Az Asztal

::: Egy százötven éves japán tölgy utóélete


Épp húsz esztendős. Bútor születésnapját nem szoktuk megünnepelni, de ő megérdemli, hiszen annyit utazott, annyira viszontagságos élete volt, évekig levegőtlen, pukkanós műanyagfóliába csomagolva. Azt nem mondhatom, hogy sokat látott, de az biztos, hogy épsége sokszor került veszélybe.

Csaknem hét év után, 1999 decemberében összeköltözhettünk Hirosival. Végre volt állásom, saját munkavállalási vízummal maradhattam Japánban. Rengeteg próbálkozás után egy ingatlan tulajdonosa beleegyezett, hogy idegen létemre Hirosival együtt beköltözhessek csöppnyi házai egyikébe. (Az esküvő napja már megvolt, ez sokat enyhített a tulajdonos idegenkedésén.)

Bár a bérelt „családi ház” öreg volt, amin a kifestése sem sokat segített, jó helyen volt, és immár két keresetből a bérét is ki tudtuk fizetni. „Egy költözés azonos egy pénzügyi csőddel, pláne két helyről” – morogta Hirosi. Nevetve kocogtattuk egymáshoz a két rizsfőzőt; megkettőzött tárgyaink közül az ismerőseink sokféle holmival gyarapodtak az összeköltözésünk után.

Rajtam azonban a költözés második napján kitört az influenza, belázasodtam. Semmihez sem volt erőm, félárbócon néztem, ahogy a költöztetők akkurátusan be-, aztán kicsomagolják két élet tárgyait. Be kellett rendeznünk a házat. Én egy hintaszékre vágytam (ennyit a múlófélben levő nosztalgiámról), Hirosi pedig valami hagyományos, igazi japán bútorra, s nekem nem volt erőm vitatkozni vele. Szerencsére egyetlen helyiségben sem volt tatami, a futonok helyett ágyakat vettünk, így abban biztos lehettem, hogy végre európai módon tudok élni Tokióban.

Már szinte mindent kipakolt a költöztető cég három embere, én doboztornyok között szürcsöltem a teát, amikor Hirosi hazaérkezett. Mögötte két ember emelt le egy furgonról egy súlyos és nagy tárgyat. Óvatosan lerakták a nappaliban, finom mozdulatokkal kiszabadították a puha anyagból, amibe gondos kezek belecsavarták, s akkor megpillantottam Őt.

Az Asztal (fotók: Ferber Katalin)

Nem nevezhetem ma sem asztalnak. Új lakótársunknak ugyan máig nem adtunk nevet (micsoda butaság lenne elnevezni egy bútort), de e tárgy tükrözi minden szépségét a gondos munkának, az alkotói fantáziának – egyszóval mindannak, ami számomra ma is a legértékesebb abban az országban, ahol tizenhét évig éltem. Amikor kibontották, haragot mímelve kérdeztem Hirosit, mennyi pénzt költött erre a csodálatos műalkotásra, de ő válasz helyett csak mosolygott.

Egy százötven éves tölgy egyetlen darabjából készült. Fém nincs benne, a lábai illesztéssel kattantak az asztallap aljára. „Hiába, a híres, hagyományos faékelési asztalosmunka” – mondta az egyik szállító; ők is gyönyörködtek Az asztalos annak idején több százszor festette be színtelen lakkal; megszáradt a napon, újrafestette, aztán megint.

Felületének simasága, a fa erezete, természetes színei mindannyiunkat elbűvöltek. Két hónap múlva azonban már csak a sarkait láttuk, mert minden erre az asztalra került. Mütyürök, egy ikebana segédeszközei (afféle tűpárna fémből, amibe a kiválasztott növényeket felszúrhattuk), díszek, ajándékba kapott üdvözlőlapok, külföldről jött barátaink meglepetései – egyszóval az asztalunk a mindennapjaink krónikása lett. Aki hozzánk belépett, az némi csodálkozás után tisztelettel megkerülte, hiszen súlyos, nagy és tekintélyes darab, senki sem mert még a közelébe se menni.

Talán néhány alkalommal raktam „rendet” rajta, amikor több vendégünk volt. Elfértek körülötte, de ma is nevetek azon, hogy evés közben szigorúan vizslattam mindenkit, nehogy az Asztalunk megsérüljön. Aztán persze visszakerültek a tárgyak, egészen addig, míg Hirosi egy évtizeddel később át nem költöztette csaknem mindenünket Európába.

Mintha a költöztetők is megérezték volna, mily különleges tárgyat csomagolnak, cipelnek, raknak le óvatosan, konténerbe be, egy másik országban egy másik konténerbe át, hogy aztán megérkezzen a berlini lakhelyünkre, és türelemmel várja, amíg helye lesz, amíg sorra kerül.

Semmit sem raktunk rá. És valamelyikünk minden órában megsimogatja. Hirosi, mivel még nem szokta meg régi-új lakótársunk jelenlétét, óvatosan közelit hozzá, nehogy este nekiütközzön.

Egy vendégünk az asztal alkotójának nevét kérdezte. Nem tudhatta (bár ő is asztalos), hogy a használati tárgyak alkotói Japánban névtelenek. Mindenesetre Asztalunk megnyugodhat, és kinyújtózhat végre. Ma már csak „dísz”. Fenségesen az.

Ferber Katalin


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző Fb-oldala
Készül Berlinben, 2020 júliusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük