kődarabokat formázott, s a helyet az itt élők, a nyilván taoista és konfuciánus lakók amorf szobrokat bemutató parknak, még inkább kertben épült kőerdőnek kezdték látni. Ha a föld alatti világ olyannak tűnt, mint egy monstre frottírtörölközőből képzett cső belseje, vagy még inkább a tehéngyomornak az a része, ahol a százrétű és az oltó egymástól elválik, a sokrekeszű, a cellákat lebenyekkel elválasztó gyomorfalból egyébként ezért készítik a legjobb pacalpörköltöt, akkor Shilin kőerdeje ennek az ellentettje. A hegységnyivé növekedett nedvszívó törlőkendőt, a felhasított tehénbendőt kifordította valamelyik ázsiai istenség, és megcsinálta a kőerdőt – ki tudja, milyen magasban, de hogy tropikus karakterű, buján kusza tájon, az kétségtelen.

A barlangban szüntelenül zuhog a földmélyi, ásványi sóktól kesernyés eső, a kőerdőben az égi áldás nemhogy elmaradt, de kiderül az idő. Az ég Yunnan nevére, ami annyit jelent, ‘párás vidék’, rácáfol.

Géczi János


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elsőközlésként Megjelent 2009. februárjában, az Arnolfini NetIratok sorozatban, az Arnolfini NetGaléria Kínai citátumok című fotókiállításának “háttértanulmányaként”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük