::: Élet a karanténban
Sokáig, talán túl sokáig éltem egy olyan környezetben, ahol soha senki nem érintette meg a másikat. A párok nem fogták egymás kezét, nem karolta át egyikőjük sem a másikat. Ha „barátságosságot” akartak gesztussal kifejezni, játékosan ütögették egymást – évekig nem is értettem, hogy ez a kedvesség jele.
Én, aki mindig érintésre vágytam, megsimogatni a másikat, gesztusokkal kifejezni mindazt, amit érzek, úgy éreztem, megbénult mindkét kezem. Amint emeltem volna, hogy biztosítsam a másikat arról, mennyire tetszik amit mond, vagy éppen mennyire örülök annak, hogy a társaságában lehetek, rémülten az oldalamra szorítottam a kezeimet. Hangtalanul figyelmeztettem magam, hogy ezt itt, ebben a környezetben nem szabad.
Arcmimikával is ki lehet persze fejezni az érzéseinket, de azt is fegyelmeznem kellett. Nem húzhattam fel az orromat, nem vághattam búbánatos képet, mert körülöttem mindenkinek mozdulatlan volt az arca, bármilyen helyzetben voltak is. Ők mindent leolvashattak az arcomról, én egy évtized után is csak találgattam.
Most pedig elérkezett az az időszak, amikor a mimika ugyan gazdagabb, de nem szabad megérintenünk egymást.
Anyukák nem ölelhetik át a nagyobbacska gyerekeiket, szerelmesek a párjukat, barátok a barátaikat, mert gesztusaik veszélyesek (is) lehetnek. Nem foghatjuk meg a kezét – érezve gyengülő melegét – nagymamánknak, nagypapánknak, még virágot sem vihetünk nekik. A hangunkkal talán valamicskét kifejezhetünk, de még meglett férfiak is, akik nem szeretnek érzelgősködni, ökölbe szorított kezekkel fogják vissza magukat. Nem szabad.
Mivel nekem sokévi tapasztalatom van arról, mit idéz elő egy, az érintéseket ösztönösen gesztusokkal kifejező emberben a tiltás, csak annyit tudok erről megvallani: keserves ennek tanulása, kevesen képesek rá, hogy ne csapjon át indulatba a tiltott – mert gesztusokkal kifejezett – szeretet és gyengédség.
Az érzelmek kimutatása nem mindig a gyengeség jele, éppen ellenkezőleg. Most azonban a veszély tart mindannyiunkat vissza attól, hogy szeretteinket megérintsük, és simogatásokkal fejezzük ki azt, amihez a szavak sohasem voltak elegendők.
Abban a környezetben, ahol kényszerűségből leszoktam a gesztusaimról, azt beszélték a helybeliek: mivel ez nekik idegen, elég a kezemet felemelni és összerezzen a másik, olykor még a riadalom is kiül az arcára, mert nem tudja, hogy ez jó, hogy mindennél többet kifejez, s baj sosincs belőle, csak jó érzés.
Valahányszor visszatértem – ha rövid időre is – abból a messzi világból, azt akartam, hogy mindenki, akivel beszélgetek, a szemembe nézzen, ok nélkül megsimogattam őket, az öleléseim pedig megszaporodtak. Magam sem értettem sokáig, milyen fontos nekem mindez.
Ha már a szeretteinket nem szabad megölelni, öleljük át magunkat, valamicskét az is segít. Én persze arra vágyom, hogy minél előbb visszatérjen a széles mozdulatok, hátlapogatások, szeretetteljes ölelések ideje. Kivárom.
Ferber Katalin