Más-világ

::: Öt történet az európai civilizáció mindennapjaiból


Ez most melyik világ is?

A könyvkiadómhoz mentem egy megbeszélésre. Útközben észrevettem, hogy otthon felejtettem a telefonomat. Na és? – szóltam magamra. Hiszen életem első ötven évében is csak a lakásunkban volt telefon! Nehogy már „függő” legyek egy ilyen kütyütől…

A kiadóm egy apró előkertes házban lakik. A kertkapu éppen nyitva volt, én meg besétáltam a ház kapujáig abban az át sem gondolt reményben, hogy ott majd megtalálom a kapucsengőt. Nem találtam. Indultam vissza a pár méterrel elhagyott kertkapuhoz, mivel eszembe jutott, hogy a kapucsengők táblája a kerítés utcai oldalán van. Innen, belülről is látszott a hátulja. És akkor rémülten vettem észre, hogy a kertkapu becsukódott mögöttem. Be vagyok zárva! És nincs nálam telefon! Jobb híján megpróbáltam ujjaimmal elérni a kapucsengős tábla belülről láthatatlan gombjait, hátha véletlenül eltalálom a megfelelő gombot.

És akkor odaért az utcai járdán egy korombéli férfi. Azonnal megértette a helyzetet, megállt a táblánál, és megkérdezte, kihez mennék. Mondtam. És hogy nincs nálam a mobilom. Elővette a saját telefonját, majd zavartan konstatálta, hogy ő meg a szemüvegét felejtette otthon. Közel hajolva a táblához jelentette, hogy a kiadónak csak a telefonszámát tudja kisilabizálni. Fölhívta a számot, majd a kerítésen át odanyújtotta nekem a telefont. Minden rendben, válaszolta a kiadói ember, máris jön le értem, hogy kinyissa a kaput.

Én köszönettel visszaadtam az öregúrnak a mobilját, mire ő: „Hát, az lett volna csak a szép, ha lejönnek magáért, és maga elszalad a telefonommal!”

Döbbenten állok. Hiszen egy perccel ezelőttig még gondolkodás nélkül megbízott az emberismeretében: nemcsak kortársa vagyok, és nő, de úgy tapasztaltam, hogy össz-jelenségként sem szoktam másokat a szélhámos alvilágra emlékeztetni. Neki mégis beugrott ez az ijesztő kép, és az az elbizonytalanodás, hogy megbízhat-e hetven éves reflexeiben! Hiszen ma már bármi elképzelhető. Mintha a telefon átadása és visszakapása között átugrott volna a múltból a jelenbe. És ebben a jelenben ő már nem ismeri ki magát, és nem is bízik benne.

„Mi már így működünk!”

Korombéli barátnőm parkolóhelyet keres. Végre meglát a parkoló kocsisorban egy kifarolni készülő autót. Indexel és mögé áll, hogy a helyére majd beállhasson. De valahogy szűk a hely, és a távolabbi sávra kell átállnia, hogy az elmenő autó kiférjen. Ki is fér. Csakhogy közben megérkezik a közelebbi sávra egy kocsi, és amint az elmenő autó helye felszabadul, a frissen jött vezető gyors, ügyes mozdulattal beáll a felszabadult helyre.

A kocsiból egy fiatal férfi száll ki, barátnőm dermedten nézi, aztán odaszól neki: „Nem gondolja, hogy én is erre a helyre vártam?” A pasi megrántja a vállát: „Ma már így működünk. Meg fogja szokni…”

Ezt pár száz évvel ezelőtt ököljognak hívták.

Új kresz

Taxiban ülök, éppen egy egyirányú utcában haladunk, amikor egyszer csak szembejön velünk egy BMW. A hatvanas éveiben járó taxisofőr lassít, majd amikor közel kerülünk a másik kocsihoz, kiszól: „Vigyázzon! Ez egyirányú!” A harminc körüli férfi ránéz, és némi undorral az arcán visszaszól: „Nekem te ne mondd meg, hogy merre mehetek!”

Gyerekek, merre mentek?

Unokáim klassz kis srácok. A nagyobbiknak kicsi korától olyan filozófiai érzéke van, ami akár felnőtteket is megszégyenítene. És jó hallása van, szépen zongorázott – egy évig, majd abbahagyta. A kisebbiket már az óvónő is „Mérnök úr”-nak szólította, olyan precízen rajzol, és olyan gondosan megtervezve bánik a tárgyakkal. Otthon is és nálunk, a nagyszülőknél is rengeteg a kreatív játék, a könyv, a képes folyóirat. Mégis – jó egy éve – rohannak a kütyüikhez, amint véget érnek a kötelező vagy felkínált tennivalók.

A kütyü lehet a tévé is, amin kivetítik maguknak az interaktív játékokat. Néha belenézek. A „téma” leginkább az, hogy egy fiatal férfihős gyilkos fegyverekkel felszerelve, iszonyú sebességgel lövi vagy veri szét a szembejövőket, majd rohan tovább, nem tudjuk, hova és minek.

De láttam a gyerekekkel Csillagok háborúja-epizódokat is. Abban van néhány (nem sok) szereplő, akiknek a zubbonya alatt, mellmagasságban van két apró kidudorodás, és magas a hangjuk, de ezt a két adottságukat leszámítva tökéletes férfiak: érzelmeik, kötődésük nincs – harcolnak, és kizárólag operatív üzemmódban működnek. Vagyis nekik is csak a bal agyféltekéjük van bekapcsolva.

Mi lesz veletek, gyerekek, ha azt hiszitek, hogy gyilkolni vagy életveszélyben lenni az egyetlen „normális állapot”: nincs benne semmi rendkívüli, ezek könnyed, derűs történések? Sajnos a válasz már megvan: többségetek immunis lesz az életet fenyegető borzalmakra, játéknak, fikciónak tekinti, és az életébe ténylegesen berobbanó rémségek mellett is vállrándítva megy el.

De félő, lesznek köztetek olyanok is, akik megpróbálják „élő adásba” áttenni a látottakat, és ha fegyverhez jutnak, ők is könnyeden gyilkoló szupersztárok lesznek. Ahogy az amerikai iskolásokat legyilkoló beteges kortársaik ezt meg is valósítják. Betegek pedig vannak, voltak, lesznek. Csak minta és fegyver kell a megvalósításhoz. A minta ma már mindnyájatokhoz eljut napi ismétlésben, pisztolyból nálunk egyelőre még kevés érhető el. És ha lesz elég?

Aki a buszt vezeti

Sok éve utazom az egyik budai buszjáraton. Mindig békés közönséget szállít, nem emlékszem egyetlen hangos jelenetre sem. Ki-ki maga elé bámulva várja megállóját. Ennyi.

Nemrég arra lettünk figyelmesek, hogy nem hangfelvételről halljuk a megállókat, hanem a sofőr mondja be őket, hozzáfűzve ezt-azt. „Tessék vigyázni a leszálláskor, mert csúszik a járda.” „Örülök, hogy velem utaztak. Viszlát, minden jót!”

A következő pár hétben egyre gyakrabban láttam, ahogy egy-egy törzsutas beszélget ezzel a vezetővel. Ahogyan kedves ismerősök szoktak. Úgy tűnt, az is gyakrabban fordul elő, hogy idegen utasok beszélgetnek egymással. Egy napon észrevettem a következő táblát az első ajtó közelében: „Tóth Ferenc buszvezető üdvözli kedves utasait”. És leszálláskor mindenki elköszön a vezetőtől. Még a középső ajtóból is visszaszólva.

Nem nagy dolog? Számomra az. Mert ezek szerint ilyen kevés is elég ahhoz, hogy az emberekben megszólaljon a jóindulat. Összesen ennyi kedvességre van szükség ahhoz, hogy ki-ki „jó kezekben érezze magát”, és ettől belőle is előbújjon a kedvesség. Ilyen könnyen befolyásolható az ember?

Úgy tűnik, igen. És ez legalább annyira rossz hír, mint jó. Mert életünk tele van olyan „buszsofőrökkel”, akik nem tekintenek minket „kedves utasoknak”. Inkább azt mondják el, miért nem viselkedtünk megfelelően. Elmagyarázzák nekünk, kit kell kiközösítenünk, utálnunk, mi a baj velünk, velük, bárkivel. És mi – a többségünk – el is hisszük anélkül, hogy elgondolkodnánk a hallottakon. Átragad ránk a düh, a megvetés, a kipellengérezés. Lehet, hogy ezáltal csak megszabadulni próbálunk a kapott elutasításoktól… De az sem kizárt, hogy megtanultuk dühödt buszsofőrjeinktől: így kell bánni egymással.

Ritka az olyan ember, akinek értékrendje annyira stabil, hogy ne tudnák buszsofőrök erre vagy arra elbillenteni a viselkedését. És ha az átlagember ilyen könnyen befolyásolható, akkor óriási a buszsofőrök felelőssége abban, hogy mi felé befolyásolják a kedves utasokat – már amennyiben életünket egy hosszú buszozásnak tekintjük.

F. Várkonyi Zsuzsa


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020-ban, Budapesten | Illusztráció: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük