::: A Pécsi Pagony megnyitója
Gyereknek lenni nehéz. Már az eleje is, ahogy meg kell tanulni, szinte futtában, akár egy gyorstalpalón, azt a sok mindent, az első lélegzetvétellel kezdve: hasra fordulás, négykézlábra, majd két lábra állás, elindulás, egyik láb a másik után, először még fogják a kezünk… aztán egyedül, amikor lehet végre menni, önállóan, szabadon, amerre – a végén mindig kiderül – nem volna szabad. És a hangok! Ahogy lassan szavakká állnak össze… amiket addig ismételgetnek nekünk, míg végül mi is mondogatni kezdjük őket, és közben sorra jelentésük lesz: mama, papa, maci, puszi, bili, nono, dá-dá, nem szabad… Majd a Moss fogat!, a Húzd fel egyedül!, a Tedd le!, az Engedd el!, a Ne mássz rá!, a Gyere ide!
És még csak ezután jön a java! Azok az ijesztő helyek, ahová elcipelik az embert, aztán magára hagyják! Muszáj-alvás egy idegen szobában, más gyerekekkel, akiket összetereltek ott valamiért… És köztük az irigyek, az orrtúrók, a csúfolódók, az árulkodósak… Játszótéri lökdösődők. És az óvó nénik! A dadusok! A kettesével-sorba meg az eddmeg-leves! Paradicsomos káposzta és rágós husi! Sóska! Egyáltalán: főzelék! És a folytatás sem könnyebb… A külön szoba, a búcsúpuszi után egyedül alvás, a sötét sarokban ugrásra készen figyelő ijesztő árnyak. A mi lesz, ha bepisilek. A bepisilés. Aztán egy kistestvér! A nem várt, ronda kis izé, akit mindenki jobban szeret! És aztán a nagy vagy már, kösd be egyedül! Az ekkora gyerek már nem csinál ilyet! Az aggasztó hírek valami iskoláról, ahová egyszer majd megint csak muszáj lesz… És amikor kiderül, hogy ez koránt sem vaklárma… Nem is folytatom.
Felnőttnek lenni nehéz. Már az eleje is, ahogy meg kell tanulni, szinte futtában, mint egy gyorstalpalón, azt a sok mindent, az első munkanappal kezdve: vekkerre kelés, ágy szélére ülés, végül két lábra állás, elindulás, egyik nap a másik után, először még mutatják, hogyan kell… aztán egyedül, amikor végre lehet csinálni önállóan, szabadon, ahogy – a végén sokszor kiderül – nem lett volna szabad. És a szavak! Amiket addig ismételgetnek nekünk, míg végül mi is mondogatni kezdjük őket, és közben sorra – nagyon is – jelentésük lesz: interjú, míting, háer, bérszámfejtés, bónusz, cafeteria, határidő, cég policy, nono, dá-dá, nem szabad… A Csináld meg!, a Legyél ott!, a Készítsd elő!, a Fizesd ki!, az Írd alá!, a Húzz bele!
És még csak ezután jön a java! Azok az ijesztő helyek, ahová elcipelik az embert, aztán sosem hagyják magára! Muszáj-munka idegen szobákban, kollégákkal, akiket összetereltek ott valamiért… És köztük az irigyek, a furkálódók, a csúfolódók, az árulkodósak… A karrierért lökdösődők. És a cégvezetők! A kis- és nagyfőnökök! A negyedórás ebédidő és a menzakoszt! Aztán a többi. Az albérlet, a búcsúpuszi után egyedül alvás, majd a saját lakás, végre közösen. Az első gyerek. A sötét sarokban ugrásra készen figyelő ijesztő árnyak. A mi lesz, ha nem tudok törleszteni. A tényleg nem tudok. A felnőtt vagy, oldd meg egyedül! Az ennyi idősen már nem csinálunk ilyet! Az aggasztó hírek valami iskoláról, ahová be kell íratni a gyereket… És amikor kiderül, hogy ez koránt sem vaklárma… Nem is folytatom.
Gyereknek és felnőttnek lenni is nehéz, de szerencsére van még hova menekülni, ha már nagyon az. Mert akadnak olyan helyek a világban, ahová belépve magunk mögött hagyhatjuk a gyerekség és a felnőttség minden gondját-baját. Vagy ha azt mégsem, akkor legalább felakaszthatjuk őket a fogasra a bejáratnál, lógjanak egy kicsit magukban, a kabátok között, nélkülünk. Olyan helyekre gondolok, ahol megpihenhetünk egy rövid időre, mint fárasztó túra közben egy árnyas pagonyban. És most természetesen egy elvarázsolt pagonyról beszélek, mi másról. Ahol nem csak fűben heverészni meg láblógatni lehet – persze azt is! –, hanem nézelődni is – hiszen egy elvarázsolt pagony mindig szolgál meglepetésekkel a vándorok számára. Hogy úgy mondjam, erre van kitalálva. Egy ilyen helyen varázsszereket és kincseket is könnyűszerrel találhatunk – amelyeket akár magunkkal is vihetünk, ha folytatnunk kell a hosszú és fárasztó vándorutat. Ezek aztán – pont, mint a mesékben – nagy segítségünkre lehetnek az utunk során ránk leselkedő veszélyek és próbák leküzdésében.
Amiről most beszélek, az igazából nem mese, hanem színtiszta valóság. Mi most mindannyian egy ilyen helyen állunk, egy efféle pagonyban, ami ugyan első látásra talán boltnak tűnik – van ajtaja és kirakata, pénztárgépe és polcai –, ám ez csak afféle szemfényvesztés. Mert, ha jobban körülnézünk, láthatjuk, hogy ez a hely, itt Pécs belvárosában, különös módon sokkal jobban hasonlít egy mesebeli ligetre, mint holmi üzletre. Polcai közt úgy sétálhatunk, akár egy elvarázsolt kert fái között, amelyek nem gyümölcsöt: csupa gyönyörű és izgalmas könyvet teremnek. Ráadásul ezeket a fákat nem őrzi sem rosszkedvű sárkány, sem gonosz banya, legfeljebb Agócs Írisz – egy környékbeli pagonylakó – derék medvéi meg néhány eladó – direkt nem mondok tündért, nehogy leleplezzem őket –, akik még biztatják is az itt időzőt, hogy kézbe vegye ezeket a könyveket. Azt mondom, hallgassunk rájuk, csak jól járhatunk vele! Még az is lehet, hogy – gyerekként vagy felnőttként – az egyik könyvben egyszer csak megoldást találunk valamelyik gondunkra, egyre azok közül, amelyek ott lógnak a fogason, a kabátok között. Legalább egy apró varázsigét… De ha nem, az se baj, majd legközelebb! Mert ez a Pagony – szemben sok elvarázsolt társával – nem válik köddé, ezt ígérhetem. Itt lesz holnap és a jövő héten, meg azután is. És azt is ígérhetem, hogy egyre szebb lesz, egyre több nézni-, olvasni- és játszanivalóval gazdagabb!
Úgyhogy, kedves barátaim, nem kívánhatok mást, mint hogy minél többen fedezzük fel ezt a csodás, vadonatúj Pagonyt! Aztán térjünk vissza gyakran! Ugorjunk be egy pillanatra vagy ragadjunk itt, kezükben egy könyvvel, amibe csak belelapoztunk, de aztán nem bírjuk letenni. Keressük az újdonságokat, üljünk be programokra, nézelődjünk, barátkozzunk a bolttal és főleg egymással! Nem csak pécsiek, de cserkútiak és pellérdiek, keszüiek és kozármislenyiek, közel és távolabb lakók, itt élők és átutazók. Azt kívánom, ahogy múlnak az évek, mind többen és többen találjanak menedéket itt – mert ez a hely tényleg erre való. Megpihenni egy kicsit könyvek és játékok között a gyerekség meg a felnőttség tekervényes és nehezen járható útján – míg a világ és egy nap!
Dániel András