Nomen est omen #4
Ferincz Mária Magdolna és Berki Magdolna emlékére
A „nomen est omen” sorozatban Szent Katalin, Szent Anna és Szent József után Mária Magdolna következik. Gyerekkoromtól két meghatározó kapcsolatom kötődik a névhez: nővérem, Ferincz Mária Magdolna (1938–2015) és gyerekpszichológusom, majd barátom: Berki Magdolna (1926–2023). Amikor először jártam a Szépművészeti Múzeumban, kiemelkedő hatással volt rám El Greco Bűnbánó Magdolna (1576–1578) című nagy méretű festménye. Nemcsak a festő szenvedélyes hite, rendkívüli tehetsége nyűgözött le, hanem a nőalakból sugárzó áhítat, az erős szimbólumok (koponya, könyv), a mea culpa bűnbánó kézmozdulat, az, ahogyan a földi létezést összekapcsolja az ég misztériumával. Greco kedvenc témája volt Magdolna, sokszor megfestette (láthattam Madridban és Toledóban is, Velencében pedig Tiziano, Veronese és Tintoretto hasonló témájú festményeit is; Greco, amikor Krétáról Velencébe költözött, ők erősen hatottak rá szakmája magas szintű elsajátításában). Attól kezdve tudatosan kerestem az Alexandriai Szent Katalin, Szent Anna és Mária Magdolna festményeket. Néhányat kiemelek közülük: Artemisia Gentilesci 17. századi toszkán művész extatikus, fénnyel telített műve, egy németalföldi mester műve a Pannonhalmi Múzeumban, Jusepe de Ribera: Mária Magdolna a sivatagban, Caravaggio: Márta és Mária Magdolna (1598).
Apostolok apostola
A katolikus egyház 2016 óta az „apostolok apostolaként” és védőszentként tiszteli. Az 1. évszázadban élt, kísérte Jézust útjain, intenzíven jelen volt az életében, és legendák, viták, emlékezések szerint Jézus kiűzte belőle az őt kínzó ördögöket, vagy a lelkét, testét gyötrő kísérteteket. Megtisztult bűneitől. Jézus leghűségesebb tanítványává vált, és a bizonyíthatatlan, ám meggyőző mendemondák szerint nemcsak a jegyese, hanem a felesége is volt, és együttélésükből egy Sára nevű lányuk is született. Az apokrif iratokban szerepel így (a 3. század körül keletkezett Fülöp evangéliumában hitvesként emlegetik). A kopt nyelvű gnosztikus kéziratban (3–4. század) a fény örökösének, tisztának, lélekkel elteltnek nevezik. Az Újszövetségben az evangéliumok 12 alkalommal említik, úgy mutatják be, mint a nő, „aki szolgálatára volt”, „aki gondoskodott” Jézusról.
Szárnyas oltárokon tűnt fel, hogy a nővéremre (féltestvérem anyánk első házasságából) mennyire illik a neve. Mindenkinek segítő, szolgálatkész, figyelmes, hűséges lény volt, akárcsak a megtérő bűnösök, a vezeklők, a félrevezetettek védőszentje. Megrendítő, megrázó élmény volt számomra, amikor 1978-ban először láttam Donatello Bűnbánó Magdolna című faszobrát (1453–1455, 180 cm, Museo dell’ Opera del Duomo). Sok évtizedes szenvedés, fájdalmak lenyomatai az idős arcon, imádkozni készülő csontos kezein és befelé figyelő szemeiben a gyötrelmek, megtépázottság ellenére rendíthetetlen hit. Igénytelen ruházata, csapzott haja ellenére sugárzik, mintha a szobrász azt mondaná vésőjének formáló üzeneteiben: el lehet viselni az öregséget, a betegséget, van örökkévalóság. Kevés olyan megrendítő, érzelemgazdag, expresszív szobrot ismerek, mint ez.
A teológiai, filozófiai, esztétikai értelmezéseken túl (hiszen vetítettem a BME-n a kora reneszánszról tartott óráimon) belém égett, hogy az egyedülálló, igen beszédes plasztika első látásra összekötődött bennem szerencsétlen sorsa ellenére (vagy épp azért) kiváló, magas rendű emberségű nővéremmel. Nyolc éves volt, amikor anyánk elhagyta őt, hogy férjhez mehessen az én apámhoz. 15 éves volt, amikor apja meghalt, akkor költözött hozzánk, Budapestre már együtt jöttünk. Nem tanulhatott, textilgyári munkás lett. Házasságba menekült, durva focistához, egy beteg fiúk lett. Második férje erdész, Miskolcra költöztek (sosem szokta meg), szült két gyereket, és majdnem belehalt a rákba, melyet irtózatos küzdelemben legyűrt a családja miatt (lánya orvos lett). Fákat, erdőt rajzolt kitartóan és tehetségesen. Végül 77 éves korában mégis a rák gyűrte le.
Bonyolult kapcsolatban voltunk, egyre megértőbb, elfogadóbb módon. El kell mondanom, hogy amikor a kilencvenes évek első felében a Miskolci Egyetemen tanítottam művészetszociológiát, a rohanva elért intercity melletti vágányon állt – esőben, hóban is –, napokra elegendő étellel várva. Ahogy távolodott a vonat, tünékeny alakjában felidéződtek a keresztlevételt ábrázoló festményeken magasodó Mária Magdolnák, némelyiken megérintve Krisztus vérző, szögekkel átvert lábfejét (például Niccoló di Pietro: Genezis, 1395–1400; Albrecht Altdorfer, 1518 k.; Paolo Veneziano).
Aztán amikor megkaptam a Széchenyi ösztöndíjat, megszűnt a Miskolcra járás, az ottani tanítás. Hiányozni kezdett a nővérem figyelme, törődése. Rászoktam arra, hogy minden vasárnap felhívtam. Gyerekkorában Magdusnak, Magdikának hívták. Felnőttként inkább Máriának (én Nagymarinak, a lányát ma is kisMarinak). A halottaim közül talán ő hiányzik a legjobban. Sokszor ugrattam azért, mert hitt a reinkarnációban, abban, hogy a létezés folytonos. Kértem, intézze el, hogy valami kézműves szakmám legyen és tenger mellett élhessek. Ő az erdőre szavazott, és arra, hogy festő lesz.
Pokoljárásokkal, keresztre feszítésekkel, megaláztatásokkal teli élete volt, mint a névadójának. És rendíthetetlen volt, erős, segítőkész, akárcsak a Genezáret-tó partján fekvő Magdalában született szent, Jézus egyetlen női apostola. Nem tudni, hol találkoztak először, hogy Jézus járt-e a tóparti városban, ám azt tudjuk, hogy szívesen tartózkodott az északi parton a közeli Kafernaumban.
Noli me tangere
Mária Magdolna tanúságtevője, elválaszthatatlan társa, állandó kísérője Jézusnak. Más asszonyokkal együtt jelen volt a keresztre feszítéskor, a sírba tételnél, ő ment ki először a sírhoz vasárnap reggel, ő beszélt az angyalokkal, és a feltámadás után Jézus neki jelent meg először.
A keresztre feszítést ábrázoló festményeken Mária, a Szűzanya rendszerint a kereszttől kicsit távolabb áll a fájdalomtól könnyezve, szinte összeroskadva. Mária Magdolna leginkább középen, a kereszt mellett fegyelmezetten áll, vagy a halott fehér test előtt a földön térdepel. (Albrecht Altdorfer, Giotto di Bondone).
Számomra a Mária Magdolna-ábrázolások közül a leginkább megszólítók, kiemelt kedvenceim a halottaiból feltámadt Krisztussal való találkozásról szólók. Egy különleges, titokzatos fiatal nő és egy fehér ruhás férfi áll szemben egymással. Közel és mégis távol. Mária Magdolna egyedül tartózkodott a sírnál, János és Péter már eltávoztak, hazamentek. A sírnál két angyal ült fehér ruhában, és megkérdezték tőle, miért sír. Az Assisi Szent Ferenc bazilika altemplomában, a Szent Magdolna kápolnában látható az a megdöbbent, csodálkozó és reménykedő arc, amilyennek Giotto megfestette (1320), amikor felismeri az őt megszólító Jézus hangját. Teológusok szerint Jézus azért kéri az asszonyt, apostolát, tanítványát, talán feleségét, hogy ne érintse meg, hogy menjen, minél hamarabb vigye a hírt a többieknek, hogy él, feltámad és visszatér az Atyaistenhez, ezáltal beteljesítve küldetését. A keresztségi liturgiában ma is meghatározóan fontos jelenet, hiszen a Szentháromság megvallása, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben való hit.
A Noli me tangere (ne érints meg) tiltás, amióta 1978-ban Firenzében először láttam Fra Angelico festményét (Conventio di San Marco, 1440–1442), a legvonzóbb témájú művé vált. Kommunikációs idollá, az emberi kapcsolatok hihetetlen bonyolultságának, összetettségének jelképévé. A Bibliában János evangéliumából származik (János 20. 13–17. szakasz). Voltak festők, akik az érintés és tiltás ellenére úgy festették meg a találkozást, hogy a térdeplő, könyörgő tekintetű Mária Magdolna nyitott tenyerével megérinti Jézus köpennyel takart combját, ő pedig megfogja a nő homlokát, miközben testével, lábával elfordul tőle (Alonso Cano: Krisztus megjelenik Magdolnának). Egészen másféle érintés az, amikor Mária Magdolna a keresztre feszített, szögekkel átszúrt lábfejét érinti meg.
Sokszor elemeztük művészeti kommunikáció órákon, hogy a különböző korban élő, eltérő karakterű festők hogyan, hányféle módon festették meg a két kézfej, az egymáshoz közelítő ujjak mozgását, és ezáltál hányféle módon lehet megjeleníteni, hogy ne nyúlj hozzám, még ha a jelenet mindkét szereplőjének ez is a vágya (milyen finoman óvatos, gyengéd például Martin Schongauer munkája, milyen szenvedélyes, érzelmekkel telített Jacopo Tiepolo, illetve milyen tartózkodó, felülmúlhatlanul esztétikus Fra Angelico megoldása).
A Noli me tangere (latin) ábrázolások a 4. században terjedtek el (az első valószínű a Bresciában őrzött ereklyetartó). A 13. századi gótikától (Coreggio, Tiziano, Martin Schongauer festménye és grafikája, Fra Bartolomeo, Hans Holbein) népszerű téma mintegy a feltámadás bizonyítéka. Még a 20. században is épültek olyan templomok, amelyek üvegablakain látható a jelenet: Philadelphia, 1912; Jeruzsálem, Szent János kápolna. Ez utóbbiakat évszázadok választják el például az antwerpeni Royal Múzeumban látható 16. századi triptichontól, ám az ismeretlen művészt és a moderneket összeköti a feltámadásban való hitük és elkötelezettségük Mária Magdolna és Jézus iránt.
Freskónézőben
Farkas Istvánnak köszönhetően többször is lakhattam nemcsak unokájánál a kedvenc városomban, Firenzében 1978-ban, hanem szőlősgazda unokájánál a város felett 1989-ben és 1990-ben, a monográfia előkészítésekor, s mindig az volt az egyetlen külön kérésem, hogy többször vigyenek le a nagy méretű freskót nézni. Farkas unokáinak anyja vallásos katolikus olasz volt, örömmel vitt le, és amíg ő a templomban volt a misén, én zavartalanul csodálhattam a két ember, pontosabban a két lény – egy szent és az ő istenének – találkozását, még pontosabban találkozásuk lehetetlenségét. Igen erősen érintett voltam személyemben, kétéves koromtól hatvanéves koromig rengeteg gondom volt váratlan vagy az idegenektől származó érintésekkel.
Egyszer két és fél órát ültem a Musée San Marcóban a 180 centiméter magas kép előtt (1439 és 1443 között készült). Lenyűgöztek a kezek. A térdepelő nőé, ahogy a kéz megáll a levegőben, mert a férfi keze megállítja és elhárítja a mozdulatot. És ott a tiltás közöttük: ne nyúlj hozzám, ne érints meg. A feltámadásban a test, az alak, az arc látszólag ugyanaz, de már elindult az a folyamat, ami a Megváltóvá nemesíti az addig prédikáló tanítót. A művészettörténészek szerint Fra Angelico kertészként ábrázolja (mint a lélek kertésze) Jézust. (Ha valakit foglalkoztat a téma, szíves figyelmébe ajánlom Georges Didi-Huberman 1990-ben megjelent monográfiáját Fra Angelicóról, és különösen az erről a freskóról írott elemzéseit.)
Elhatározás
Amikor először láthattam Csontváry Kosztka Tivadar Templom téri kilátás a Holt tengerre Jeruzsálemben (1905, ma a pécsi Csontváry Múzeumban) című képét, annyira megérintett a szépség, hogy megszületett az elhatározás: ahogy csak tehetem, elmegyek a zsidók és a keresztények szent városába, hiszen én is zsidó és keresztény vagyok, és végigjárom Jézus útját. Akkor kezdtem el felfedezni a korai, gótikus és reneszánsz magyar festészetet. Akkor fedeztem fel M.S mestert és a Feltámadás temploma festményen Jézus közelében az ölében könyvet tartó Mária Magdolnát.
Mária Magdolna vasárnap hajnalban ment ki a sírhoz, hogy bebalzsamozza a testet, mert a pénteki temetéskor erre nem volt idő (a szombati ünnep péntek este kezdődik). Így vált Jézus feltámadásának tanújává. Mivel nagyon szerette őt, azonnal meg akarta érinteni. „Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz, hanem menj az én atyámfiaihoz, és mondd nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (János 20:17). A magyar művészetből számomra a legkedvesebb, legmeghatóbb Jánosréti mester Garamszentbenedeki Kálvária oltára (1480 k., tempera, fa, Esztergomi Keresztény Múzeum). Két egyszerű ember nagyszerű találkozása. A festő számára a bibliai történet hétköznapi valóság. A menybemenetel előtti, így még nem a Messiás Jézus és az előtte álló vagy térdeplő, benne feltétel nélkül hívő fiatal asszony közötti misztikus, átható kötelék kedvelt témája volt a középkori festészetnek, különösen a 15–17. században – a sienai Maesta sorozatot festő Ducciótól kezdve Hans Holbeinen át (16. század eleje) a spanyol Murillóig (17. század vége). A magyar művészetben viszonylag késői Benczúr Gyula (1917, Magyar Nemzeti Galéria) hasonló témájú munkája.
Amikor 1988-ban végre végigjárhattam Jeruzsálemben a nagyheti események és a szenvedéstörténet helyszíneit, végül is az Olajfák hegye és a Getsemáne-kert után a Koponya hegyen (Golgota) éltem át életem legmegrendítőbb szakmai élményét. Azt tudniillik, hogy a képek, a képzőművészet nem csak esztétika, művészettörténet, kortörténet, idea (hit)világ, hanem az emberi kapcsolatok megmutatása, megértési vágya, önmagunkról és a másikról való tudás tükröztetése.
El kellett mennem Magdához Zürichbe, hogy felfogjam és megfogalmazni tudjam a festményekkel való kapcsolatom megváltoztatását, elmélyülését. 44 éves voltam akkor, és már húsz éve elköteleztem magam a festészetnek. (Ha jól emlékszem, addigra már kilenc könyvem jelent meg festőkről – Anna Margittól Chagallig. A szemléleti változások következménye lett az Önarcképek, a Képzőművészet és kommunikáció könyvek, továbbá a Művészettörténet I., II. tankönyv.)
Barát és nagynéni
Pártosné Berki Magda (1924–2023) a gyerekkori pszichológusom, majd Zürichbe költözése után a valaha volt legbensőségesebb barátom. Majd amikor Berlinben 1998-ban a Holocaust-kiállítást rendeztem, s vonattal, egy kis hátizsákkal eljött megnézni, megajándékozott azzal, hogy tekintsem őt nagynénémnek (anyám nővéreit egy kivételével elpusztították Auschwitzban). Nagykanizsán még semmi gond nem volt velem, ám Budapestre költözésünk után a Szív utcai iskola tanárai eltoloncoltak gyerekpszichológushoz. Hihetetlen szerencsém volt. Magda, ahogy a kanizsai tanító nénim, azonnal érzékelte, hogy nem a szokásos gyerek vagyok. Ő tartózkodó, fegyelmezett, racionális, rendkívül értelmes (amúgy Zürichbe költözve matematikát tanított egy elegáns gimnáziumban). Kevés ember volt, aki annyira pontosan tudta, mint ő, hogy hogyan kell hozzám közeledni, mikor mennyit viselek el a személyességből, hol vannak a határaim.
Egyik példaképem a két elemit végzett urasági kocsis apai nagyapám, aki a zákányi cselédsorról küzdötte fel magát tekintélyes gyékényesi gazdává (föld, szőlőhegy, erdő, állatok, ház, kert). Ő akkor halt meg 88 évesen, amikor Magdához kezdtem járni a Szondy utcai rendelőbe. Amikor elkezdtem foglalkozni a kortárs festészettel, gyűjteni kezdtem a reprodukciókat. József- (mindkét nagyapám, apám és öcsém), Anna- (anyám) és Mária Magdolna- (nővérem) portrékat. Ez utóbbiról máig megmaradt néhány méltóságteljes portré, képeslap, amelyeken az egész alakos, kicsit szigorú, finom vonású szent kezében a kelyhet tartja attribútumként. (A másik attribútuma a könyv.)
Különösen szép, elegáns az olasz kora reneszánsz Cario Crivelli hosszú festményén vörös hajkoszorúval, vörös palástban. Számos portrén az a Mária Magdolna látható, aki az apokrif iratok szerint ellátta Jézust, gondoskodott róla. A róla festett portrék közül hozzám Mathias Grünewald fára festett reneszánsz olajképe áll a legközelebb (1479, Strasbourg, Musée de l’ouvevre Notre Dame). Fekete kendős arca nyitott, tiszta, figyelmes. Nem véletlenül lett később annyi minden és mindenki védőszentje. A spanyol Jusebe de Ribera Mária Magdolna a sivatagban című képén (1640) az emberek és bűnei terhe miatt elmenekülő fohászkodó, szomorú arcot látjuk, aki a keresztény üldözések elől menekült Dél-Franciaországba és ott élt 30 évig egy barlangban. Egy 19. századi magyar festőnő róla készült portréját (1821) Szlovákiában őrzik az ottani magyar gyűjteményben.
Fontos mondatok
Pártosné Berki Magdolna a keresztnevén kívül semmiben sem emlékeztetett az 1. században élt különös történetű Mária Magdolnára (nem úgy, mint tragikus sorsú, szeretetteli nővérem). Mégis, furcsa módon bennem összekapcsolódott a Noli me tangere festmények szeretetre vágyó, segítőkész fiatal nő odaadó alakjával. Nem tudom, miért. Az én Magdám, a gyerekpszichológus, a barát, a nagynéni nem volt gyengéd, még barátságos lény sem, inkább szigorú, kritikus, rendkívül okos, biztonságot nyújtó. De olyan mondatokat kaptam tőle, később olyan leveleket, melyek megerősítettek a talpon maradásban. Aztán Zürichet, a legkedvesebb múzeumomat (Foundation Beyeler, Riehen, Bázel közelében) és Giacomettit és Paul Kleet is tőle kaptam (nem sokkal a megnyitása után elvitt a Paul Klee centrumba Bernbe, aztán mindig, ahányszor meghívott magukhoz).
Amikor 1978-ban először láttam ifj. Jan Brueghel Mária Magdolna-festményét (1690-ben készült), megdöbbentett, hogy mennyire eltérő Jézus kézmozdulata. A Noli me tangere nem elutasítás, nem tiltakozás, inkább óvatos tartózkodás, szelíd figyelmeztetés. 34 éves voltam, az akkori kéthónapos utazás Magdánál zárult Zürichben. Kiállításokra jártunk (aztán és mindig), főként festményekről beszélgettünk, amíg friss élményként elő nem kerültek az Amszterdamban és másutt végre élőben látott képek, köztük ez is. És ennek párjaként Rubens szintén 1620-ban festett hasonló műve (Bremen Kunsthalle), ugyancsak szelíd, elfogadó Krisztusával, aki csaknem megérinti a rá figyelő fiatal asszonyt. Gyengéd fény veszi őket körül. Mindkét kompozíció rendkívül harmonikus, aprólékosan, finoman megfestett, csillogó színek, a mindennapi táj rendkívül elegáns. Ahogy a két festményről beszéltem, kettőjük kölcsönhatásáról (ifj. Jan Brueghel, az id. Jan Brueghel elsőszülött fia Antwerpenben élt, több változatban is megfestette Mária Magdolnát, akárcsak az Antwerpenben élő Rubens), egyszer csak kirobbant belőlem a kérdés, hogy Magda emlékszik-e arra a mondatra, amivel ideiglenesen elbúcsúzott tőlem, amikor édesanyjával Zürichbe költözött, hogy ápolja beteg öccsét. A mondat megmentett. Vezérlő elve lett életemnek (máig). Persze, hogy emlékezett és megerősítette.
Aztán egyre több múzeum, egyre több Noli me tangere-kép, amik előtt egyszerre jelent meg bennem a két elő Mária Magdolna: a nővérem Miskolcon, illetve Magda Zürichben. Botticellit a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján többször is megnéztem Párizsban a Musée de Petit Palais-ban, láttam és már tudatosan kerestem a Mária Magdolna-ábrázolásokat (Hans Holbein, Coreggio, Veronese). Megdöbbentő élmény volt a Michelangelo nyomán, az ő rajzai hatására készült Jacopo Pontormo-festmény (1530-as évek) a szenvedélyes, intenzív Mária Magdolnával és a védekező, meglepett, gótikus arcú Jézussal (Casa Buonarroti, Firenze).
Kísértő emlékek
Amikor Magdával először találkoztam újra itthon Budapesten, a Benczúr utcában sétáltunk – ők is ott laktak és mi is, amikor megismerkedtünk. A házunk előtt váratlanul és szokatlanul görcsös sírás tört fel belőlem. Kísértő emlék: a családi legendárium szerint az első és határozott szavam: „nem”. És sokáig csak ennyi. Majd kétévesen anyám elutasítása: ne nyúlj hozzám. Ötéves voltam, amikor Kanizsán Róthné egy hallgatag ligeti séta során egy narancssárga virágra mutatott: olyan vagy, mint ez a harangvirág, aki a nebáncsvirágfélék családjába tartozik. Egyáltalán nem lettem nebáncsvirág, se félénk, se tartózkodó a túlzott érzékenységem, sértődékenységem ellenére. Kemény, akaratos, nagy teherbírású lénnyé neveltem magam, amennyire csak lehetett, szabaddá. Ám az érintés–nem érintés máig központi kérdés.
Amikor megértettem, hogy miért keltenek bennem feszültséget, olthatatlan kíváncsiságot a Noli me tangere-festmények, már tudtam, hogy mi mindent köszönhetek a két élő Mária Magdolnának, a nővéremnek és a gyerekkori pszichológusomból nagynénémmé vált Berki Magdának.
Kétféle jelentés
Azok közül a Magdolnák, Mária Magdolnák közül, akikkel kapcsolatom volt, feltétlen ki kell emelnek Simon Magdolna művészettörténészt, aki a Kecskeméti Képtár vezetője volt akkor, amikor a Farkas István-monográfia előkészítésén dolgoztam (1989), és türelemmel, kitartóan segített abban, hogy a múzeum tulajdonában lévő Farkas-művekkel és -dokumentumokkal foglalkozzam. A tanítványaim közül is kiemelek egyet, Banyár Magdolnát (ma is működő kapcsolat). Egy Győr melletti faluból érkezett a közgazdaságtudományi egyetemre, és alapítója, majd rektora lett a Krisna-hívők főiskolájának. Voltak gyékényesi, kiskanizsai rokonaim is ezzel a névvel, legtöbbet anyám Magdus néven emlegetett testvérére gondolok, akit Auschwitzban pusztítottak el, de két kamasz lánya csodával határos módon életben maradt.
A Magdolna név héber vagy arameus eredetű. Héber jelentése: szolgálat (ez tökéletesen illik az én nővéremre, aki segítőkészséggel volt teli annak ellenére, hogy a sorsa áldozattá tette). Az arameusban „dicsőített asszonyt” jelent, a dicsőség asszonyát, aki fontos vagy kivételes státusszal rendelkezett. Ilyen az én életemben a kiemelkedő intellektusú pszichológusom, akivel együtt tiszteltük Paul Kleet, Thomas Mannt és Bartókot.
Végül is nem jutottam el a kis francia faluba, a barlangba és a templomba, ahol az 1. században élt Mária Magdolna csontjait (koponyáját) őrzik. Milyen nagyszerű lett volna a nővéremmel együtt, aki szakképzett barlangász volt (mindhárom unokámmal ő ismertette meg a bükki barlangokat). Nővéremmel gyakrabban beszélgettünk, míg én a miskolci egyetemen tanítottam (1990–1996). Mivel ortodox zsidó családba született anyánk hívő, mélyen vallásos katolikus volt, ez is gyakori téma volt közöttünk. Így Jézus is, aki nagyon másként viszonyult a nőkhöz, mint a korabeli zsidók és a korai katolikusok. Mária Magdolna minden kétséget kizáróan kedvenc tanítványa volt, szerette őt, kapcsolatuk bensőségesnek mondható (az 1945-ben felfedezett korai keresztény írások tanúsága szerint is).
S. Nagy Katalin