Amikor a ráció fegyvertárával felvértezett ember misztikázik

::: Szerb Antal A Pendragon legenda című regényéről


Bűnügyi regény, humoros regény, kultúrtörténeti kalandregény, misztikus mese – avagy mindezek paródiája magas irodalmi műgonddal; így méláz a kezemben tartott kiadás végén Hegedűs Géza A Pendragon legenda kapcsán. Szerinte szinte alig mondható el több róla, minthogy sajátos, szokatlan bájú olvasmány. Tény, a legtöbb jól felrajzolható kategóriából kilóg, akárcsak a szerzője. Hiszen Hegedűs Géza szerint tudományos megállapításaiban ugyanannyi a szeszélyes és artisztikus művésziesség, mint amennyi kifejezett szépirodalmi írásaiban a tanító és okfejtő elem. Mélyen egyetértek vele, talán ezért a legélvezetesebb irodalomtörténet Szerb Antalé, mert a megalapozott véleményt hallatlanul könnyed köntösbe öltözteti – s mégis, soha nem pongyolába; valóban a nyelv tiszteletében felnőtt ember műgondjával fogalmaz akkor is, ha frappáns. A kartársat hagytam irigykedni, hiszen a kartársak irigysége a tudós egyetlen földi jutalma. Nem vallottam be neki, hogy előreláthatóan nem fogok feldolgozni semmit. Hogy nekem az a természetem, hogy szorgalmasan összegyűjtöm az anyagot egy nagy műhöz, és mikor minden együtt van, gondosan bezárom az íróasztalomba, és elkezdek mással foglalkozni… Még szerencse, hogy az önirónia, e regény egyik legerősebb motorja itt némileg túloz…

Lehet játszani vele, Szerb Antal mennyit merített e regényhez az 1920-ban ösztöndíj által lehetővé tett londoni tanulmányút emlékeiből – de nem érdemes. Az író Londonjához és Llanvyganhoz, Wales legzárkózottabb kastélyához földrajzi értelemben Rejtő Jenő Londonja, Párizsa, vagy akár gyarmati sivataga és kikötővárosai állnak a legközelebb. Szerb Antal Angliája paródia, a benne lakók közkedvelt (meg kell mondani: alig valóságosított) regényi típusok és ponyvafigurák; az angol társasági regény és a magyar filléres ponyva típusai adnak e lapokon randevút egymásnak. Az „egy fejjel magasabb méltóságú” főúr, a nemtől függetlenül feminin örökösei, a forrón szerető, de jégszívű végzet asszonya, a sportember-csibész, a nadrágos (és német!) sportolónő, a gonosz doktor (Morvin mintha Moriarty gyengébb képességű öccse volna) úgy veszik körül a szinte fan-fiction jelleggel „ön-azonos” (tehát értelemszerűen javított kiadású) szerző-alteregót, ahogy a kor olvasója elvárta. Rejtő a filléres ponyva sajátos belső logikáját, „szabályrendszerét” a stílussal, a humorral, és az alakok hol teljesen karikatúraszerű, hol mélyen szociografikus, beleéreztető rajzával csavarja-tágítja, ritkán jutott el a forma tételes bontásáig – Szerb Antal konkrétan többször is felrúgja ezeket a „szabályokat”, de mindig a saját története belső logikája mentén. Így purcantja ki a szimpatikus csibészt például – na, ezt nem szokás a ponyvában, aki ott meghal, az krokodilképű, borostás és vagy izzad a hóna alja, vagy undorítóan körbeöleli az olcsó pacsuli émelyítő szaga…

Londoni múzeumokban és francia kastélyokban láttam ilyen szobákat, de ott feliratok és vezetők gondoskodtak, hogy az ember mit képzeljen hozzá… Ebben a szobában egyik faragott szekrényen sem lógott cédula. A képzeletet semmi sem zárta üdvös korlátok közé. Nos, az a bizonyos képzelet. Amely rémmesei keretek közt az aranycsinálók legendás titkai után ácsingózik – és nem mellesleg igen alapos kultúrtörténeti utazásra visz az ezerhétszázas évek furcsa, útkereső áramlatai közé. Amikor a vallás korhadó világrendi építményében teljesen egyformán eretneknek tűnt a kiformálódó tudományos gondolat, és az annak módszerét eredendően tagadó okkult. Amikor pamfletekre került az a kevés, amit a rózsakeresztesekről tudni vélünk, és olyan legendás szélhámosok, vagy bölcsek (avagy ezek is meg azok is) járták nem ritkán a királyok (vagy épp szabadkőműves páholyok) vendégeiként az európai udvarokat és nagyvárosokat, mint Cagliostro, vagy St Germain gróf. Szerb Antal pontosan érti és érzékelteti, hogy a babona egy rész megmagyarázhatatlan és egy rész rossz tréfa – mint ahogy azt is: minden későbbi társadalmi eszelősség előre mutató gondolat volt kisgyermek korában. Úgyhogy e regénye alapján nem lehet tudni, mit gondolt a rózsakeresztesekről valójában.

Hiszen az író pontosan úgy cseppenti a mítoszt a műfajába, ahogy azt a műfaj egyébként meg is követeli – a ponyva mindig is tartalmazott ebből egy csipetnyit. Csak a felszínes ponyva-humbug helyett elővett egy valóban létezett „hagyományt”, amit a tudomány erősen tudománytalanul kezelt – naná, hiszen épp e regény ironikus szempont- és érvrendszere mutatja meg: nem is tehetett másképp. A llanvygani kastély végzete ébren van valamelyik teremben, a Pendragon-ház története megint egy súlyos fordulat előtt áll. És itt állok én, vagy helyesebben itt fekszem, Bátky János, Budapestről, örökös előérzeteimmel, félelmeimmel, tehetetlenül, semmiről se tudva, kijátszva, kiszolgáltatottan, a történés kellős közepén. Nincs annál bájosabb, mint amikor a ráció fegyvertárával felvértezett ember misztikázik, hiszen mindkét tárgyat idézőjelbe helyezi ezzel, a rációt is, meg ami azon túl van. Nemcsak a Pendragon-ház sötét örökségéhez tartozik az intelligencia és vele szoros szimbiózisban az előítélet – a tudomány embere is e kettőt elegyíti, ha visszafelé néz. A rózsakeresztesek a lánc utolsó szeme… azután következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkodni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit… S van, amikor ez a hang sokkal komorabb, mélyebb, nem egy helyen szinte kiszól a ponyvai keretből: Nem is szólok semmit se… nem szólhatok. Vannak dolgok, amik igazak valahol bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni… Egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon és rettenetes.

De megmarad a könyv, és az ember örök szomjúsága. Szerb Antal ponyvája nemcsak a kultúrhistóriai alapokat tekintve „könyvtári kalandregény” – a (fő)hősök a sivatag és a dzsungel helyett legfeljebb a betűtengerben tévedhetnek el, még szerelmet is a szent olvasás és magyarázat könyvtári „oltárán” éreznek – avagy a bennük az olvasmányok alapján épülő tévhitek alapján. Viszont a kedvesen fésületlen krimi a maga töltetlen revolvereivel, a jól adagolt rémregényi játék szellemlovassal és ördögidézéssel csak kihúzza az olvasót a könyvtárból egy tágabb, ponyvaregényi „valóságba”, ahol a szűzi várkisasszonyról álmodozó filosz jó étvágyú nőfalónak tűnik, aki bár megijed a saját árnyékától, alkalomadtán időben magához tér a rémületből. Kár, hogy oly múlandók a pillanatok, amikor az ember nemes és tiszta és az angyalokkal rokon – hogy elfutnak, és az összetett, semmilyen Én marad, akiről nem lehet másképp beszélni, mint óvó gyengédséggel és enyhe iróniával…

Nagyon szeretem, mert a lényem egy része szívesen azonosul a kalandba keveredő filosz figurájával – holott tudom, hogy Szerb Antal egy másik kedves alakjával kellene végre szembe ülnöm. Nagyon szeretem, de nemcsak azért, mert veszélytelenebb, mert nem fáj úgy, annyira (annyira személyesen), mint Mihály kalandjai Itália holdvilága alatt. Hanem mert az üdítő perceken túl is, amit az újraolvasásakor vele töltök, marad valami abból a szelíd, de kérlelhetetlen öniróniából, amely már majdnem bölcsesség. Vagy legalábbis messziről nézve egészen összetéveszthető vele…

Hegyi Zoltán Imre


Átvett újraközlés | Forrás: Könyvvizsgálók blog
Megjelent a blogon, 2013. október 28-án, Szerb Antal A Pendragon legenda című, 1934-ben megjelent regényének lírai recenziójaként

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük