Egy jegyüzér emlékére…

::: Életképek az akciós vásárlás hőskorából


Kezdetben volt a Nyári Vásár.

Ahogy illik, nyáron. Pontosabban nyár végén, de ugye akkoriban ott volt még a vénasszonyok nyara. S az emberek elővették a dunyhából vagy az amúgy is jövet-menet útba eső takarékszövetkezetből a kuporgatott pénzüket, és felutaztak Pestre. Elindultak az Astoriától (vagy ha gyerekük volt, akkor az Úttörő Áruháztól), s szépen végighömpölyögtek a Rákóczi úton: Extra, Verseny, Csillag, Lottó, majd a másik oldalon a legnagyobb áruház, a legnagyobb választékkal, a Corvin (minden szinten szinte minden!), s végső tartaléknak még ott várta őket az Otthon. Az emberek meg is vettek szépen s olcsón mindent, ami kellett. Lett is mindenkinek télire szandál és rövid ujjú ing, fürdőruha, fagylaltpor és kétszemélyes felfújható gumimatrac. Aztán egy darabig nyugalom volt. Egész pontosan fél évig, amikor is beköszöntött a tavasz, s véle a Téli Vásár: hócsizma, télikabát, meleg kesztyű, szánkó etc. Az évszakok pedig egyre csak jöttek, mentek, mindenki legnagyobb örömére.

Úttörő Áruház, 1973 (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei)

Akadtak persze telhetetlenek, akik szerettek volna néha áprilisban vagy épp októberi alkalmakra is vásárolni. Nos, nekik ott volt az Alkalmi, ahol igazán szép új dolgokhoz lehetett hozzájutni, természetesen reklámáron. Hogy a felöltő válla egy kissé lejtett, vagy hogy az egyik cipő némiképp nagyobb és zöldebb volt, mint a másik, az igazából senkit sem érdekelt: megérte a bolondnak is.

Nehéz ma már visszaemlékezni, de a nagy áttörést talán a Turkáló, a Ruti Butik hozta meg. Az emberek mázsaszám vásárolták fel fejlett nyugati polgártársaik alig használt ruhadarabjait; flanc lett innen öltözködni, a protekciós bennfentesek pedig, akik ott lehettek a bálabontásnál, külön kasztokba tömörültek.

Nem sokkal később megjelent a legújabb csodafegyver is: a diszkont. Ahol, ugye, minden olcsóbb volt, mint a boltban. Negyven liter kólán legalább egy százast nyert az ember, s ha a paradicsomoskáposzta-konzervből egy kartonnal vett, kihozhatta darabját negyvenötből. Nem vitás tehát, hogy ha tehette, diszkontba ment, ma pedig aztán végképp megteheti, mert lassan már nincs is más. De most is megéri, mert lehet, hogy ma már csak hatvan liter kólán jön be az a százas, de hétszentség, hogy bejön.

Talán, hogy meglegyen a diszkontinuitás, a leértékelések mára végképp megsokasodtak. A Téli-Nyári vásárok rég beleszürkültek a folyamatos végkiárusításokba, az amígakészlettart akciókba (a lengyel-orosz-ukrán-román-kínai piacokról nem is beszélve); reklámáron kapható az autó, a tévé és a könyv (utóbbiból minden darab ötven forint); rendszeresen leértékelik a forintot; áron alul kínálják az egyébként magától is napról napra leértékelődő állami vagyont (egyebek között a Corvin Áruházat); szinte ingyen osztogatják a csődbe ment cégek részvényeit, s a kárpótlási jegyet is diszkonttal váltják be a diszkontban – egyetlen hatalmas Nyári Vásár szinte már az ország, amelyben vevő (lenne) minden férfi és nő. Ha lenne még nekik miből.

Corvin Áruház, 1981 (Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr)

Zárókép. Tisztes korú és kinézetű, előírásszerűén ápolatlan hajléktalan úr áll a BKV-pénztár előtt, s egy kissé piszkos, kissé gyűrött, de minden kétséget kizáróan aktuális névértékű, s ami a lényeg, még szűz vonaljegyet kínál a vonaljegyért sorban álló utasoknak. „Odaadom tizenöt forintért”— mondja kétségbeesetten (ami testvérek között is 40 százalékos árengedménynek felel meg). A jegy azonban, valami érthetetlen okból, nem kell senkinek. Az öreg ott áll, riadtan; azt hitte, érti a kort, biztosra megy, odaadná ő tízért is, csak vigyék, de nem, a jegy végérvényesen a nyakán marad.

Megfordul, a jegyet csalódott mozdulattal összegyűri, behajítja a kukába, s lassan elballag a metrókijárat felé…

Zsubori Ervin


Átvett újraközlés | Forrás: Arcanum
Elsőként megjelent a Figyelő hetilapban, 1993. szeptember 16-án

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük