Paul Klee Központ – Bern

::: Micsoda útjaim… 2, negyedik rész – Magdának, Zürichben


Tájak, hegyek, vizek, égbolt, kert, rét, virágok, madarak, fények, színek – egyrészt. Másrészt múzeumok, festmények. Vannak kiemelkedően kedvenc múzeumaim. Ez azt jelenti, hogy az épület, a környezete, a belső tér, a kiállításrendezés és a bemutatott festmények, szobrok együttese. Az egész. Mindenekelőtt a Beyeler-gyűjtemény Bázelban. A Rembrandthuis Amszterdamban. A Blaue Reiter Münchenben (Lenbachhaus). A Musée Marmotten Monet-pannóival Párizsban. Az Etrusko di Villa Julia Rómában (etruszkok). És sorolhatnám, amíg bírja a papír és az olvasók figyelme.

Ám a Paul Klee Központ Bernben, az valami egészen más. Örülök, hogy centrumnak (Zentrum) hívják. A centrum szó jelentése: központ, középpont (ha ennek taglalásába belekezdenék, az felérne egy szerelmi vallomással Paul Kleehez). Röviden, a középpont: az a pont, amely körül a mindenség forog, a teljesség szimbóluma. A három világegység – az ég, a föld és az alvilág – közötti kapcsolódási pont. Renzo Piano épületének többszörösen is hármas tagolása, horizontális irányban is és vertikálisan is, felfelé is, oldalra is a dimbes-dombos földhöz illeszkedve, és lefelé is, hiszen egy részét a föld alá süllyesztette.

Elmúlhatatlan szerelmek: a krétai freskók, Rembrandt önarcképei, az egyiptomi Ehnaton, Monet vízililiomai, Rothko nonfiguratív színvallomásai, és ezt sem folytatom, pedig viszonylag hosszan lehetne még. Ám Paul Klee, az valami más. Hiszen nemcsak festmények, hanem a képeken tájak, hegyek, vizek, égbolt, kert, rét, virágok, madarak, fények, színek – a világmindenség.

2005. október. A 61. születésnapom. „Vannak pillanatok az életben, melyek kiemelkednek, mint egy világítótorony valami titkos értelmű tengeren” – írja Szerb Antal. Hát ez ilyen pillanat volt.

Paul Klee Zentrum, Bern
Paul Klee Zentrum, Bern

Már a közeledéskor, mikor távolból megláttam a három összekapcsolt rozsdamentes acél- és üvegkonstrukciót, a hullámvonalakat, amelyek a dombok vonalvezetését is követik. Ahogy megyek feléjük, a vonalak folyamatosan hajladoznak. Mint mondjuk Klee Átfogó mozdulat című képén (pasztell, akvarell, olaj, papír; Hannover, magántulajdon) és a Meg nem szelídített vizeken (1934, Bern, magántulajdon) Csak álltam ott bénultan: én ezt ismerem, átéltem, „itt már jártam valaha” (Bálint Endre hatvanas évek elejei csodálatos festményének címe). Tudom, láttam, benne voltam. Voltak, de nem túl gyakran déjà vu élményeim. Amszterdamban kétszer: 1978-ban és 1989-ben. Az Öresund-hídon Malmö és Koppenhága között. De ez itt és most valami egészen más. Mintha én szültem volna, pátyolgattam, nevelgettem, húsomból-véremből-lelkemből sarjadt (ilyen csak a két kisebb unokámmal volt néhányszor: hogy belőlem vannak, nem is az anyjukból, apjukból).

Renzo Piano épülete 2005 júniusában nyílt meg. Alig három és fél hónapos volt, amikor megismerhettem. Újszülött. Csak öt hónappal fiatalabb a kicsi unokámnál. Számos Klee-idézet jutott eszembe: „A dolgok kitágult és megsokszorozódott értelemben mutatkoznak, látszólag ellentmondva a tegnapi racionális tapasztalatnak.” (Alkotói vallomás, ford.: Tillmann J. A.). És még: „…egy dolog több annál, mint amiről a külseje árulkodik.”

Lelket lazító kékség

Az idő is meglepő volt. Az ég nyárkék, a fű nyárzöld, Svájcban sosem láttam még ilyet, pedig tucatnál többször is voltam, és három évszakban (a tél kimaradt). Ragyogó kékek, hidegek és melegek, élénk mediterrán kékek és pasztell kékek, mint Paul Klee Kék című festményén: azúrok, kobaltok, ultramarinok; ettől a múzeum épületét is mintha átölelte volna ez a megnyugtató, lelket lazító kékség. (Azóta nekem Svájc: kék. Előtte is, 1978 óta mindig a biztonság.) Ahogy közeledtem az épülethez, és elkerülhetetlenné vált a belépés – pedig Magda, az én zürichi „nagynéném”, gyerekkori pszichológusom kivárta a piszmogásom, meg-megállásom, bamba bámulásom –, úgy éreztem magam, mint a tengerek közelében: csökkent a pulzusom, lelassultam, oldódott az örökös feszültség bennem. Nem vagyok látomásos alkat, de néha megelevenednek bennem festmények, olykor tájak (emberek sosem, csak az unokáim, akik elképesztő iramban növekednek). Akkor ott útközben láttam magam előtt elevenen néhány Klee-képet, leginkább a Főút és mellékutak (1929, olaj, vakkeretre feszített vászon; Ludwig Museum, Köln).

Teljes azonosulás

Renzo Piano (szül. 1937) a kedvenc építészem. A bázeli, a kerttel összenőtt Beyeler Alapítvány Múzeuma is az ő leleménye, és az amszterdami zöld NEMO múzeum a vízparton, és az átlátszó párizsi Georges Pompidou Központ (amelyet először utáltam, mint egész Párizst, aztán úgy beleszerettem, hogy minden megérkezéskor – pedig 1989 és 1994 között sokszor, sokat dolgoztam Párizsban – loholtam oda). És persze ki más találhatta volna ki a Potsdamer Platz beépítését, újjáépítését, mint ő (végigkövettem Kelet-Berlin Berlinné válását, amelyben neki és munkatársainak elévülhetetlenek az érdemei). De ez itt valami egészen más volt.

Renzo Piano
Renzo Piano

Hogy tud egy ember, aki más anyagokkal dolgozik, mint a festő, ennyire azonosulni egy másik alkotó ember ideáival, formavilágával, létélményével? Ráadásul mintegy hatvan év időcsúszással. „Azt akarta, hogy vonalak, foltok, / Mint a tücskök júliusi éjen, / Érthetően szóljanak, megoldott / Nyelvvel” – írta Arszenyij Tarkovszkij (1907–1989, amúgy a legkedvesebb filmrendezőm, Andrej Tarkovszkij apja) Paul Kleecímű versében. Renzo Piano Paul Klee Zentrumáról is írhatta volna.

Batár Attila építészmérnök így írt az Építészfórumban 2006 januárjában: „mintha három, földbe metszett szemet látnánk. Ezek a vágott rajzú szemek azokra emlékeztetnek, amelyeket a művész néhány arcképén fedezhetünk fel. Figyelő szemek, mielőtt a horizont alá buknánk. Szemlehunyás előtti utolsó pillanat.” (Legszívesebben az egész ihletett írást idemásolnám… Messze a legláttatóbb és legigazabb azokból, amelyeket a Klee Zentrumról olvastam – pedig jó sokat!)

Ahogy egyre inkább feltárult a tengert, hegyeket, természeti képződményeket idéző építmény hullámzása, formaritmusa, tájba illeszkedése, ívei, szerkezete, hosszan elnyúlása a földön, archaikus etruszk rituális építmények törtek fel emlékezetemből, még régebbi katakombaszerű barlangok, tumulusok, síremlékek. De ez itt nem a nekropolisz, még ha Klee 1940-ben meghalt is, és az ő emlékére készült, hanem élő, lélegző valami, bennelét az örökkévalóságban. Milyen közel a távol és milyen távol a közel. Összetorlódott az idő. Egyszerre együtt volt bennem Tarquinia, Cerveteri és Berlin újra Berlinné átváltozása. És a Klee-képek. Paul Klee, a festő természettudós, a színtantudós tanár, ásványok, halak, vizek, növények újrateremtője, a bábtervező, az író-gondolkodó, a mindent zenével átszövő hegedűs, a költő, a várostervező szerkesztő, angyalok földre csalogatója.

Ennél Kleehez illeszkedőbb, őt minden mozzanatában megidézőbb, vele teljesen azonosuló helyet művei számára nem lehetett volna megteremteni. Az is fontos, hogy magaslaton van. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni” – olvashatjuk Máté evangéliumában (5,14). Addig azt hittem, Brunelleschi 91 méter magas, csúcsíves, mintaív nélkül épített, levegős szerkezetű kupolája (1434) a firenzei Santa Maria del Fiorén megközelíthetetlen tökéletességben, teljességben. Amikor 2009 őszén elmentem Firenzébe elbúcsúzni a kupolához, e számomra egyedülálló Brunelleschi-teremtményhez, ott a helyszínen is boldogan állapítottam meg, Renzo Piano a Paul Klee Zentrum megteremtésekor szintén tökéleteset alkotott.

Nem csoda, hogy az épület földközeli, jelentős része a föld alá süllyesztve (ennek ellenére világos, levegős). Ezzel is oldja az építész az épület és a természet közötti határokat. „Vízszintes: a szemhatár, mint képzet” – írja Klee a Pedagógiai vázlatkönyvben (Corvina Kiadó, 1980).

Még tágasabb, még szomorúbb

Az épületet körülvevő földet akkor még nem mindenütt borította a friss zöld fű, előtüremkedtek szürke, barna foltok, kavicshordalékok. Mint az öreg mamutfenyők, kérges elefántbőr. S erről eszembe jutott Klee rettenetes és ritka betegsége. Amúgy is érzékeny, törékeny alkat, de borzalmas lehetett számára a fájdalmakon, a gyógyíthatatlanság tudatán túl bőrének keményedő látványa (progresszív szkleroderma). 1935-től egyre súlyosbodva (1940. június 29-én halt meg Locarno mellett Muraltóban, egy szanatóriumban). Van egy késői fénykép, amelyen mindig is szokatlanul nagy, tágas, sötét, szomorú szeme még nagyobb, még tágasabb, még szomorúbb. Alig öregedő arcán rücskös, száraz a bőr, már alig van benne élet, mint a november végére megkeményedett, bezáródott kérgű, repedezett, hűvös tapintású, vörösesbarna kemény fákban. Paratölgy – mikor Budapestre költöztünk a Benczúr utcába, kedvenc búvóhelyem egyikén, a Vajdahunyadvárnál állt két ágas-bogas koronájú, szürke kérgű példány. Mediterrán, nem tudom, hogy került oda, de amikor először láttam a hatvanas évek végén fekete-fehér fotókat Paul Klee halálközeli arcáról, annak a két, nagyon vastag kérgű paratölgynek az emléke tolult fel bennem. Nem szerettem megérinteni őket, de rücskösségük, szabálytalanságuk kikényszerítette tapogatózásaimat. Hát ilyen lehetett Klee arcának megérintése utolsó éveiben. Ezt is belefestette némelyik 1938 és 1940 közötti munkájába. A taktilis élmény is velejárója a Klee-képeknek.

Paul Klee
Paul Klee

Olvastam olyan orvosi írást (Helfrich Krisztina, 2013. július) egy orvostörténeti lapban az interneten, amelynek szerzője azt feltételezi, hogy azok a szerves oldószerek okozhatták a bajt, amelyeket Klee saját keverésű festékeihez használt. 1937-től már merev ujjakkal dolgozott, megrendítően sokat. Egyre gyengébb, soványabb, mégis az utolsó három évben 2007 művet alkotott. Nem csak démonait, szorongásait, félelmeit jeleníti meg, 1939-ben kezdi rajzolni, festeni angyalait (lásd később), több mint százat. Jó volna hinni, hogy ezek az angyalok ott lebegtek Renzo Piano tervezőasztala körül, mikor impozáns rajzait készítette a leendő Paul Klee Zentrumhoz.

Olvastam Jack Ox és Cindy Keefer írásait a vizuális zenéről, mert Klee festményei, rajzai mindig zenéket idéztek meg, akusztikus élményeket keltettek, részben a képeken belüli mozgás, ritmus miatt, részben a törékeny, finom színek hangokká alakultak bennem. És most ott álltam egy épület előtt, amely a Klee-művek rejtett zenéjének vizualizációja. Renzo Piano olyan hármas egységet tervezett, amelynek vizuális struktúrája megegyezik a Klee-képek zeneiségével. Magyarán: átfordította Klee vizuális kompozícióit – melyekben a zenei hangzások is meghatározók – az építészet nyelvére, háromdimenziós formákba. Természetesen nem tudom, hogy Renzo Piano ismeri-e Jack Ox kutatásait (tartott bemutatókat Párizsban, Linzben is) vagy a Los Angeles-i Cindy Keefer Center for Visual Music projektjeit – feltételezem, hogy igen. Számos kortárs zenész számára volt ihlető forrás Klee csodálatos, szövevényes, lüktető világa: ifj. Bruno Mantovani, a kínai Tan Tun, Peter Maxwell Davies, Edison Denisov, Veress Sándor, Penderecki és így tovább. Nem véletlen, hogy a nagy hatású modern Pierre Boulez, francia zeneszerző és karmester, könyvet írt Kleeről (Le Pays fertile Paul Klee, 1989). „Zenei világomat megtermékenyítették Paul Klee írásai, amelyek hűen tükrözték makacs törekvését egy olyan univerzum létrehozására, amelyben a reflexió vezeti a spontaneitást” – írja Boulez. Így az is érthető, hogy egy olyan formátumú, érzékeny építészt, mint Renzo Piano, Paul Klee zeneisége késztethetett környezet, táj és matéria (fém és üveg), illetve szerkezet, forma és vonalvezetés összehangolására.

Mindenki tudja, Klee egész életében hegedült. Tízévesen már a berni tartományi zenekar tagja. Apja zenepedagógus, szép és szenzibilis anyja zongorista, felesége zongoraművész. A zene közegében élt. 1906-ban vásárolt egy 1712-ben készült Testore hegedűt, reggelenként ezen játszott, mielőtt festeni kezdett.

Nagyvonalú adományozók

Számos Klee-képen láthatók hasonló ívek, hullámok, hullámzások, görbületek, a térbe hatoló vonalak, mint a berni múzeumépületen kívül és belül. „A szem bejárja a számára a műben megépített utakat” – írja Klee a Pedagógiai vázlatkönyvben.

Mielőtt belépnénk a lankás tájba illeszkedő, három szárnyból álló múzeumépületbe, hadd mondjam el, hogy létrejötte – a berni városvezetők és a Klee Alapítvány összefogásán túl – két berni patriótának, Maurice E. Müller nemzetközi hírű ortopédsebésznek és feleségének, Martha Müller-Lüthinek is köszönhető. A 150 méter hosszú, 60 ezer négyzetméteralapterületű, 1998-tól készülő épületkomplexum anyagi fedezetét jórészt ők biztosították. Klee menye pedig 1997-ben 700 művet ajánlott fel Bern városának, ha 2006-ig elkészül a múzeum. Klee unokája további 850 művet ajánlott tartós letétbe, és a család tulajdonában lévő Klee-dokumentumokat (ez utóbbiakból viszonylag sokat megismerhettem a Paul Klee Alapítványnál).

Klee a berni kantonhoz tartozó, Bernhez közeli, 800 éves Münchenbuchseeben született. „Nagyon megfogott és mélyen belém vésődött Bern” – idézi apját a róla szóló könyvében Félix Klee. Paul Klee apja türingiai származású német, 1878-tól 1932-ig a berni tanárképzőben (Pedagogische Hochschule) tanított. Egyetlen testvére, Mathilde Klee (1876–1953), akivel szoros, bensőséges kapcsolatban állt haláláig, mindvégig Bernben élt. Első kiállítását is Bernben rendezte 1910-ben, 31 évesen. Fia szerint Klee berni tájszólásban beszélt, ez a svájci német egyik nyelvjárása (anyja, akihez a festő igen erősen kötődött, bázeli; félig svájci, félig francia, tőle örökölte mediterrán bőrszínét, feltűnően nagy, meleg szemét, ezek miatt előbb arabnak, később zsidónak vélték).

Milyen is Bern? Annak ellenére, hogy én teljesen elfogult vagyok Zürich iránt (lásd erről a Micsoda útjaim… 1-ben), már csak a neve miatt is kedvelem: állítólag Bär, azaz medve, akárcsak kedvenc Berlinem. A piros-sárga városcímerben is egy fekete medve cammog felfelé, hosszú nyelvét kinyújtva. Bern az Aare folyó kanyarulatában fekszik, városképe középkorias; pompás közterek, XV–XVI. századi patinás épületek, remek Óratorony a XII. századból. A gótikus Münster-székesegyházban Svájc legnagyobb harangja (1600-as évek). Leginkább díszkútjait csodáltam és irigyeltem, mind a tizenhatot, és a botanikus kertet (Botanischer Garten Bern). A Kleen kívüli legismertebb svájci festő, Ferdinand Hodler (1853–1918) is Bernben született, számos festménye látható a Kunstmuseum Bernben és a Kunsthaus Zürichben. Fontos az is, hogy Albert Einstein Bernben dolgozta ki a relativitáselméletet, aki akkor a berni szabadalmi hivatalban dolgozott. El ne felejtsem: mivel a Micsoda útjaim… 1-ben gyakran emlegettem az adott városhoz kötődő ételeket, italokat, elmondom, hogy Bernben kedveltem meg a svájci fondüt és a rösztit. Persze Bern számomra – már a Paul Klee Zentrum előtt is – mindenekelőtt Paul Kleet jelentette és jelenti. Az 1933 után készült fotókon műtermében, rendszerint köpenyben ülve és bal kézzel dolgozott; fotók a házról, családjáról, Bimbo macskáról. 1879 és 1898, majd 1933 és 1940 között Bern a színhelye mindennapjainak.

Szóval a Paul Klee Zentrum – magyarul Paul Klee Központ – kizárólag Bernben lehet, sehol másutt. Mielőtt beléptem, hátat fordítottam az épületnek, és tekintetem elkalandozott a távoli kékes, párás hegyek hullámzó ívén. A hegytetőkön az örökös hó még az ősz elején is, persze nyáron is. Belélegeztem a hűvös, tiszta levegőt. Nem tudom megmondani, miért, de Klee csakis svájci lehetett, svájci német (mint ahogy a kedvenc szobrászom, Giacometti csakis svájci olasz).

Vidámság, derű, béke

Belül tágas, egyszerűen átlátható terek, racionális közlekedés, és valami szokatlan vidámság, derű, béke. Magas, tágas fogadótér. Nekem még az esernyőtartók, meg a beléjük s melléjük rakott ernyők színes kavalkádja is tetszett a bejárat után. A Kleeről írók szinte mindig elfelejtkeznek humoráról, pedig ez fontos – Renzo Piano ezt is érzékeltetni tudta a belső terek számos elemével.

Paul Klee Zentrum, Bern
Paul Klee Zentrum, Bern

Utóbb olvastam fanyalgásokat arról, hogy a belső terek nem elég funkcionálisak. Hagyjuk. Az ember már csak ilyen undok, kötekedő teremtmény. Van gyerekfoglalkoztatás, alkotószoba, időszaki kiállítások, jó szagú, tiszta kávézó, remek könyvesbolt. Rögtön vettem három könyvet az itthoni két tucat mellé, s mintegy harminc képeslapot. Továbbá Magdától – aki odavonatozott Berlinbe hátizsákjával, túl a nyolcvanon, mikor a Holokauszt-kiállítást rendeztem 2005 májusában, és azt javasolta kaján mosollyal, mondjuk egyszerűen: én vagyok a zürichi nagynénéd – megkaptam a központról megjelent méretes, sokrétű tájékoztató kiadványt. Mindebből kiderül, hogy a Paul Klee Zentrumot is Magdának köszönhetem, mint annyi mindent 11 éves korom óta. Tőle és férjétől, Pártos Gyuritól olyan vastag és drága Klee-könyveket kaptam az évek folyamán, amelyeket nem tudtam volna megvenni, és amelyeket a hálószobámban őrzök, gondosan megóvva másoknak még a tekintetétől is. Például Vom Klang der Bilder. Die Musik in der Kunst des 20. Jahrhunderts (a zenei hangokról és képekről szól, 480 oldal, 1993 augusztusában kaptam Zürichben), Paul Klee Notebooks Volume 1. The Thinking Eye, 1992. A több mint 2500 oldalnyi Klee-naplóból az első rész, 541 oldal, telis-tele tanulmányrajzaival; a vonalról, szerkezetről írottakkal; színtana.

És legfőként annyi Klee látható együtt, mint sehol máshol, festmények, grafikák, akvarellek, bábok, tervek. Az életmű.

Befelé vezető utak

Szeretem Kleeben, hogy kicsik a képei. Mint az Arnolfini házaspár (Jan van Eyck, 1434; 81×59,7 cm; National Gallery, London), mint a Willendorfi Vénusz (11,1 cm; 22–24 ezer éves; Bécsi Természettudományi Múzeum) és hasonlók. És szeretem Kleeben, hogy egyetlen felületen, akár papíron, akár vásznon, látszólag össze nem illő módon használ különféle festőtechnikát: akvarellt, olajat, temperát, tust, ceruzát és így tovább. Hiszen anyagelvűnek tudta a világot, miért ne férne egymással össze bárminemű anyag? És nem attól monumentális valami, hogy mekkora a külső mérete, hanem attól, ami benne van. Ezeket Renzo Piano teljesen megértette, benne van az épület külsejében és belsejében. (Hogy Piano mi mindent tud az anyagokról, ahhoz érdemes megnézni a Beyeler Alapítvány bázeli múzeumát és az amszterdami NEMO Múzeumot.)

A kis méretű képekbe belenéz, közel hajol az ember, a szó szoros értelmében közel van hozzájuk, egyre közelebb. Elképzelem, hogy lassan belelépek a képbe, mint ama bizonyos festő a kínai legendában. Klee munkái közül sok tenyérnyi vagy alig nagyobb, elképzelem, hogy a tenyerembe veszem, mint egy madárfiókát, melengetem, érzem a lüktetését, hozzáérintem a homlokom, belélegzem a különféle színű, állagú, összetételű festékek illatát. A nagy képekben utazni lehet, beléjük költözni, több irányba elindulni, elveszni a részletekbe, a rejtett zsákutcákba, majd visszatalálni a főcsapáshoz. A kis képekben befelé vezetnek az utak, nem ágaznak szét, és egyre mélyebbre, mélyebbre vonzanak. Néhány ritka kivételt leszámítva (Leonardo: Szent Anna harmadmagával, 1507, National Gallery, London; Monet: A tavirózsák tava este, 1924, Kunsthaus, Zürich; s néhány Rembrandt-kép) – nem tudott létrejönni olyan hasonlóan bensőséges, intim, mondhatni baráti kapcsolatom nagyméretű festményekkel, mint Klee szinte tenyérbe befogható festményeivel. Ráadásul a Paul Klee Központban 2005 őszén úgy voltak kiállítva, elrendezve a művek, hogy elősegítették a bensőséges kapcsolat létrejöttét. Jól érzékelhető volt a képek faktúrája, az ecsetkezelés módja. Egy műnek amúgy is fontos jellemzője, de Kleenél különös jelentősége van annak, hogy milyen irányból és milyen erőséggel vitte fel a felületre a különféle anyagokat (olaj, akvarell, tempera, tus stb. egyszerre, együtt). És persze jól érzékelhetően kivehető a textúra, a vászon, papír, karton, farost anyaga, szövedéke, ami Kleenél ugyancsak fontos tartozéka a műnek. Többnyire úgy festett, mintha szőne, kézimunkázna; behálózta a felületet.

Óvó, tébláboló angyalok

Egyszer majd biztosan írok Klee angyalairól (a MATARKA szerint állítólag már írtam 1994-ben a Liget 6. számában, és Kleevel illusztrálták. Egyáltalán nem emlékszem rá, nem lehetett nagyon meggyőző. Na, majd egyszer…) Most itt csak annyit, hogy a táj, a környezet, a föld, az épület, az acél, az üveg, a szerkezet, az ívek, hullámok és a belső tér: szóval mindaz a leírhatatlan élmény (mert ezt megint csak költők lennének képesek szavakba foglalni), valamiért a Klee-angyalokra tett akkor és ott rendkívül fogékonnyá. Ehhez biztosan hozzájárult, hogy az akkor kilenc hónapos, nagyon törékeny, nagyon kicsi, amúgy is különös, érzékeny unokám otthon lázasan küzdött a tüdőgyulladással, s én tele voltam lelkiismeret-furdalással, hogy nem vele vagyok, nem fogom a kezét, hanem a szokásos zürichi jólét, kényeztetés mellé még Kleet is kapom, és Renzo Piano tökéletes épületét. Azóta Roland Dániel (most nyolcéves és kilenc hónapos) rendkívül kifejező arca, mozgása, gesztusai összekapcsolódnak bennem Klee fájdalmas, szomorú, várakozó, bizakodó, óvó, tébláboló, olykor groteszk angyalaival (Reménykedő angyal; Kétkedő angyal; Térdeplő angyal; Síró angyal; Ujját szopó angyal; Rút angyal és így tovább. Egyik kedvencem a Féltékeny angyal, 1939, ceruza, kartonra ragasztott papír, Kunstmuseum, Bern). Mivel nem tudtam és nem akartam imádkozni, Klee angyalait kértem, hogy segítsenek a legkisebb unokámnak legyőzni a testi és lelki megpróbáltatásokat.

Paul Klee angyalai
Paul Klee angyalai

Szerencsém volt: több tucat angyalrajz volt kiállítva. 1885-ös gyerekrajzától végigkísérik Klee életművét, rendkívül gazdag, összetett tartalommal, közlendővel. Az ott látható érzékeny, sérülékeny lények kétdimenziósok, tömegük nincs, mégis valóságosak, nagyon is jelenvalók, tapinthatók. Nem közelednek, nem távolodnak, vannak, egyszerűen itt vannak. Többségük törékeny, meghatóan kecses, karcsú, de a zömökebbek, szélesebbek, vaskosabbak is rendkívül vonzók, líraiak, esendők. Egyáltalán nem személytelenek, mint annyi sok elődjük az ókeresztény művészettől kezdve: jól felismerhető, azonosítható érzelmek, hangulatok kifejezői, egyetlen – vagy alig néhány – vonallal megjelenítve. Cseppet sem alázatosak, se nem harcosok, nem öldöklők, nem félelmetesek (nem úgy, mint a Walter Benjamin által elemzett „történelem angyala”, az Angelus Novus 1920-ból), kívül vannak az évezredek alatt elfogadottá vált angyalhierarchián. Jó szándékúak, nyíltak, megmutatják magukat, kapcsolatkészek. Szeretettelik, szeretni valók. Csak a szárnyaik jelzik, hogy mégsem földi lények; követek (ez az angyal szó jelentése héberül és görögül egyaránt). Amúgy hasonmásaink. Összetorlódik bennük gyerekkori és felnőtt énünk.

Paul Klee így készült a halálra, melyről súlyos betegsége miatt tudta, hogy elkerülhetetlenül közel van. A Jelenések könyvének angyalai szüntelen figyelmeztetnek: „Az idő közel van!”

Áthidalhatatlan irányok

Volt egy barátom, festő, nagyon közel egymáshoz a nagyon másságunk ellenére, 1968 és 1998 között, akivel együtt lelkendeztünk Kleeért, utánozhatatlan vonalvezetéséért, érzelmes, lírai színeiért, elmélyült intellektusáért, naivitásáért, a világban való léte formájáért. Számomra a legkisebb darabka Klee-mű is maga a tökély 1968-tól máig (úgy emlékszem, az első képzőművészeti könyv, amit magamnak vettem, egy francia nyelvű Skira-kiadvány 1960-ból, benne a lét örök időtlenségében hajózó angyal, azóta is a legkedvesebb Klee-képeim egyike: Szigorú arckifejezés – 1939, akvarell, Bern, eredetileg Klee Alapítvány, 2005-ben a Paul Klee Zentrumban). Ez a barátom még nálam is sokkal alaposabban tanulmányozta a Klee Alapítvány dokumentumait. Aztán egyszer csak nyafogni kezdett, hogy mennyi a gyenge kis munka… Először megrémültem. Aztán rájöttem, hogy távolodunk. Évekig hiába próbálkoztunk. Már nem volt menthető a kapcsolatunk. Klee, aki évtizedekig összekapcsolt (meg persze mások is, mint például Farkas István, Thomas Mann, vagy örökbe fogadott kislánya), egyszer csak szét is választott minket. Áthidalhatatlanná váltak az irányok.

Még azt elmondom, hogy a Paul Klee Zentrum hármas kapcsolódású, hullámos épülete nekem valahogy valamiért a barátságot is szimbolizálja. Azt, amit én értek barátságon. „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám…” (József Attila). Nekem ez nem szerelmes vers, hanem erotika, szenvedély, testiség nélküli bizalom, szeretet. Mint a testvéri barátság. Volt ilyen. 1965–1991: elsodorta a rendszerváltás, 1967–1971: disszidált Zürichbe, 1968–1998, eltávolodtunk. Mindhármukat ismét elsirattam, meggyászoltam a Klee-képek között 2005 októberében. Aztán mégis lett egy öregkori ajándék, 2005–2013, de már ezt is elfújta a szél. Most döbbenek rá: a négyből három festő – nyilván nem véletlen – és egy pszichológus. (Vannak barátaim. Régiek. Újak. Akik közel vannak. Akikre számíthatok. Amiről szóltam, az a testvéri barátság… mintha testvérek lettünk volna. Közös akolból.)

Mint a levegő lélegzetvételkor

Gondot okoz számomra ezeknek a meghatározhatatlan műfajú írásoknak a befejezése. Most egy Klee-idézet: „A művészet öntudatlan játékot űz a végső dolgokkal és mégis eléri őket! Fel, ember! Értékeld ezt a kies kikapcsolódást, melynek során úgy változik a nézőpont, mint a levegő lélegzetvételkor, és olyan világban érezheted magad, mely kizökkentve erősítést kínál az elkerülhetetlen visszatéréshez a köznapok szürkeségébe.” (Alkotói vallomás, 1920, Tillmann J. A. fordítása.)

Paul Klee Zentrum, Bern
Paul Klee Zentrum, Bern

Esteledett, amikor elhagytuk az épületet. Vissza-visszanéztem. Egyre inkább olyan volt ez – remélhetően – az örökkévalóságig Klee-ház a kék, egyre mélyebb kék szürkületben, mintha beleolvadna Klee 1937-ben festett képébe, a Kék éjszakába.

Klee utolsó verséből (948. szám alatt a Naplójában):

„Valamiféle csend sugárzik a földre.
Ragyog valami,
véletlenül,
nem inneni,
nem is itt belül…”
(Tandori Dezső fordítása)

 S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 szeptemberében, Budapesten | Hovatovább: Paul Klee Zentrum

Comments

  1. Deutsch Tiborné says:

    Szenzációs „utazásban” volt részem az olvasás közben. Mindezt gazdag és választékos stílus tette még élvezetesebbé. Gazdagabb lettem.

  2. Torma Cauli says:

    Úgy szeretnék olyan lenni, mint az az angyal, akinek a kabátja csücskén a mosolygó arc van…

  3. Sz. Ferincz Mária says:

    Ismét egy csodálatos utazásban volt részem – Klee angyalai körében. Köszönöm.(Sz. Ferincz Mária)

  4. Sándor Éva says:

    Mély…,átélt…,személyes…,filozófikus…, érzéki és intellektuális…, tárgyszerű…, kereső-kutató….
    A teljesség átélésének lehetőségét mutattad meg ebben az írásodban is.
    (Az utolsó Klee-idézet külön ajándék a számomra, mert a művészeti terápia lényegének egy igazán hiteles megfogalmazását fedeztem fel benne.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük