::: In memoriam Sós Evelin (1945–2021)
Az alkotó ember környezete, körülményei – főként, ha tágan értelmezzük őket, és hozzájuk vesszük a mindenkori jelenig vezető úthálózatot és időfolyamot is – nyilvánvalóan befolyásolják az alkotás mikéntjét, módszereit, sőt magát a végeredményt is. Befolyásolják, igen, de nem determinálják, nem határozzák meg végzetesen. A teljes, vagy annak érzett szabadságban az egyik művész szárnyalni kezd, sohasem látott ösvényekre merészkedik, minden tekintetben meghaladja önmagát, miközben a másik megrémül a ráomló felelősségtől, attól, hogy mostantól minden csak rajta múlik, s leblokkol, passzivitásba menekül. Ugyanígy, a másik oldalon, a szabadság végletes hiánya egyeseket megbénít, kiéget, tétlenségre kárhoztat, míg mást esetleg arra sarkall, hogy ebben a helyzetben is felülkerekedjen a körülményeken, sőt ihletet merítsen a beszűkült lehetőségekből, megkeresve azt, amit éppen így tud magából kibontani.
Aktuális példával élve, a karanténra sem egyformán reagálunk, s e szokatlan és több szempontból drámai szituáció eltérő reakciókat vált ki a művészekből is. Van, aki az egy helyben maradás kényszerét, a szociális-művészi kapcsolatok virtualizációját az alkotóidőt felszabadító fejleményként éli meg, s végre nekilát régóta halogatott projektjeit beindítani vagy kiteljesíteni. Más a bezártság ellenszerét a kreatív energiák felszabadításában, az önfeledt művészi játék éltető levegőjében találja meg. És nyilván vannak olyanok is, akik művészileg keservesen megszenvedik ezt az időszakot, a négy fal közé szorítva, az inspirációs forrásoktól, az új élményektől elzárva nem képesek felpörögni, újba kezdeni.
Sós Evelint a karantén nem érte felkészületlenül, vagy talán pontosabb így fogalmazni: körülményeiben nem okozott drámai változást. A sors úgy hozta, hogy immár több éve permanens karanténban tölti napjait, egy otthonban. Ahogy az idén tavasszal egy, a bezártság hatásait firtató művészeti projektre reflektálva fogalmazott: „Nekem nem kell azon törnöm a fejem, hogy ha itthon vagyok, akkor azt hogy bírjam ki. Az egyetlen hely az az ágy, ahol vagyok, 10 cm-t sem tudok odébb mozdulni. Az okostelefon és a televízió kapcsol össze a világgal, a külvilággal…”
Egy ilyen viszonyrendszerben egy elektrografikus kezében gyakorlatilag egyetlen fegyver marad: a művészet. Ebben a valóban végletesen beszűkült élettérben Sós Evelin nem tehet mást, minthogy megpróbál felülemelkedni rajta, és ehhez elektrografikákból ragaszt magának szárnyakat. Mint láttuk, eszközei is roppant korlátozottak, a passzív élményközvetítőként és emlékgenerátorként bevethető televízió mellett lényegében csak az okostelefonra támaszkodhat. Azon belül is arra, hogy a mobillal egyrészt fényképezni lehet, másrészt tovább lehet vele szerkeszteni az elkészült képeket. (És persze eljuttatni a kész művet a külvilágba, ami szintén nagyon fontos, de az alkotás szempontjából mégiscsak másodlagos körülmény.)
Lefényképezni – majd továbbdolgozni – azt lehet, ami a lencse elé kerül. Jelen esetben azt, ami így vagy úgy bejut a szobába: ételek, italok, eszközök, ruhák, pár bútor, néhány ember, maga a szoba, és persze a fény. Ha így nézem, szinte semmi; ha úgy nézem, a mindenség maga.
Ebben a megközelítésben egészen új értelmet nyer a jól ismert imádság: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… Mert egy szelet kenyér itt nem csak az éhet csillapítja, hanem legalább annyira karakteres szín és forma, ami lefényképezhető, s amivel így bármi megtörténhet. És ha másnap zsemlét hoznak kenyér helyett, az már egy másik formavilág, ha paradicsom is van hozzá, akkor megjelenik a képben az éltető vörös és a tökéletesség gömbje, ha pedig háztartási keksz is akad, annak hullámos szélei a tengert vagy a dombok ívét is megidézhetik. E letisztult alapformákhoz képest egy fokhagymafej már-már a végtelen összetettség, gerezdekre bontva számtalan megismételhetetlen kompozícióhoz kínál alapanyagot, lehámló héjából akár addig ismeretlen virágfaj is eredeztethető. A heti étrend sivár táblázata pedig absztrakt betűgrafikává lényegül át, amely filctollal preparálható, a mobillal lefotózható, s a végére akár Michelin-csillagos kompozícióvá is nemesülhet.
Amikor elfogynak az almák, a szaloncukrok és a hagymagerezdek, mert elfogynak előbb-utóbb, akkor körbe lehet nézni egy kicsit a szobában is. Amelynek vannak sarkai, vannak ritmusba rendeződő függönyei, szigorú szögeket kirajzoló asztala, és mindenekelőtt ablaka, amelyen olykor beáramlik a fény, a kimeríthetetlen forrás, és vele együtt megjelenik az árnyék, ami meghatványozza a lehetőségeket.
Ha pedig már mindez megvolt, akkor következhet – mint Sós Evelin elektrografikusi életművében oly sokszor az elmúlt évtizedekben – a rögzített képek, kivágatok, nyers és manipulált formák többszörözése, a lehetséges szekvenciák számba vétele, az elrendezési és színdinamikai variációk sorolása, a játék a formátumokkal, képarányokkal és kontrasztokkal: a kaleidoszkóp kitartó forgatása, a tökéletest, az újat, a borzongatót keresve. És aztán egyszer csak egy fénysugár más szögből esik a százszor megörökített hagymára, amitől a kimerítettnek hitt motívum felfénylik újra, és kezdődhet minden elölről: ugyanaz, másként. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…
Nem lesz mindenből művészet. Van olyan kép, amelyik csak gyönyörködtető játék marad; van, amelyiknek az a szerepe, hogy leleplezzen ígéretesnek remélt zsákutcákat; mások segítenek elűzni a késő délután unalmát, vagy aggodalom nélkül el lehet tévedni velük egy új szoftver útvesztőiben. De mindez nem számít, mert néha viszont megtörténik a csoda, ami felemel és kiragad a beszűkült jelenből. Egyszer csak helyrebillen minden egyes pixel, a képmezőből kihullik minden felesleges részlet, a kompozíció felveszi az egyetlen érvényes elrendezést, és összeáll valami, ami addig nem létezett, és amiért holnap is érdemes lesz felébredni: meghallgatásra talál a digitális ima, megszólal egy újabb tisztán hangzó zsoltár mobiltelefonra.
Zsubori Ervin