Zadarnál a tenger – Dugi Otok sziget

::: Micsoda útjaim… 2, hatodik rész – Tominak és Szilvinek


Márai Sándor írta: „A fényt, a világot csak azok a népek ismerik igazán, amelyeknek tengert adott sorsuk. A tenger a másik haza, a végtelen.” Ha jól számolom, ha nem csal meg az emlékezetem, 19 ország partjain láttam a tengert. És az Atlanti-óceánt több helyen, és a Csendes-óceánt 1984-ben Észak-Koreában Wonsannál. Először 1967-ben, 23 éves koromban, az akkor még Leningrádnak hívott Szentpétervárnál a Balti-tengert, amint nyugtalan, csaknem fehér hullámaival hangosan csapkodta a partot, hideg vizét fröcskölve ránk. 1968-ban és 1969-ben Gdańsknál és Gdyniánál borzonghattam rendkívüli ereje láttán (találtam is a homokos parton, és vásároltam is különböző színű borostyánokat, melyeket a lengyelek a megkövesedett fenyőfákba zárt tengernek neveznek). Persze hogy megnéztem Gdańskban, ebben a pomerániai, gyönyörű műemlékekkel teli Hanza-városban a világ legszebb borostyángyűjteményét, a Zöld Kaput. Később Dániában, Svédországban és Finnországban is csodáltam a Balti-tenger horizontját és a dűnéket a partokon.

Aztán 1970 októberében Róma mellett, Ostiában a mediterrán Tirrén-tengert. Ragyogott a napfényben. Ráérősen, lassan hullámzott, más volt a színe, szaga, íze, állaga, tapintása, mint az északiaknak. 26 éves voltam, még nagyon kamasz, éretlen, fékezhetetlen, szenvedélyes. Ma is fel tudom idézni azt a döbbenetet, amikor az antik romok mögött megláttam a kék végtelent, és azt a pillanatot, amikor belevetettem magam a kellemes hőmérsékletű vízbe, s csak úsztam, úsztam, olyan sietséggel, mintha menekülnék, mintha keresnék valamit (vissza az anyaölbe?). Sosem múlt el ez a szerelem sem.

Aztán 1975-ben busszal Spanyolországba, végig az olasz és francia Földközi-tenger partján. Csak néhány a megállók közül: Genova, Antibes, Cannes, Nizza, Marseille, Barcelona, Alicante, és biztos kihagytam néhány fontosat. 38 év telt el azóta. Gyakran álmodom az akkor látott tengerrel: a fénnyel telített, végtelennek tűnő kékséggel, a ragyogással, az alkonyat színeit visszatükröző vízzel, a hajnali párában a különös csenddel, a parti fodrozásokkal, a ki tudja, hova lebegő hajókkal a távoli horizonton. Akkor és ott fogalmazódott meg: sokszor és sokat szeretném látni a tengert, sodródni benne, bóklászni a partjain kagylókat és kavicsot gyűjtve, de nem szeretnék lakni, élni ott: nem tudnék tartósan létezni sem eksztatikusan boldog, sem depressziós állapotban.

Poszeidón igézete

Amit csak lehetett, mindenféle műfajban mindenfélét elolvastam a tengerről, de eddig még nem akadtam olyan könyvre, amely úgy írná le a „tengerség”, a tenger lényegét, mint Christoph Ransmayr A repülő hegyben a „hegység”, a magas hegyek lényegét.

Valószínűleg a szabályozatlan, örvényes Dráva Őrtilosnál a gyerekkor óta tartó örök szerelem forrása, és a kavicsbánya helyén a mély, tiszta tó Gyékényesnél. És a vízililiomos csoda Hévízi-tó két nyáron, és még kettőn Balatonfenyvesnél a „magyar tenger”. Talán vízi lény lehettem előző életemben (ebben persze nem hiszek, de a nővérem és a húgom igen, és ők is ezt erősítik).

A gimnáziumban Poszeidón lett a kedvenc istenem. Nem valami megnyerő lény, de ő a tenger és a lovak „kékhajú” istene, a hajók megmentője, Homérosz szerint a tenger habjain érclábú paripán lovagló isten (Iliász XIII. 23–38.). Platón szerint ő fakasztja a földből a vízforrásokat és mindenféle tápláló növényt: azaz az élet forrása. Atlantisz keletkezése és pusztulása is hozzá kötődik (erről már írtam a Micsoda útjaim…2. Szantorini: Théra esszében). Számos mítosz szerint a világ az óceán mélyéről emelkedett ki, a világtenger az ősvíz, amelyből a Föld és az egész kozmosz keletkezett. A folytonos mozgás, átalakulás, születés, újjászületés helye, az élet kezdete. „Mindenek eredete” (Homérosz). A Bibliában a kozmosz létrejöttével sem szűnik meg a káosz, hanem világtengerként él tovább. A buddhizmusban a jelenségvilág folyamatos változását jeleníti meg, a vízen való átkelés pedig a megvilágosodás irányába átkelés. Már írtam egy keveset a Micsoda útjaim…-ban Krétáról, Santoriniről, Karhágóról, Velencéről, Amszterdamról, Koppenhágáról a tengerrel összefüggésben is.

A tenger (végtelen, hatalmas) és én (véges, kicsi): ezt a viszonyt minden továbbit meghatározóan 1977-ben és 1979-ben Zadarral szemben, Dugi Otok szigetén, Božaván éltem át.

Dugi Otok
Dugi Otok

Zadar (Zára) egy földnyelven fekszik az Adria partján. Dalmácia fővárosa. Maga a név is vonzó: eredetileg háborgást, hullámzást jelent. Az óváros lenyűgözően szép, kedves. A Kr. e. IX. század óta lakott, illír települések sorakoztak a környéken (az illírek remek hajósok és félelmetes kalózok voltak), majd a Kr. e. II. században rómaiak foglalták el, építkeztek (ma is sok minden látható, például a Forum), kikötőt is. A IV–VI. században elterjedt a kereszténység (a IX. századi Szent Donát-templom, a gótikus Szent Anasztázia-katedrális, a háromhajós Szent Mária-templom 1066-ból, a Benedek-rendi, román stílusú Szent Krsevan-templom 1175-ből, belsejében jelentős román-bizánci freskók, és még további hatot kellene felsorolnom). A frankok és bizánciak után Zadar Velencéhez tartozott, majd az első világháború végéig az Osztrák–Magyar Monarchiához. Azért is vágytam látni Zadart, mert a már akkor is legeslegkedvesebb filmemben, François Truffaut Jules és Jimjében (1962) látható részletek felkeltették iránta az érdeklődésemet. (Azóta tizenháromszor néztem végig a filmet. Tizenháromszor csak Thomas Mann József és testvéreit olvastam. A hetvenes években még rengeteget jártam moziba. Megjegyeztem: a Zadarba utazás előtti este Sándor Pál Herkulesfürdői emlék című filmjét láttam; valami miatt Ragályi Elemér operatőr képei – az erdős-hegyes táj, az alagsori fürdő, a közeledő szürke vonat – összekapcsolódtak a dalmát tengerpartra utazás élményeivel.)

Dugi Otok (horvátul: hosszú sziget) a Zadari-szigetcsoport legnagyobb szigete, 52 kilométer hosszú, a szárazföldi partvonalat követi. S amit első utazásunk előtt nem tudtunk: mindössze 2–4 kilométer a szélessége! Azaz legfeljebb egy óra gyaloglás a két tengerpart között. Zadartól 40 kilométerre van, csak komphajóval – másfél óra utazás – megközelíthető: egy reggel oda és egy este vissza. Autóval akkor még nem lehetett átmenni (ma már szerpentinekkel teli főút szeli át; még mindig kevés az állandó lakója: alig 2500 fő, s a turizmus még nem fedezte fel úgy, mint a többi horvát szigetet). A sziget legészakibb településén, Božaván laktunk, szemben a szárazfölddel. Dugi Otok összesen hét kicsi településéből négy a nyílt tengerre néz. A hetvenes években még nem létezett a Telašćica Nemzeti Park. A szigeten már a római nemesek is nyaralókat, villákat építettek maguknak pihenőhelyül.

Božava kicsi halászfalu, egyetlen X. századi kis templommal, amelyet a jóságos Szent Miklós mürai püspökről (270–343), a tengerészek, illatszerészek, gyermekek védőszentjéről neveztek el (a Mikulás személye is hozzá kapcsolódik, erről írtam az Arnolfini Archívum esszéportálján: Szent Miklós legendáriuma, 2012. 12. 22.). Mindkét alkalommal a tengertől 50 méterre fekvő Hotel Lavanda Božavában laktunk. Onnan mászkáltuk be keresztül kasul a szigetet, fedeztük fel a csodálatos fenyőerdőktől övezett Veli Rat világítótornyot, a fehér homokos Sahanen strandot, a sziklás búvóhelyek közé rejtett nudista strandot. (Persze hogy egy idő múlva levetkőztem, mert nevetségessé vált rajtam a fürdőruha a meztelenségüket magától értetődő természetességgel viselők között. Mindig is eléggé szégyenlős voltam, de egy osztrák filozófussal és szlovén költővel beszélgetve – először és utoljára – én is meztelenül ágáltam. Úgy leégett a fenekem és a hasam, hogy egész éjjel kénytelen voltam fel-alá sétálni).

Olajfák görcsös ágai

A fenyvesekkel borított öblökben felfoghatatlanul kék és kristálytiszta a tenger, a sziklás, kavicsos partok közelében átlátszó és hosszú úszás után is még áttetsző. Lenyűgöztek a sziget hatalmas, szép formájú fenyőfái. Tudjuk: örökzöld leveleik az örök életet, állandóságot, az életigenlést, a fogyhatatlan energiát szimbolizálják. Gyerekkorom óta vonzódtam hozzájuk (a karácsonyfát is szeretem, fontos számomra; nővérem és erdész férje évtizedekig neveltek fenyőfákat Miskolc közelében, Lyukó bányánál a Bedeg-völgyben, hogy két gyereküket taníttatni tudják egyetemeken). Illatuk, tobozaik is spirituális élményt jelentenek.

Levendula és olíva
Levendula és olíva

A sziget legapróbb települését, Brnbijt (ez is a szárazföld felé) olajfaligetek veszik körül. Ezek az örökzöld, egyenetlen és bütykös törzsű, ezüstös zöld levelű növények nekem addig a görög kultúrához (már a mükénéieknek fontos volt) és a görög tájhoz kapcsolódtak. 1972 májusában–júniusában voltam először Görögországban, jó nagy területet jártunk be busszal, és a narancsligetek (fáról szedtünk, útszéleken vásároltunk) mellett lenyűgöztek az olajfaligetek, a fák szabálytalan formáikkal, szerteágazó görcsös ágaikkal. Állítólag az első olajfát a bölcsesség istennője, Pallasz Athéné ültette az athéni Akropoliszon, s általa lett a béke, a megnyugvás, a bőség és a dicsőség szimbóluma. És Apolló, a világosság istene miatt, akit Létó Délosz szigetén szült. Olajfa ágaiból fonták a koronát az olimpiai játékok győzteseinek fejére. Kr. e. 700 körül már elterjedtek a Mediterráneumban ezek a hosszú életű, nem túl magas – legfeljebb 8–10 méteres – örökzöldek.

Úgy emlékszem, akkor és ott éltem át először igazán azt a régóta tudott legendát, amely szerint a fák az emberek ősei, rokonai. Dugi Otokon, amikor nem a tengerben vagy a parton tartózkodtam, leginkább az olajfák miatt gyalogoltam, nem tudtam betelni a látványukkal. 1977 júniusában még voltak, amelyeken a kicsi, fehér, fürtös, illatos virágokat is láthattam. Nagyon sok a kettős törzsű fa (lehet, hogy nem így kell mondani), ikerfa, szorosan egymás mellett, némelyik összeért, némelyik nem, mintha támaszkodnának egymásra vagy ölelkeznének. A törzs végéből balra és jobbra ágaztak a vaskos ágak a fény felé, hogy felül valahogy megint összegabalyodjanak. Ráadásul szinte mindegyiknek a széles talpazata mintha éppen indulásra készen állna. 1979-ben augusztus végén, szeptember elején mentünk vissza Božavára, s akkor már szüreteltek: az alacsony, fehéres-szürke kőkerítéseken száradtak a zöldből már viola és sötétlila színűre változott olajbogyók. Megértem, miért fő kelléke az olajbogyó és az olívaolaj a mediterrán konyhának (1989 és 1993 között, amikor sokszor sok időt dolgoztam Rómában a Farkas István-monográfia előkészítésén, kedvenc piacomon, a Campo di Fiorin degeszre tömtem magam a különféle olajbogyókkal).

Az olajbogyók mellett négyzetes fakeretben illatos fügék. Merthogy fügefák is sorjáztak az emberi települések körül, hamuszürke kérgük csillogott, a széleken fogazott nagy levelek között első, nyár eleji utunkkor dúsan zöldelltek, második, nyár végi utunkon színesen csüngtek a húsos, ehető gyümölcsök. Sosem csodálkoztam azon, hogy az iszlámban a menny fája, hogy a buddhistáknak a megvilágosodás fája, s hogy a szőlővel – melyből a szigeten bőségesen volt a fügefákkal és olajfákkal együtt – a füge Izrael, az ószövetségi választott népnek a jelképe.

Utoljára hagytam a levendulát, melyről a szállodánk a nevét kapta, körül volt véve a kékeslila és mélylila cserjékkel. Átható illatukat itt az íróasztal mellett ülve 34–36 év távlatából is fel tudom idézni. Minden hajnalban lerohantam, hogy tapogassam, hogy a bőröm átitatódjon egyszerre élénkítő és nyugtató illatukkal. Szeretem ezeket az igénytelen, igéző színű, sokáig (akár 40–50 évig is!) élő virágokat, és a božavai levendulamezők meseszerűek voltak.

Egyáltalán: az egész sziget meseszerű, idilli, nem valóságos. Ilyen béke, csend, nyugalom nagy ritkaság. A hibátlan, torz nélküli szépség csak a levendulákban, a füge- és olajfákban létezik. Vagy még azokban is csak átmenetileg. 33 éves voltam. Éppen túl a doktorin, és belekezdtem egy nyolclakásos, kertes ház legfelső lakásának építkezésébe. Azzal a bizakodó, erőteljes, a jövőmben hívő állapotommal nagyon is egybeesett a tenger, a sziget, az olajfák, tengerparti fenyők és levendulák nyújtotta pozitív élmény. A realitás otthon, és a fények, színek, illatok, a víz, a látvány kínálta misztérium. Ott és akkor belém vésődött: amikor csak tehetem, a mediterrán tengerben és természetes környezetében kell újra és újra megerősítenem, aki vagyok, és aki lenni készülök. Akkor és ott döntöttem el, hogy sem vagyont, sem vagyontárgyakat nem akarok, csak annyi pénzt, hogy minél több számomra fontos várost, múzeumot megismerhessek, és amikor szükséges, úszhassak a tengerben, bámulhassam a mozgását, az árapályt és színei kavalkádját. Azaz mindig annyi munkát kell elvégeznem, hogy abból teljen utazásokra is: az európai régi városok, jelentős múzeumok mellett olyan csendes, nem e világi tengerpartokra, ahol csak a víz van, kagylók, kövek, fák és napfény.

A kék árnyalatai

És most a tenger. Dadogva, nehézkesen. Azt a ragyogást, visszatükröződést, azokat a fényhullámokat, fehér sávokat, ezüst színű fénycsíkokat, körkörös mozgásokat, folytonos elmozdulásokat szavakkal nem lehet visszaadni (legalábbis belőlem nem futja). Azokat az azúrkékeket, zöldeskékeket, világoszöldeket, türkizkékeket, mélykékeket, azt a rendkívüli sok színárnyalatot, amelyet az Adriában úszva és a tengerparton békésen, nyugodtan bámészkodva figyelhettem meg. Egyszer egy meteorológiai tanulmányban olvastam, hogy az ég kékje több mint ötven árnyalatú kék. És a tenger kékje? Miért is kék a tenger? Poszeidón tengeristennek a tengeri növényekből font koszorúja alatt kék a haja, és feleségét is „kékszemű”, „kéklábú” jelzővel illették a görögök. A tenger alatti barlangokban élő nimfák, a Néreidák haja is kék. És ne felejtsük: a világűrből nézve a Föld is kék. A fény, fényszóródások, a nap, a visszaverődések, a tükröződés, a hullámhosszok, a vízfelszín közelében élő planktonok, kovamoszatok, zöld algák, ja és persze a felhők, az ég maga – mindettől kék.

Dugi Otok
Dugi Otok

Azt mondják, az Adria a legkékebb tenger. (Vagy inkább mégis a Krétát körbe vevő?) Voltak napfelkelték, amikor úgy hullámzott lassan, szelíden a víz, mintha írásos üzenetek érkeznének valahonnan megfejthetetlenül. Naplementekor meg úgy, mintha a szöveges üzeneteket zenei hangok is kísérnék. (Már azt is merészségnek tartom, hogy megkísérlek írni a tengerről, ám sosem mernék vállalkozni arra, hogy mondatokká egyszerűsítsem a napkelte és napnyugta, a fény megérkezésének és eltávozásának misztériumát. Nagyon sokszor hallgattam meg Debussy A tenger című szimfonikus költeményét, de nem, nem, akárcsak amúgy imádott Monet-m tengerparti festményei sem. Nagyszerű művek ezek, emlékek, hangulatok, hangok, látványok, de a tenger az valami más.)

Szeretteim közül többeknek volt tengerkék szemük: az apai nagyapámé, dr. Székács Istváné, a hetvenes évek eleji nagy szerelemé. (Samué zöld, zöldeskék, Rolié szürkéskék, az anyjuké zöld, az apjuké kék.) Tulajdonképp kékeszöld színű a tenger, de az Adriánál és a Földközi-tengernél – az átláthatóság miatt – több helyen is kék: a szinte meleg, csendes és sós felszíneken, s a partoknál akár 10–20 méterig (a hideg Északi-tenger zöldes árnyalatú). Pontosabban: kéknek érzékeljük, mert a kék és ibolyaszínű sugarakat a tengervíz kevésbé nyeli el. Ráadásul a planktonok és más szerves anyagok is hamarabb süllyednek le a mélybe, mint a hideg tengerekben.

Ismeretlen élőlények sokasága

Nem tudom, mi a lélek. De az enyém folytonos mozgásban van, hullámzik, bizsereg, ide-oda tekereg, árapály és dagály változtatja, felfénylik, elsötétül, néha viharossá válik, zavaros, átláthatatlan, aztán újra áttetszővé szelídül (ahogy öregszem, egyre kisebb amplitúdójúak a kilengések, és egyre hosszabbak a békés, nyugodt periódusok).

Valami olyasmi történt ott velem, ami miatt épp erről a tengerről és szigetről kell írnom a több nagyon fontos (mindenekelőtt Kréta) helyett. Egyszerű búvárfelszereléssel – légzőcső, azaz búvárpipa; uszony, azaz békaláb; úszószemüveg – merültem a tengerbe. Azonnal fel kellett jönnöm, és sietve a partra úsznom, mert úgy éreztem, menten összeroppan a tüdőm vagy az agyam. Nem, nem légzési pánik tört ki rajtam, hiszen a vad, örvényes Drávában tanultam úszni kisgyerekként, magabiztosan mozogtam a vízben. A látvány volt elviselhetetlen, az ismeretlen élőlények sokasága. Az úszás nekem szabadságot, a kötelékektől mentesülést jelentette, az akart és vállalt magányt. És akkor ott az élővilág körülöttem és főként alattam. Meghökkenés? Félelem? Döbbenet? Megrendülés? Nem tudom, mi a pontos, megfelelő jelzője annak a katartikus állapotnak, ami a pár másodperc alatt majdnem megfojtott. Aztán újra meg újra lemerültem, egyre nyújtva az időt, és mind nyugodtabb állapotban, míg már tudtam ugyanúgy lebegni, mint úszás közben. Két év múlva már egészen jól ment.

