A bizonyos és az elképzelhetetlen

::: Emléktöredékek a múltból és a jelenből


Emlékek és ceruzák

Kilenc-tíz év körüli kislány voltam, amikor arra gondoltam, naplót kellene írni arról, mit csinálnak rendre rosszul a felnőttek, hogy én majd jobban neveljem a gyerekemet, neki majd jobb legyen. De nem találtam biztonságos helyet a füzet elrejtésére, ezért – félve a lelepleződéstől – inkább este az ágyban, elalvás előtt, többször elismételtem magamban, hogy ne felejtsem el. Nem tudom, a gyerekkori fontos emlékek (vagy képzelgések) vetítik előre a jövő alakulását, vagy visszamenőleg keressük meg a sok emlékből a sorsszerűnek tűnőt.

Két-három éves lehettem legfeljebb, amikor Gödön a szomszéd házban lakó nagyszüleimnél lakott rövid ideig az a hölgy, akitől Nagyapámék a házat vették, mielőtt – úgy emlékszem – kivándorolt. A szobájában egy falat betöltő, gyönyörű, natúr fa, érett barna szekrény állt, tele kis fiókkal, mindegyikben sok-sok ceruza. Előttem van kicsit későbbről Nagyapám, amint konyhakéssel, rendszeresen, gondosan kihegyezi a ceruzáinkat. Ki találta ki, hol, mikor a ceruzát?

Feltalálók és porcelánok

Már tudom: Nicolas-Jacques Conté találta fel a modern grafitceruzát, és állítólag bármit fel tudott találni; nagyon büszke volt rá a felesége, és azóta is nagyon büszkék rá a franciák. Negyven évesen, váratlanul halt meg, 1805-ben. Grafittal persze már korábban is rajzoltak, Friedrich Staedtler (1662) találmánya révén.

Egyszer valami elégett szemétben egy pici, legfeljebb 5 centis, megpörkölődött, tojásokkal teli talicskát toló porcelán nyuszit találtam. Ez így eléggé szürreális. Sokáig megvolt, ’56-57-ben költöztünk Budapestre, ott már nem. Húsz évesen kezdtem porcelánt javítani. A technikáját fokozatosan kitaláltam magamnak: amikor megjelentek nálunk az első szakkönyvek, már nem sok újdonságot találtam bennük. Annál több ragyogó ragasztót, porcelánpótláshoz használható anyagot később, amikor – több megtagadott útlevélkérelem után – először sikerült eljutnom Párizsba.

Egyedüllét és festékszag

Arra vágyódunk, ami nincs (na, ja), én így néha az egyedüllétre. Egy hete elutaztak a gyerekek, tegnapelőtt Tóni is utánuk ment, holnapután együtt jönnek haza. A két kutya nem szól bele érdemben az egyedüllétbe (a kutya ugat, a karaván halad…); lehet, hogy pont ennyi kell, hogy ne legyen magány belőle.

Kávézom, nézem a diófát, süt a nap, és ha bemegyek, nem kell újabb konyhai romokat eltakarítani. Dolgozom, festékszag van.

A bizonyos és az elképzelhetetlen

Lehetne biztató a végtelenség, de az ember tudja, hogy meg fog halni – mint annyian, akiket szeretett –, és még ezt a teljesen bizonyosan elkövetkező eseményt sem tudja elképzelni.

Ismerek valakit, akinek az udvarán ott lobog a sávokkal szabdalt zászló. A szülei, nagyszülei munkások voltak, Ő rendkívül ügyes vállalkozó lett, szorgalmas, családszerető, a gyerekeivel türelmes, ha a barátokat fogad jó vendéglátó. Időről időre sokat iszik, a kutyáit nevelési céllal néha brutálisan megveri és a …-t bármikor falhoz állítaná. Ezt sem bírom elképzelni.

Utánzás és újraalkotás

Mózes Katalin fotója, 2010
Mózes Katalin fotója, 2010

„Az egyiptomi művész teremtette emberi alakról azt hitték, hogy valódi élet hatja át, de csak „potenciális”: az emberi lény formáját reprodukálja csupán – tartósabb másolatban –, de nem a működését … az egyiptomi sírszobor célja nem saját életének utánzása volt, hanem az, hogy anyagi szubsztrátum gyanánt szolgáljon egy másik életnek, a lélek, a „Ká” életének. A görögöket a plasztikai képmás a már élt emberi lényre emlékezteti; az egyiptomiak a megelevenítésre váró testet látják benne. A görögök számára a műalkotás az esztétikai idealitás világában létezik, az egyiptomiak számára a mágikus realitás szférájában. Az előbbiek az utánzást tekintették a művész céljának, az utóbbiak az újraalkotást, a rekonstrukciót.” (Erwin Panofsky)

Az egyiptomi művészetért teljesen oda vagyok; még ez a szoborvázlat is… tényleg, kéne egy jó körzőt vennem!

Pipák és papák

Három generáció él együtt, senki nem dohányzik közülünk. Tóni már négy éve – még Misi születése előtt – abbahagyta a pipázást, persze a régi pipáit eltette emlékbe. Misi fölfedezte és ellenállhatatlanok voltak a számára; mindennapos veszekedéssel járt, hogy megakadályozzuk, a szájába vegye, kipróbálja azokat. Végül megbeszéltük, hogy veszünk játékhoz pipát. Soha nem akart királyfi lenni, de sántát, szemüvegest, hajléktalant, Mikulást (ez a legjobb, mert van botja, szemüvege, szakálla, hajlottan jár) rendszeresen alakít. A kellékek között: két bot, egy kettévágott mankó, szemüveg, pipa.

Ma meglátogattak Istvánék; ebéd után együtt dohányoztak a kertben.

Túlélés és halál

Szeplős, fehér bőrű, sovány, szorongós kislány voltam 11-12 évesen, amikor tbc-s lettem. Több mint fél évet feküdtem. Hála a doktor bácsinknak, aki a Mester utcai rendelő főorvosa és nagypapa régi jó ismerőse volt – mindketten Erdélyből települtek át –, nem kellett kórházba mennem, nagy titokban otthon gyógyulhattam. Alacsony termetű és nagy potrohú, aranyos bácsi volt, és remek orvos, aki ha kellett, kisebb sebészeti beavatkozásokat is elvégzett a családban. Harminc év múlva találkoztam egy ferencvárosival, aki – amikor szóba került – úgy emlegette, a szegények orvosa; meg persze a fizető, jómódú pácienseké is, hiszen valamiből élnie kellett. Otthonában és otthoni magánrendelőjében megőrizte a XIX. századi orvoslakás nagypolgári hangulatát, bámulatba ejtő dísztárgyakkal: bólogató, nyelvöltögető porcelán Buddha, haldokló nőt bal karjában tartó, jobb kezével a halált eltaszító orvost ábrázoló színezett nyomat… Rendelője sarkában pedig egy özönvíz előtti röntgengép monstrum – ez leplezte le a tbc-met.

Nem tudom, hogyan sikerült zsidóként túlélnie a vészkorszakot. Rajongva szeretett lánya huszonévesen öngyilkos lett. Nem sokkal élte túl, morfinista lett.

 Mózes Katalin


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini KépíróKör
Megjelent az Arnolfini KépíróKör huszonnegyedik hetének netnaplójaként, 2010. augusztus 9-e és 15-e között | Hovatovább: Mózes Katalin honlapja

Comments

  1. Papírszabó says:

    Nagyon sajnáltam, mikor ez a Képíró-hét véget ért.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük