A márványportré titka

::: Tobisch Ilona emlékezete


Tobisch Ili néni magas, csontos, erősen fekete nő volt. Kissé hajlott háttal járt, mert mindenhez, amit jobban látni akart, közelebb kellett hajolnia. Amikor beszélt valakivel, arcát az illető arcához közelítette, hogy pontosan érzékelje szavai hatását a partner mimikáján, és jól értse, amit az mond. De mindezt nagyon kedvesen tette, s érződött, hogy figyelme mögött jó szándék és őszinte érdeklődés az indíték. Szemüvege vastag lencséjén át kíváncsi tekintettel nézett mindenkire. Hatvanas éveinek elején járt, amikor megismertem.

Édesanyámmal meglátogattuk egyszer. Tekintélyes, emeletes bérházra emlékszem a Bartók Béla úton. Nagyon tetszett nekem a lila csempe a szép szecessziós lépcsőházban. Ili néni idős édesanyjával élt itt egy hagyományos polgári ízléssel berendezett lakásban. A lakás nevezetessége volt – legalábbis számomra – csudálatos télikertje. Ha nem is esőerdőben, de legalábbis mintha a pálmaházban lettem volna. A sokféle nekem ismeretlen zöld növény nagy teret betöltő gazdag együttese a rézsút besütő délutáni napfényben, négy emelettel kiemelkedve a városi zajból és szürkeségből, percekre fogva tartott.

A tágas nappaliban, ahol beszélgettünk, a berendezés tárgyai, az apróbb-nagyobb bútorok között kevés festmény volt. A képek azonban mind Ili néni képei voltak: Tobisch Ilona ugyanis festőművész volt és rajztanár. Nagyon kezdő voltam, amikor két alkalommal megnézte az akvarelljeimet, tempera-képeimet, és néhány szóval helyükre tette az ügyetlenségeimet. Ám a szobában látható művein kívül többet nem mutatott, úgy tűnt, mintha nem dolgozna már. Legalábbis semmi nem utalt műterem-jellegre, nem érződött az olajfesték illata, sehol nem látszottak festő kellékek, noha tudni lehetett, hogy valahol a lakásban még több képnek kell lennie.

Ili néni képeire egyébként azt mondták a közös ismerősök, hogy „olyan férfiasak”. Én már csak homályosan emlékszem, de az biztos, hogy jól megfestett olajképek voltak, tájak, csendéletek. A beszélgetés egy pontján Ili néni felhívta a látogató figyelmét egy posztamensen álló fehér márvány büsztre, szép fiatal lány portréjára. És elárulta, hogy a mű őt ábrázolja, a készítője pedig nem más, mint maga Strobl Alajos, a nagy szobrász. Nem ám Kisfaludy Strobl Zsigmond! És rögtön utána: Ugye, milyen szép voltam? – kérdezte nevetve, félig szégyenlősen, félig büszkén. A Főiskola tekintélyes tanára felkérte portré-modellnek, s a kész művet neki ajándékozta.

A látogatásunk után évek teltek el, nem hallottam Ili néniről. Egy Bartók Béla úti séta idézte fel bennem a lila csempés lépcsőházat és a ház lakóját. Arra gondoltam, talán már nem is él. Az édesanyja pedig bizonyára évekkel előzte.

Egy idő után eszembe jutott az internethez folyamodni. Megtudtam, hogy az utolsó kiállítását 1967-ben a Teréz körúti Derkovits Teremben rendezte, vagyis néhány évvel azután, hogy nála jártunk. Hogyan lehetséges, hogy nem tudtunk erről a kiállításról? Biztosan nem láttam, pedig láthattam volna. Megütött ez a felfedezés. Mintha tartozásomat mulasztottam volna el leróni egy kedves, nem is távoli ismerősnek. Így aztán nem maradt teljesebb képem Ili néni festészetéről, ami kiegészítené az emberi alakjáról maradt emlékeimet. Megtudtam, hogy 1985-ben halt meg, egyidősen a századdal, vagyis bőven lett volna idő felkeresni őt, felújítani az ismeretséget, több képét megismerni. És, bár figyeltem az aukciók kínálatát, és soha nem találkoztam „Tóbis” szignójú festménnyel, most a világhálón néhány képére rábukkantam: a „férfias” jelzőt értem, sok feketét használt, a formákat gyakran határozottan körülrajzolta. Másképpen: „a nagybányai hagyományokat konstruktív szemlélettel igyekezett ötvözni”.

Hát így. Valamennyire kerek a kép Ili néniről. És ismét csak évekre elfelejtem őt, amikor egy különös és meglepő lelet újra eszembe juttatja. Egy antikváriumban, ahol még nem jártam böngésző útjaimon, két könyv közül a kezembe pottyan egy keményfedelű kis füzet. Kinyitom: Igazolvány. „Mi, az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola rektora ezennel hivatalosan bizonyítjuk”, hogy Tobisch Ilona úrhölgy „a Képzőművészeti Főiskola rendes növendékeül felvétetett.” Mindez pedig 1921. október hó 20-án történt. Aláírás: Lyka. Az igazolvány arcképes, ám Goszleth mester fotója erősen megkopott. A 21 éves úrhölgy arca, amennyire kivehető, közönyösen tekint a felnőtt jövőbe. Ami különös, a hatalmas masni a feje búbján, talán az érettségi fénykép kelléke.

Tobisch Ilona igazolványának fényképes oldalpárja

Következnek a féléves oldalpárok, miután a legelső lapon bizonyította „a questor”, hogy a beíratási, a tan-, az értesítési és a diák asztal-díj minden évben, egészen 1926-ig befizettetett. A leckekönyvben nagy nevek aláírásai és szignói: a művészettörténetet Lyka Károly tanítja, az alakrajzot Csók István, majd másodévtől és egészen 1926 „harmadik félévéig” „alakrajzot és festést” Réti István. Az igazolvány által tanúsított harmadik félév a nyári munka, és ennek (a világhálóról tudom) Nagybánya a helyszíne, számos művész élményteli munkásságának az ihletője.

A leckekönyv egyik belső oldalpárja

Az értékes aláírások magyarázzák a szerencsés találkozásomat Tobisch Ilona korábbi életével. Így, némileg a művészettörténetbe ágyazva, sokkal többet tudok meg róla, mint gondolhattam. Aztán éveken át az Erzsébet Nőiskolában tanított rajzot, s közben, főleg nyaranta, festett. Igen ám, de hová lettek azok a képek?

És vajon hol lehet a legendásan szép márványszobor?

Kováts Albert


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 októberében, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.