Dugi Otok, 1979 után soha többet nem merültem. Mint ahogy soha többet nem mentem vissza Granadába (1975, az egyetlen hely, ahol maradtam volna végleg), sem a Hegyi beszéd színhelyére (1988, Izrael), pedig amúgy nagy visszatérő vagyok (lásd Kréta, Berlin, Róma, Párizs, Zürich, München, Salzburg, Rajna, Alpok és így tovább). Azt viszont el kell mondanom, hogy az egyik keresztfiam, a nővérem fia szenvedélyes mélytengeri búvár, és nemcsak az Adrián, továbbá barlangi vizekbe merülő búvárokat tanít rendszeresen. A kifürkészhetetlen sors játszmái. Legalább ő, ha már én nem.

A sünök és a tökéletesség

Viszont komolyan, alaposan tanulmányozni kezdtem a Földközi-tenger élővilágát, flóráját és faunáját, még két tanfolyamra is beiratkoztam a hazajövetelünk után. (Meg gépkocsivezetésre, hogy ha rám jön a mehetnék, a kocsival megállhassak turistáktól távoli öblökben. A hetvenes évek végén lehetett utazni Jugoszláviába az Adriára, Bulgáriába a Fekete-tengerhez, az NDK-ba és Lengyelországba az Északi-tengerhez. És háromévente akár a Földközi-tengerhez is.) Négy-öt éves korom óta előbb a lovak, kutyák, madarak, a fák, a virágok, a Dráva, Hévíz, Balaton, a csillagok, majd mindenféle állatok, növények, tájak, vizek, ásványok szépsége, formai és színbeli változatossága nyűgözött le, de hogy még a tenger mélye is ilyen elsorolhatatlanul gazdag, életteli, az már szinte elviselhetetlen volt. Csak néhány pompás élőlény: az olajzöld és kékeszöld moszatok, tengerfű-mezők, szivacsok, bordásmedúzák, a különleges ecsetférgek, mohaállatok, a zsák vagy hordócska alakú zsákállatok, csalánozók, napközben a kövek alatt megbújó, törékeny tengeri csillagok (pirosak, napbarnák, homokszürkések).

Az abszolút kedvenceim a növényevő tengeri sünök: a zöldestől a világos ibolyásig sokféle színárnyalatban. Amúgy 200 évig is elélhetnek, s már 540 millió éve vannak jelen a tengerekben. Szemük sincs, de érzékelik a fényt. Szimmetrikus mészvázuk lenyűgöző, amelyen a tüskék meredeznek. Rengeteg az alfajuk, családjuk. Amikor a tenger kimossa nyálkás testüket a belső mészvázból, lecsupaszítja a hegyes tüskéktől a vázlemezeket, a megmaradt gömb alakú vagy olykor ovális, merev vázra ötsugaras szimmetria jellemző. A héjon apró gömböcskék találhatók, ezekhez csatlakoztak ízületi fejekkel a mozgatható tüskék. Három féle üres tengeri sün házat gyűjtöttem össze: pirosas vázút (ebben fekete sün élt), lila vázút (ebben sötétlila tengeri sün lakott) és zöld vázúakat (ezek nyújtottak otthont a kővágó sünöknek). Bármennyire törékenyek, 34–36 éve itt vannak a közelemben a fontos szakmai könyveimet tartó polcok tetején, kibírva költözködéseket, kalandos helyváltoztatásokat. Nem tudom eléggé gyakran elmondani: 4-5 éves korom óta meggyőződésem, hogy e világon minden mindennel összefügg, s ennek ékes bizonyítékai ezek a kisméretű, tökéletes szerkezetű, geometrikus mintázatú, pasztellszínű csodák. (Tavaly és idén nyáron a két kisebb unokám hozott nekem az Adriáról bámulatos szépségű tengeri sünházat, egy sötétlilát és egy homokszínűt: a természetben van tökéletes. Néha a művészetekben is.)

Tengerlakók
Tengerlakók

Rengetegféle halat is láttam, murénákat, angolnákat, gébeket, tőkehalakat, sügérféléket, durbincsokat, zöld és kék színben játszó ajakoshalakat. Úszás közben addig sosem érzékeltem, hogy a tenger tele van élőlényekkel, a merülések után sokáig szokatlan volt a tudat, hogy a magányos úszás csak látszategyedüllét. Nem vagyok halevő (itthon is csak a balatoni fogast, süllőt kedvelem), de a Božaván és a Dugi Otokon lévő halászfalvakban persze hogy halakat ettünk. Egyszer egy olyan parti étteremben, ahol nagy hálóban a tengerben tartották a frissen kifogottakat, kiemelték s rá kellett mutatni, melyiket süssék meg. Szentpéter-hal volt, más néven kakashal, lapított, ovális, körülbelül 2 kilogramm. (És annyira drága, hogy le kellett miatta mondani a tervezett bőrcipő-vásárlásról. Hol lenne már az a cipő!, de a pompás étek emléke bennem. Egyébként egy évtized múlva a Genezáreti-tó partján is újra Szentpéter-halat választottam a hozzájuk kapcsolódó legenda miatt.)

Tengeri csigákat és színes kagylókat is gyűjtöttem a hol bokáig, hol térdig érő vízben, napkeltekor és alkonyatkor bóklászva a parton. Aztán mindig, minden tengerparton. Itt vannak a könyvespolcokon, íróasztalom mellett, erkélyen, fürdőkád szélén. Rózsaszínek, sárgák, halványkékek, barnák, lilák, narancsosak, fehérek, recés fogazatúak, simák, fényesek, mattok, szív alakúak, egyedi mintázatúak, 3–15 centiméteresek; vannak hosszúkásak, csíkosak, tőr és kör formájúak és így tovább. Talán az örvénycsigák, a kúpcsigák, a fehér díszkagylók, a mandulakagylók és a szívkagylók a kedvenceim. Felfoghatatlan forma- és színgazdagság!

Visszaadhatatlan fényelmozdulások

Nagyon szeretem, ahogy a krétaiak jelenítették meg freskóikon a tengert: elvontan, jelképszerűen, nem a konkrét látványok alapján, hanem ahogy bennük élt. Mint a jólétük, derűjük forrását, létezésük természetes közegét. A tengerkép mint önálló műfaj a XVII. századi németalföldi festészetben jelenik meg: Jan van Goyen, Jacob van Ruysdael, Albert Coyp és így tovább. A mediterrán tengerről Paul Klee álombéli és mitologikus aranyhalai, tuniszi látomásai, világító tengeri élőlényei sok-sok titkot feltárnak. Caspar David Friedrich a jeges magányt éreztető, Emil Nolde expresszív, vadul hullámzó tengerképei ugyancsak, és persze William Turner fénnyel telített tengeri színkavalkádjai nagyon fontosak nekem. Közel állnak hozzám a fentiekben említett festők festményei a tengerről, de valahogy számomra, különösen amióta Dugi Otokon némi kis betekintést kaphattam a csillogó felszín alatti elképesztő vegetációról, nagyon más a tenger. De ha csak a felszínnél maradunk: azokat a komótos áramlásokat, alig érzékelhető hullámzásokat, enyhe széllebbenéseket és a fehéres-zöldes-türkizes-kékes fényelmozdulásokat, rezgéseket, amelyeket akár órákon át képes voltam csodálni, rögzíteni az emlékezetemben, soha nem láttam viszont festményeken, és filmeken sem. Egyébként is: amit láthattam többször Krétán, aztán Santorinin, Haifánál, Hammametben, Jesolóban, végig a Földközi-tengerből az olasz, francia, spanyol partokon, az valami egészen más. Nem beszélve a skót, angol, svéd, holland, északnémet, lengyel tengerpartokról. (A kilencvenes évek elején történt az utolsó kompon, amelyet a vihar előtt még átengedtek Sassnitzból – Rostock közelében – Trelleborgba, a svéd tengerpartra: irtóztató volt a látvány, a hang, a víztömeg, az emeletes hullámok ereje, mérete, de örülök, hogy ezt is átélhettem, nem csak a vakító kékséget, végtelen nyugalmat.) Szóval se festményben, se versben, se filmben nem ugyanaz, nem is lehet ugyanaz.

Ernst Haeckel illusztrációi
Ernst Haeckel illusztrációi

Hazajövetelünk után, 1977 nyarán, budapesti és vidéki antikváriumokban kutakodtam a tenger élővilágát bemutató könyvek után. Egyetlenegyet találtam, amelyben olyan illusztrációkra leltem, amelyek visszahozták az első víz alatti látvány borzongató összetettségét: Ernst Haeckel (1834–1919) német zoológus, anatómus, filozófus és grafikus 1904-ben megjelent Kunstformen der Natur című művét. Például a tengeri rózsákról, ezekről a megragadóan szép, színes virágállatokról (a korallok rokonai) készült – mondjuk így: pozitivista, naturalista – illusztrációja, vagy a csigákról, kagylókról készült fekete-fehér rajzsorozata számomra inkább visszaidézi mindazt, amilyennek a tengerben élők forma-, vonal-, alakzat-, szerkezet- és színgazdagságát megismerhettem. Jules Verne Nemo kapitányát 7-8 évesen olvastam először (aztán még sokszor és mindenféle film- és tévéváltozatát is megnéztem), méghozzá egy 1869-es illusztrált kiadványt. Belém rögzültek örökre a medúzák, korallok, mindenféle lények. Amikor a lélegzetelállító merüléssel álmodtam, ezek a képek is összekeveredtek a látottakkal.

Az utolsó lélegzetvételig

Tulajdonképp a tenger olyan, mint a szerelem: lehet, persze lehet róla írni, de minek is? Látni kell, megérinteni, benne lenni. És vágyakozni utána az utolsó lélegzetvételig.

Azt írja Pilinszky: „Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott minden hullám végítélet” (Minden lélegzetvétel).

Márai Sándorral kezdtem, vele fejezem be: „Tudom, hogy nincs kis és nagy tenger, nincs kis és nagy távolság. Bennünk van valami végtelen és kötetlen.”

S. Nagy Katalin


 Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 novemberében, Budapesten

Comments

  1. Deutsch Tiborné says:

    Drága Katám! A tenger világát ilyen szemmel még nem ismertem. Új élményt adott a régiekhez, ahol már jártam, és megismerhettem azt, ahová csak vágyódtam.

  2. Sz. Ferincz Mária says:

    Vettem egy nagy lélegzetet és én is elmerültem tengereidben!

  3. Képszabó says:

    Nagyon szép írás, érdemes volt ennyi időt szentelni rá neked is meg nekünk is.
    Rögtön eszembe jutott, milyen élmény volt az Adriában vizipipával váratlanul egy végtelen mélység fölé lebegni. Meg az éjszakai átkelés is Trelleborgnál, ahol a tenger olyan félelmetes szénfekete massza volt, hogy visszamenekültem a komp belsejébe.
    Nagyon értesz hozzá, hogy régi élményeket aktivizálj az olvasóidban…

    A kedvenc mondatom meg ez:
    „Voltak napfelkelték, amikor úgy hullámzott lassan, szelíden a víz, mintha írásos üzenetek érkeznének valahonnan megfejthetetlenül. Naplementekor meg úgy, mintha a szöveges üzeneteket zenei hangok is kísérnék.”

    Nem is lehetne jobban szavakba önteni ezt az élményt.

  4. Láng Eszter says:

    Kedves Kata, ez az írás a férjemet juttatja eszembe, aki nagyon szerette az Adriát, Zadart, s akivel terveztük, hogy majd egyszer elutazunk ketten is oda (s amire sajnos nem kerülhetett sor…)
    Olvasva a soraidat, folyton az járt az eszemben, hogy ő is mennyire értette, szerette volna az írásaidat. Meg az is, hogy milyen jó lett volna, ha ismertétek volna egymást. Köszönöm!

  5. snk says:

    Nagyon köszönöm mind a négyeteknek! SNK

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük