::: Gábos József Könyvtár című kiállítása el
„A világon minden azért van, hogy könyv legyen belőle” – mondta volt állítólag Stéphane Mallarmé francia szimbolista költő, valamikor a XIX. század második felében. Gábos József absztrakt expresszionista képzőművész olvasatában, a XXI. század első felében, ez így hangzik: „A világon minden könyv azért van, hogy kép legyen belőle.” És ezzel meg is érkeztünk a kiállításra, s itt akár meg is állhatnék, mert ezt ennél szebben aligha tudom elmondani. De egy kicsit részletesebben talán igen.
Mallarmé alapvetése szerint a világ valósága csak a művészetben nyerheti el végső értelmét, azaz könyvvé kell válnia, hogy be- vagy kiteljesedjék a sorsa. A művészetet ebben a metaforában tehát a könyv képviseli (nyilván verseskönyv, mi mást is várhatnánk egy költőtől), ez tehát a végső esszencia. Gábos ott folytatja, ahol Mallarmé abbahagyta: az ő valósága a könyv, amely tehát már magába olvasztotta a világot mint egykori valóságot, így végső soron a könyvekkel együtt a teljes mindenség beépíthetővé válik a képzőművészeti alkotásba.
A végletekig fokozva, mindez akár egyetlen könyvből transzformált képpel is felmutatható lenne. Gábos József azonban van annyira realista, hogy azt mondja: annál azért sokrétűbb valóságokról beszélünk, hogy le tudja fedni egyetlen kötetmű. Legyen inkább könyvtár. Ami lényegét tekintve maga a végtelen.
A világ tehát egy hatalmas könyvtár, amelyben a valóságok könyvekbe desztillálva sorakoznak a végeláthatatlan polcokon. Gábos József nem csinál mást, mint napi rendszerességgel besétál ebbe a bibliotékába, ahová örökös kölcsönzőjegye van, leemel úgy félméternyi könyvet a szabadpolcról, elcipeli a műtermébe, módszeresen feldarabolja őket, és képet applikál belőlük. Ehhez közben művészeti és technológiai döntések egész sorát kell meghoznia. Utóbbiakról csak annyit: aki próbálta már egy tizenkétkötetes nagylexikon keményborítóit 480 azonos méretű téglalapra vágni, pontosan tudja, mire gondolok.
Ami a szabadpolcot illeti, az a hétköznapi valóságban a könyvpurgatórium. Lomtalanításba kihajított példányok, utcára tett kéretlen hagyatékok, plédre terített filléres kiárusítások, helyhiány miatt kiszoruló könyvtári tételek, antikváriumok elfekvő készletei. Ha innen nézzük, a megunt, leselejtezett könyvek számára Gábos József a már-már alig remélt megmentő, az utolsó mentsvár, a végső menedék: az örökkévalóság ígérete.
Töredékes öröklét ez, persze, hiszen az egyes könyveknek nem minden porcikája menekül meg így a végső pusztulásról, nem minden lap indulhat újra tiszta lappal. Nem kis részük a kályhában végzi, jó esetben éltető melegként, vagy a szelektív gyűjtőben, a reinkarnáció halvány ígéretébe kapaszkodva. És amelyik túl is jut a műtermi tisztítótűzön, gyakran annak is a felismerhetetlenségig meg kell változnia, hogy megmaradhasson.
Igen, a megszüntetve megőrzés sajátos esete ez, ami néha fájdalmas tud lenni. De ha úgy tennénk fel a kérdést, vajon könyvként mi a jobb: penészes pincék vagy poros padlások felcímkézetlen költöztetődobozaiban elenyészni, avagy falra kerülni egy galériában, még ha inkognitóban is, aligha lenne kétséges a válasz. Ezt a bizonyos választ nyilván meggyőzőbb lenne a könyvektől hallani, de ez sajnos lehetetlen. Így a végső felelősség mégis csak az alkotóé marad.
Gábos József vállalja a felelősséget. És menti a menthetőt. Saját könyvtárat épít, és ehhez könyvekre van szüksége. Jelen esetben képépítő nyersanyagként, mint a festőnek vászonra és festékre, mint a szobrásznak márványra vagy fára, mint az írónak történetekre. Nem a saját könyvtárát tizedeli meg, nem is a másét: időt, pénzt és energiát nem kímélve beszerzi, ami beszerezhető, és abból dolgozik.
Engedtessék meg nekem itt egy apró közjáték. Hoztam magammal egy könyvet, a Világirodalom Klasszikusai sorozatban jelent meg az Európa Könyvkiadónál, 64 éve: Vergilius Aeneis című eposza. A kötetet, hogy képbe kerüljünk, Trencsényi-Waldapfel Imre 39 oldalas előszava vezeti fel, és a fordítást jegyző Lakatos István jegyzete zárja. Utóbbiból megtudhatjuk, hogy az Aeneis voltaképpen az ókor lexikona. Aki ismeri a művet, s a benne szereplők történetét, és megérti az eposz minden célzását, az betéve tudja a teljes görög-római mitológiát. A fordító, élve a gyanúperrel, hogy az olvasók többsége nem ilyen lesz, összeállított egy névmutatót, benne az Aeneisben előforduló összes tulajdonévvel és idegen szóval, megadva hozzájuk a szükséges magyarázatot, sőt az előfordulás helyét is. Ehhez kereken 45 oldalra volt szüksége, tekintettel arra, hogy művében Vergilius közel 1100 nevet használ, amelyek mintegy 6 ezerszer jönnek elő a szövegben…
Ahhoz, hogy mindezt elmondhassam, tegnap délután legalább másfél órát töltöttem el a könyvvel. Ezalatt megtudtam azt is, hogy Vergilius – időszámításunk előtt 19-ben bekövetkezett haláláig – 11 éven át dolgozott a 12 énekből álló művön, Lakatos István pedig kereken 13 esztendőt szánt az életéből a fordításra. Hát mi ez, ha nem maga a Mallarmé által megénekelt könyvbe menekített világ? Az ókor mint olyan, egy karcsú kötetben?
Nem csoda, hogy tanultunk róla az iskolában. Most egy pillanatra megállok, hogy magában mindenki átgondolhassa, az elmúlt 13 évben hány percet töltött Vergilius társaságában, s hogy a következő 13 évre szóló bakancslistáján szerepel-e az Aeneis. Köszönöm. Én sajnos még nem olvastam. Mi több, nem is volt meg otthon. Ezt a kötetet tegnap vettem, itt, a Városi Galériának is otthont adó épület földszintjén; a Városi Könyvtár bejárata melletti 100 forintos polcról emeltem ki két tucatnyi klasszikus közül, gyakorlatilag véletlenszerűen. Méghozzá azért, hogy ma átnyújtsam a kiállító művésznek, gábosi továbbgondolásra.
Ám mire lefutott az a másfél óra, amibe még az is belefért, hogy a negyedik énekben hosszú strófákon át elmerüljek Dido történetében, majd a neten megkeressem azt a videót, amelyen Annie Lennox a London City Voices énekeseivel lenyűgöző erővel adja elő Henry Purcell operájából a máglyára készülő Dido búcsúáriáját – tudják: Remember me, remember me, but ah! forget my fate – azaz Emlékezz rám, de óh! felejtsd el a sorsomat –, amely nem mellesleg a kiállítási teremőrt játszó Rezes Judit megrendítő interpretációjában a Melancoly Rooms című Tarnóczi Jakab-rendezés kimagasló csúcspontja a Katonában, nos, amikor idáig értem, elbizonytalanodtam: van ehhez jogom?
Végül a kötet impresszuma nyugtatott meg, benne a szikár tény: „Készült: 14000 példányban”… Ez azonban még kevés lett volna, a feloldozás, teljesen váratlanul, magától a szerzőtől jött. Kiderült ugyanis, hogy hatalmas művét Vergilius a végrendeletében elégettette volna… Nem érezte elég jónak, elég méltónak a tárgyhoz. Ha Augustus császár nem lép közbe, most üres kézzel kellene itt állnom.
Így sem volt könnyű döntés, de meghoztam, és vállalom érte a felelősséget. Úgyhogy akár át is adhatnám Jóskának a könyvet szabad felhasználásra, méghozzá nemcsak a magam, hanem – ha megengedik – a megnyitó közönségének nevében is: rajtunk ne múljon. Hogy mégsem teszem meg most, az azért van, mert szabtam magamnak egy feltételt: előbb el kell olvasnom, elejétől a végéig. Azt hiszem, ennyivel tartozom a 11+13 évért Vergiliusnak és fordítójának.
E rövid intermezzo után érkezzünk meg újra a jelenbe, ebbe a körénk épített Könyvtárba. És mondjuk ki nyíltan: ha a Guttenberg-galaxis a könyvek univerzuma, akkor Gábos József műterme benne a fekete lyuk. Jártam ott, tudom miről beszélek. Egy hatalmas, több köbméteres könyvgúlát kell elképzelni, a legkülönfélébb kötetekkel, amelyek mind-mind feldolgozásra várnak. Az alkotó szemében ezekben a könyvekben rengeteg érdekes dolog van, talán egy dolgot kivéve: hogy miről szólnak. Az – akkor és ott, amikor a bábeli könyvtoronyból kiemel egy példányt – nem az ő asztala; arra ott vannak az olvasók.
Annak szemléltetésére, hogy mi az a minden, ismét az Aeneist venném elő, ha már az imént kölcsönben nálam maradt. Gábos József katalóguscéduláján e könyv leírása valahogy így festhetne: 195×125 mm, masszív keménytábla, zöld egészvászon-kötés, a címlapon bemélyedő arany feliratokkal; erős cérnafűzés, napsárga könyvjelző és oromszegés; arannyal csíkozott, gömbölyített gerinc, görög sormintával, amely visszatér az okkersárga és logózott előzéken is; a hátlapon besüllyesztett árfelirat: 34,–Ft; hibátlan állag, enyhén áttetsző belívpapír.
Visszatérve az olvasókra – akik a fentiekből talán egy dolgot vesznek észre: az árat –, nos, olvasók szerencsére még vannak. A hazai könyvforgalom bővül, a könyvesboltok tömve, a könyvtárak nyitva. Hogy más ne mondjunk, a már említett szigetszentmiklósi Városi Könyvtár is, hétfőtől csütörtökig 11 és 18 óra között, valamint szombaton, reggel 9-től délután 1-ig. Most csütörtök van, és elmúlt 18 óra, így néhány perce sajnos bezárt, de ez ne riasszon vissza senkit attól, hogy akár holnap – jó, holnap pont nem, de mondjuk hétfőn – beiratkozzon, ha még nem tette meg, s zsebében a névre szóló kölcsönzési jeggyel felelősséget vállaljon annak a 40 ezer kötetnek a jövőjéért, amelyeknek épp ez a könyvtár nyújt menedéket. Ezúton is köszönet a könyvtárosoknak.
Gábos József Könyvtára javarészt sorozatokból épül, amelyeket közös ISSN számként összeköthet a szín, például a vörös vagy a zöld; egy polcra delegálhat a szegmentáltság foka, a visszakövethetőség mértéke, az applikálási algoritmus, vagy épp a fehéres-sárgás máz, amely mindent elfedni igyekszik.
Ezeken a könyvműveken bármi megtörténhet. Az egyik oldalon a naturalistán elénk tárt gigászi borítófragmentumok hitelesen idézik meg a földhözragadt realitást, a hétköznapi kiszolgáltatottságot, míg a másik oldalon az édenkert pasztellszíneivel átitatott, levetett gerinc-kígyóbőrök a mennybolt irányába törnek, kiterjesztett angyalszárnyakkal rántva fölfelé a tekintetet. Másutt a címtöredékekkel felcégérezett vászoncafatka-házsorok mint palkonyai pincék rajzolnak tagolt perspektívát az olajjal érzékenyített képmezőre, a táblafeketére homogenizált éjsötét alapból pedig fehér krétával megfuttatva lesz böngészhető rajzolat. Mindeközben eltékozolt mondataink – magyarul, németül, héberül – kiolvashatatlan szövegfolyamként csordulnak túl a margókeretekre.
Ebben a Könyvtárban nincs két egyforma könyv, de két egyforma lap sem. Formák és ritmusok, kontrasztok és egybemosódások, színek és színevesztettségek, síkba préselt domborulatok és térbe kívánkozó kartonívek váltják egymást. Meg persze mondat- és szófoszlányok; néhol csak betűk és félszavak, máshol egész címek, szerzők, mementóként elsüllyedt kiadók, sőt kötészetek nevei.
Játék is ez, szép és igaz játék, teremtő újraolvasás. Ha ráhangolódunk, és elég figyelmesen próbáljuk kibetűzni, egyszer csak összeáll a kép és a felismerés: hiába fűrész és szike, hiába aprítás és szétáztatás, hiába tépések és szétszórattatások, amiből egyszer könyv lett, az mindig könyv marad. És így nem vész el a remény, hogy vele túlél a könyvekbe átmentett világ is, immár képpé kollázsolva. Ne féljünk belelapozni.
Gábos József elsőkönyvtáros szerző kiállítását ezennel megnyitom.
Zsubori Ervin