::: Az Artézi Galéria kiállítása elé
Az Artézi Galériát Németh Géza festőművész kezdeményezésére 2013-ban hozták létre független művészek. Azóta 32 kiállításon mutatkozhattak be kortárs alkotók egyéni tárlattal, köztük például Németh Géza, Szemethy Imre, Orvos András, Kováts Borbála; párban Almásy Aladár és Szemethy Imre, Mózes Katalin és Kováts Albert, T. Horváth Éva és Alföldi László; vagy csoportosan (négy művész Szlovéniából, a bécsi Rearte Gallery művészei, a váci alkotók). Külön kiemelendő a Nicolas Schöffer grafikáiból rendezett kiállítás, valamint Ladányi Imre (1902–1986) New Yorkban élt művészé, utóbbi hagyatékának egy részét Németh Géza művészeti vezető gondozza.
A Genezis című kiállításon, 2017 márciusában, kilenc művész mutatta be munkáit: különböző értelmezését a teremtésnek, születésnek, eredetnek – a kezdeteknek. Akkor tavasz volt, most ősz, lassan evickélünk az év vége felé. A Genezis a zsidó-keresztény hagyományokhoz (Biblia) kötődik, a Kharón ladikja a görög-rómaihoz. Nagyon széles a merítés Homérosztól Ovidiusig, és persze máig, hiszen a mai kultúrában is szerteágazóan benne van ez az ókortól fontos szimbolikus történet.
Kharón, az alvilág mogorva révésze szállította ladikján a holt lelkeket a Sztüx (jelentése: visszataszító, undorító) határfolyón, mely kilenc kanyarulattal fut az alvilág mélyére, ahol Hadész, a holtak urának palotája emelkedik a mocsár közepén. A Sztüx a négy alvilági folyó egyike, eredetileg a varázserejű folyó istennőjének a neve (olykor összetévesztik a másik határfolyóval, Akherónnal, aki az etruszkoknál arról tesz tanúbizonyságot, hogy milyen utat jár be a lélek a test halála után). Kharón Erebosz, azaz az örök sötétség és Nüx, az éjjel fia, aki fizetséget kér szolgáltatásaiért – azért, hogy az alvilág első állomásán átsegítse a halottakat. Ezért a görögök a halottak nyelve alá, más források szerint szemére oboloszt, pénzérmét helyeztek, nehogy Kharón százéves bolyongásra késztesse a lelkeket. A túlvilágba jutott igazak Éluszionba (Elízium), a boldogok mezejére, a bűnhődésre ítéltek Tartaroszba, a Hadész alatt elterülő legsötétebb mélységbe jutottak. Kháron ladikjának útja egyirányú, az alvilágból, pokolból nincs visszaút. Ám néhány ókori hősnek mégis sikerült. Aeneis, Thészeusz, Héraklész, Orpheusz mégis rábírta Kharónt, hogy az ismeretlenben tett kalandozásuk után visszavezesse őket a földi szférába, az életbe.
A képzőművészetben leggyakrabban az átkelés jelenetét idézték, örökítették meg, amikor a révész átszeli az élők és a holtak birodalmát kettéválasztó folyót. A Sztüx ábrázolásakor annak melankolikus, az őszt és az alkonyt idéző jelentése került előtérbe. Sok kaukázusi nép és a Kelet-indiai-szigetek őslakói csónakban temették halottaikat, így a korai sziklarajzokon a halálba átjutás hosszú útját rögzítették. Kharón mezopotámiai megfelelője Urshanati, az etruszkoknál Charun. A ladik valójában halálhajó a végzetes vízen, kilépés az időből, az utazás misztériumának szimbóluma, egy másik világba átjutás. A Kalevalában is csónak visz Tuonelébe, a holtak országába. Számos népi kultúrában a bölcső és a koporsó is hajó alakú.
„Navigare necesse est, vivere non est necesse” (Hajózni szükséges, élni nem).
Egy katalógus keretei között nincs lehetőség felidézni a művészettörténetből még a legismertebb Kharón ladikja témájú műveket sem. Csak utalhatok a görög vázaképeken megjelenítettekre, ahol leginkább a magányos révészt örökítették meg ladikjában állva. Kharón ladikja ott van Michelangelo Utolsó ítélet (1541) című freskóján is, tele gomolygó testekkel, akiket a révész hatalmas botjával kerget ki csónakjából. A XIX. század első felében a témában népszerű, nagyméretű művek készültek, amelyeken sok ember tolong az erőteljes evezős körül és a mozgó, sodró vízben.
Ahogy a tavaszi Genezis kiállításon, most is annyi megközelítésben láthatjuk Kharón ladikját, ahány művész a kiállításon szerepel. Technikai és műfaji értelemben is sokfélék: olaj, akril, akvarell, elektrografika, ceruza, fa, papír, dobozkép, ahogy ez a kortárs képzőművészetben szokásos.
Szemethy Imre rajzain (Kharón-miniatűrök) középütt a fehéren hagyott felület maga folyó, a Sztüx, amely látszólag határozottan, egyértelműen választja szét a két parton tülekedő, mozgó formákat. A legenda szerint az élőket és a halottakat. Csakhogy amennyire a többi alakzathoz képest jelentős méretű Kharón azonosítható, hosszú csónakjával, a folyó mindkét oldalán hasonló formák, testek, lelkek, kevés közöttük, amelyikre biztosan rámondható, hogy ember. Inkább antropomorfizált formák, többségük inkább csak utal az anyagi valóságra. Kharón is arctalan, a tömeg is, alig van néhány arcot mutató valami. Egyformaság a halálban. Az izgő-mozgó, ide-oda ágazó, amorf vonalak a mondandó hordozói, a téma ellenére is tele groteszk humorral, játékossággal. Fekete-fehér grafika, Kharón testén és ladikján a víz kékje.
Németh Géza 2015-ben készült festménye,
folyón adta ennek a kiállításnak a létrejöttéhez a kiindulópontot. A kép nagyobbik felét a háborgó, hatalmas víztömeg többféle kékje tölti ki, amelyen a súlyos, zárt tömb a szállítóeszköz. Ez már maga a pokol, aki ide bekerül, nem menekülhet. Szinte szétfeszíti a kompozíciót. Tulajdonképpen tengeralattjáró, fenyegető, agresszív támadóeszköz is lehet, a vég eszköze. Lehet földöntúli kapszula, kozmikus jármű is, hiszen sci-fi regényekben, filmekben gyakran jelenik meg így Kharón ladikja. És egyben persze koporsó is, sírboltra és zártsága révén az anyaméhre is utalás. Élet és halál elválaszthatatlanok. A Labirintus hérosztestű, madár- vagy állatfejű kék lénye akár Kharón is lehet, Kharón-Minotaurusz, aki tudja, nincs más kiút a labirintusból, mint a halál.A nyugtalan, végzetes víz a háttere Turcsányi Antal triptichonjának (Kharón utasai 1–3.), tele mozgó, fehér kontúrvonalak közé zárt alakzatokkal, amelyek között tengeri élőlények, csontok, elmosódott arcok, egyebek sűrű hálózata. Az első és a második képen Kharón hatalmas alakja szinte szétfeszíti a kompozíciót, stabilan, megingathatatlanul áll csónakjában. Különösen a harmadik képen tele a felülnézetből láttatott szállítóeszköz, a színes, expresszív formák a halál misztériumának hordozói. A három mű együtt akár hármas oltár is lehetne, hiszen áttételesen a pogány mondavilágon túl a keresztény szakralitáshoz is kapcsolódik.
Víz, tükör a címe Kováts Borbála első látásra nonfiguratívnak tűnő sorozatának. Valójában a végtelenített víz tele van élő organizmusokkal és a civilizáció hordalékával, szemetével, széttöredezett építmények maradványaival. A minél hosszabb és a részletekre irányuló képnézés során tárul fel a sokféle szimbolikus tartalmat hordozó forma (kerék, lépcső, háló, szem, mag, kis hajó stb.), az elágazó, összekapcsolódó és magányos, semmibe vezető vonalak, formák sűrű szövedéke. Hol a határ kint és bent, élő és halott között? Az első képen az egyszerre taszító és vonzó zöldben alul egy íves fekete kapu talán a pokolba vezet, ezen kell átjutnia a léleknek az örökkévalóságba vagy az örök sötétségbe. A harmadik képen a többi kép kékjéhez, zöldjéhez, feketéjéhez képest az összeszövődő alakzatok okkeres rozsdabarnák, földszínek, itt lehet, hogy még az innenső parton vagyunk.
Gábos József fekete-szürke fehér triptichonjának címe – Honnan Hol Hova – lehetne kiállításunk mottója, hiszen a művek többsége ezt feszegeti. Ezen a képen a felületen érzékelhető sötét gomolygás akár a víz szakadatlan buzgása, bugyogása, változása is lehet. Elmosódott alakzatokkal van teli, amelyek voltak valaha valamik, ez itt a végállapotuk, valamiknek és a lehetséges metamorfózisuknak is vége. A kilenc darabból álló és a kiállításon egy egységként látható Tepsi hamvainknak sorozat címe bármilyen durván szókimondó, de a lényeget hordozza: így van vége az ember létezésének. Egy tepsiben. Ezeken a műveken fekete tepsiben. Bennük zömében amorf alakzatok, massza, mondhatni, a valamik és a semmik határán. Nyilvánvalóan alig van közük ahhoz, amit életnek mondunk, és leginkább fájdalmasan és abszurdan mutatják meg, hogy lényegében fogalmunk sincs a halál mibenlétéről.
Másként, de abszurd Molnár István Iscsu három Kharón ladikja, amelyből az első kettőn a vízen lebegő, kígyózó szürreális valami lehet megkettőzötten a csónak, de lehet bepólyált múmia vagy bebábozódott rejtélyes lény. A fekete-fehér ceruzaváltozat még kafkaibb hangulatú, mint a színes akvarell. Ezt a két, sűrűn átszőtt formát választja ketté a fehér folyó. Az íves, a nagy formát körbezáró kontúrvonalakon kívül az egymásba fonódó, sűrű szövésű, gomolygó lények több mindenre utalnak. A színes változaton az egész háttér kék, a víz kiterjeszkedik. Itt viszont a kontúrokon kívüli mélyedésekben és kitüremkedésekben mintha lombos fák, bokrok, mindenképp élő organizmusok látszanának. A harmadik munkán egy szigorú építmény, háromszög a fő forma, mint a piramisoknál. Benne a rácsos geometrikus szerkesztésben kamrák. Lehet persze az alvilág kapuja, vagy akár Hadész palotája, ahová átjutni igyekeznek az előző két képen látható bizarr lények.
A geometrikus alakzatok T. Horváth Éva Pokoli út című képén is mintha az alvilág belső tereire utalnának. Középütt egy határozott organikus forma válik ki a fekete háttérből. Ez a mű központi motívuma aranyló négyzetben, talán egy mag, egy virág, egy növény, az élet szimbóluma. Ugyanakkor egy trónus emeli ki az alig áthatolható sötétségből. Hozzá törekszenek azok a formák, valamik, amik a kompozíció bal széléről induló hosszú papírtekercseken láthatók. Mintha a Sztüx folyón egy irányba mozgó testek-lelkek lenyomatai volnának. Ez a hol felemelkedő, hol lesüllyedő anyag a T. Horváth Éva életművét ismerőknek óhatatlanul megidézi hosszú, többméteres vízszintes tekercsképeit, amelyeknek fő témája az utazás, élet és halál mibenléte. Erősen absztrahált formában feszegeti ezt Tutaj a másvilágra című dobozképén, megtoldva a mikor vagyunk kívül és mikor bent problémájával. A Charon ladikja (Rossz álom) című mozgalmas művén sötét bárkába zárt fehér szellemlények. Mögöttük mozdulatlan kerekekkel lezárt kapuk, nincs tovább.
Mózes Katalin Parton című képének hat figurája szellemiségében köthető a többeknél is szereplő arctalan figurához. Baloldalt, a folyón négy nyughatatlan, de még mozgó lény, ők már közelednek a túlsó parthoz. Jobbra egy nagy fehér folt, talán még a föld, de lehet, hogy a ladik és a kép szélén lévő figura a révész, üreges szemekkel és szájjal. Az alakoknál lent fehér csontok, fejük körül mozgó fehér foltok, szellemidézés. A másik két képben főleg melankolikus hangulatot, sőt depressziót keltő formák, szimbolikus utalások, fekete-fehér négyzetek zártsága. A Kilépés és a Visszanéz képcímek pontosan fogalmazzák meg a képeken látható összetett utalásokat, az arcokból és a fő motívumokból áradó bizonytalanságokat. Nagyon is kézzel fogható a halál, amelynek mibenlétét ugyanolyan bonyolult megmutatni, mint az életét. A papírberagasztások még inkább a létezés ellentmondásosságára, átmenetiségére emlékeztetnek. Mintha Gábos József képcímben megfogalmazott kérdését – Honnan Hol Hova – folytatná tovább: és minek.
Húber András egyik faszobrának címe tényközlés: Moirák halála. Ők a végzet istennői, akik az élet fonalát fonják, és végül elvágják, s végül ők is eltűnnek a semmibe. A Távolodó is jelzi címében is közölnivalóját, ráadásul a tüskés bot körré alakítva a töviskoszorúra is utalás. A harmadik szobor miatt hagytam utolsóként bemutatandónak a térbe állított plasztikákat, mert annak címe is, formája is, kivitelezése is pozitív tartalmú, legyen hát ez az utolsó: Talán egy angyal. Talán egy angyal, aki megmenteni nem tud a haláltól, de segít továbbélni és kikerülni a végzetet.
A barlangrajzok óta a művészet lényegi kérdései élet és halál mibenlétére vonatkoznak. Kétségek a mi van azután kapcsán és fantazmagóriák az azon túlról, avagy a semmiről. A kortárs alkotók sem kerülhetik el a kihívást, választ kell keresniük a teremtés, születés, létezés – Genezis – és a vég, az utak lezáródásának és talán valamiféle átjutásnak, túljutásnak (Kharón ladikja) a mibenlétére. Nagyon sokféle válasz adható, vizuálisan, formailag is nagyon sokféleképpen. Mint ahogy ezen a kiállításon is megtapasztalhatjuk.
S. Nagy Katalin
Átvett újraközlés | Forrás: Képírás
Megjelent a Képírás internetes folyóiratban 2017. szeptember 25-én, az Artézi Galéria Kharón ladikja című kiállításának kurátori bevezetőjeként | Kiállítók: Gábos József, Húber András, Kováts Borbála, Molnár Iscsu István, Mózes Katalin, Németh Géza, Szemethy Imre, T. Horváth Éva, Turcsányi Antal |
2017. október 14. – november 9. | Hovatovább: a kiállítás digitális katalógusa