I. Cs.

::: Volt egy-két este… Harmadik rész – Gádorné Donáth Blanka emlékére


A Vasárnapi Körnek volt egy előzménye a hetvenes évek közepétől, még ha nem is a tanítványaimra alapozódott (tanítani 1981 őszén kezdtem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen óraadóként), hanem az akkori baráti körre, mindenekelőtt a Gádor család (Laci, Blani, János, Panni) és a Bodnár család kiterjedt ismeretségi körére. Talán 1974 végén, 1975 elején mondtam Szilágyi Zsuzsának (gyerekpszichológus, tanár) és férjének, Gulyás Lászlónak (zeneszerző, népzenekutató) a Gádor családnál, az Attila úti – könyvekkel, lemezekkel teli – lakásban, az akkoriban gyakori esti beszélgetéseink egyikén, hogy ha nekem olyan tágas lakásom lenne, mint nekik a Szilágyi Erzsébet fasorban, csinálnék egy I. Cs.-t. Mit? Egy „intellektuális csoportot”. Valakit meghívnék, hogy adja elő a rögeszméit, kutatásait, gondolatait, műveit és így tovább, és egy-egy estén néhányan arról beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk.

Csináld meg!, mondták lelkesen, holott három kisgyerekük volt, s egy nagymama is. (Hányszor hangzott el később is az a „csináld meg”… lásd például Nagykanizsa, Főiskola. Most, innen visszanézve – 71 évesen – tulajdonképp meghökkentő, hogy hányszor ismétlődött bonyolult életem folyamán, hogy „megcsinálnám…” s a válasz: „hát csináld meg…”) És megcsináltam. Nem tudom elégszer ismételni: 14 éves koromban, az első latinórán, leendő szigorú tanárunk, Schmidt Ica néni felszólított bennünket: a hónap végére válasszunk magunknak egy latin jelmondatot, közmondást vagy versidézetet, és azt írjuk fel a latinfüzetekre és -szótárakra. Ez a felszólítás minden félév első óráján megismétlődött. Úgy emlékszem, a többi lány mindig mást választott, én viszont következetesen, mind a nyolc alkalommal a négy év során ugyanazt: Perfer et obdura! Határozd el és vidd véghez! Mintha ez a berögzült jelszó végigkísért volna aktív, sok mindent kezdeményező és létrehozó életem során.

Akkor harmincéves voltam, egy éve megvolt a diplomám, és épp a művészetszociológiai doktorimon dolgoztam. Lakásom nem volt, csak albérletem, viszont tudományos kutatóként Vitányi Iván kultúrakutatójában kedvemre kísérletezhettem. Már túl voltam a múzeumszociológiai és festménybefogadási vizsgálatokon (Budapest, Keszthely, Miskolc), a kísérleti kiállításokon folytatott kérdőíves, tesztes felméréseken (Magyar Nemzeti Galéria, Miskolci Galéria, Miskolci Képtár), a száznál több (120 körüli) mélyinterjún, amelyeket képzőművészekkel a műtermeikben készítettem, és épp teljes mellbedobással szerveztem a lakáskultúra-, életmód- és vizuáliskultúra-kutatásokat (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Zala megye, Budapest). Ezek felsorolása azért fontos, mert elsősorban a kutatásaim során megismert szakembereket, szociológusokat, pszichológusokat, művészettörténészeket hívtuk meg a szombat esti beszélgetésekre, és a kutatásaimban adatgyűjtőként részt vevő munkatársakból, egyetemi hallgatókból és az ő baráti körükből verbuválódtak az I. Cs. hallgatói, az előadók beszélgetőpartnerei.

Budapest, 1975 (Fotók: FORTEPAN / Ed Sijmons)
Budapest, 1975 (Fotók: FORTEPAN / Ed Sijmons)

Már nem vitatkoztam, agitáltam, szerepeltem annyit, mint a rákosligeti szombat estéken Tóth Tiboréknál és a művelődési házban háromhetente, vasárnaponként rendezett kiállításbemutatókhoz kapcsolódó hosszú estéken (1968-tól), de még nem voltam képes annyira visszavonulni, másoknak átadni a terepet, mint majd a nyolcvanas évek közepén az én Cseresznye úti lakásomban rendezett Vasárnapi Körben (Volt egy-két este… Második rész – Arnolfini Szalon). Még buzgott bennem a bizonyítási kényszer, a szereplési vágy – olykor már kitört rajtam a grafománia, sokat publikáltam (részben az akkor szokásos, kis példányszámban megjelenő sokszorosított kiadványok formájában – 1976 és 1980 között 13 jelent meg! –, részben az akkor fontos közlési fórumokon: Rádió és Televízió Szemle, Kultúra és Közösség, Jel-Kép, Ars Hungarica, Mozgó Világ, de azért a Szociológiában és a Pszichológiai Szemlében is – 1976 és 1980 között 35 írást!). Az I. Cs. idején várományosa voltam egy szabályos tudományos karriernek, számos jeles szociológus támogatásával, belém vetett bizalmával.

Imponáló névsor

Fontosnak tartom hangsúlyozni: nem az I. Cs. történetét írom meg, hanem a vele kapcsolatos saját élményeimet, emlékeimet. 40–45 ember megírhatná ugyanezt, és nyilván másmilyen lenne, az ő emlékeik, élményeik alapján.

Az I. Cs.-ben gyorsan kialakult az állandó csapat, a „kör”, a kéthetente nyitott s vitára kész hallgatóság: egyetemisták, fiatal pályakezdők. S persze volt zsíros kenyér, hagyma, tea, olykor még bor is. Sajnos, eszünkbe sem jutott dokumentálni a történéseket, hiszen az élénk eszmecseréken, a jó hangulaton, a kellemes együttléten volt a hangsúly. Visszanézve igazán imponáló az előadók névsora: voltak, akik többször is eljöttek az öt év során (1975 és 1980 között), sőt, egyesek ott ragadtak, a kör tagjaivá váltak, rendszeres résztvevőkké, vagyis hallgatósággá (például Csuló, a fiatal rabbi a Rabbiképző Intézetből, akitől többen is megpróbáltunk héberül tanulni).

Budapest, 1976 (Fotók: FORTEPAN / Krantz Károly)
Budapest, 1976 (Fotók: FORTEPAN / Krantz Károly)

Hajdu Katalin (60 éves, jogász végzettségű köztisztviselő) és az azóta is barátom Gádor Anna (66 éves, pszichológus, a Rogers Alapítványi Iskola létrehozója) segítségével rekonstruáltuk az előadók névsorát.

Pszichológusok: Mérei Ferenc, Hidas György, Gádorné Donáth Blanka, Gerő Zsuzsa, Harsányi István, Bányai Éva, Ingusz Iván, Gerevich József, Vikár György, Gondos Anna, Erős Ferenc, Fonyó Ilona, Kabainé Huszka Antónia.

Történészek: Szűcs Jenő, Litván György, Szabó Miklós, Pető Iván, Vujisics Dusán, Bácskai Vera, Hanák Péter.

Szociológusok: Ferge Zsuzsa, Losonczi Ágnes, H. Sas Judit, Tánczos Gábor, Juhász Pál, Magyar Bálint, Lukács Péter, Cseh-Szombathy László, Józsa Péter.

Néprajzosok: Erdélyi Zsuzsa, Nagy Olga, Kallós Zoltán.

Építészek: Vidor Ferenc, Preisich Anikó.

Orvosok, kutatók, mérnökök, közgazdászok: Levendel László, Schnell Endre, Csányi Vilmos, Jánossy Ferenc, Gádor László.

Írók, költők: Kornis Mihály, Nádasdy Ádám, Czakó Gábor, Kőbányai János.

Zenészek: Szokolay Sándor, Gulyás László.

Festőknél műteremben: Anna Margit, Váli Dezső, Deim Pál, Szűts Miklós, Galántai György, Szemadám György, Pauer Gyula, Vojnich Erzsébet, Papp Oszkár.

Hármunknak ők jutottak eszünkbe, de biztos, hogy nem emlékezünk mindenkire. És hozzáteszem: „az ifjúság”, azaz a hallgatóság egy része is tartott beszámolókat saját munkájáról, kutatásairól, az őket éppen érdeklő témáról (én többet is).

Utóéletek

Harminc-negyven fő volt az alapközönség, az állandó tagok: leendő vagy épp kezdő pszichológusok, építészek, orvosok, tanárok, jogászok, matematikusok. Nem mindenkire emlékszem, sajnos. Nem mindenkiről tudom, hogyan alakult a pályája. Többségük akkor 20–30 éves volt vagy akörül. Néhányukból „ismert”, közismert ember lett, szakmájában elismert, mint például Kornis Mihály író, Nádasdy Ádám költő, esszéista (2010-ben megjelent, Verejték van a szobrokon című válogatott versei között 1976-osak is vannak); Nagy Boldizsár nemzetközi jogász (számos hazai és nemzetközi díj, kitüntetés tulajdonosa, fontos nemzetközi kutatások résztvevője); Vidos Tibor (Montenegróban, majd Macedóniában volt a Telecom egyik igazgatója); Gádor Anna, Szattler Katalin, Horváth István, Geffert Éva, Bárdos Katalin pszichológusok; Tóth Jeanette, Vass Miklós orvosok; Gerevich József pszichiáter; Gádor János, Szattler Anna, Bodnár Attila, Száva Anna, Bor András építészek; Vojnich Erzsébet, Szűts Miklós, Váli Dezső, Galántai György, Szemadám György festőművészek; Kőbányai János a Múlt és Jövő főszerkesztője; Vidó Ildikó tanár; Hidasi János geológus; Zakariás Klára szociológus; Jávor Kata néprajzos; Szapor Erika Judit történész; Kabai Péter etológus; és sajnos halottak már: Szél János gépészmérnök; Tardos Tibor belsőépítész; Ingusz Iván pszichológus; Ohly Éva szociálpszichológus. (Bocsánat azoktól, akiket nem neveztem meg az emlékezetem hiányosságai miatt!) Remélem, nem okoz gondot a felsoroltaknak, hogy említem a nevüket. Ha nem mindenki közszereplő is, de ismert értelmiségi.

Párhuzamok

Negyvenvalahány előadó nevét tudtuk megidézni 36–40 év távlatából. Lehet, sőt valószínű, hogy az alkalmi vendégek között olyanok is voltak, akik „jelentettek”, ahogy ma mondják: III/III-asok? Nem foglalkoztunk ezzel, röhögtünk ezen is. Mint korábban már idéztem, Mérei tanár úr adta meg az alaphangot: „Ugyan, kicsikéim, ahol tíz ember együtt van, közülük egy besúgó. És?!” „Magánegyetemünk” lényegén – tanulás egymástól, ismeretek gyűjtése a saját szakmánkon kívülről, őszinte véleménycsere – mindez mit sem változtatott. Akkor természetesen nem tudtunk arról, hogy más lakásokban is összejárnak baráti társaságok beszélgetni, együtt olvasni, információkat cserélni. Csak a kilencvenes években tudtam meg például Fehéri Györgytől Berlinben, a Collegium Hungaricumban egy kiállítás rendezésekor, hogy a hetvenes években az akkori felesége lakásán, a Móricz Zsigmond körtéren szerdánként egy baráti kör irodalmi műveket elemzett (tagja volt Ingusz Iván gyermekpszichológus is, aki az I. Cs.-ben előadott, és olykor hallgatóként is jelen volt).

Budapest, 1977 (Fotók: FORTEPAN / Urbán Tamás [2, 3])
Budapest, 1977 (Fotók: FORTEPAN / Urbán Tamás [2, 3])
A hetvenes évek második felében jártunk. A hatvanas évek végi remények nem teljesültek. Mindenki számára egy élet adódik: korlátok közé kényszerítetten is ki akartuk hozni a lehetőségekből a legtöbbet. Okosan, vidáman, egymásra figyelve, tudásunkat bővítve, toleranciaszintünket növelve. A társadalmi tabukra nem figyelve. A hetvenes évek még erősen a tabuk, tiltások, a bezárkózás, a középszer uralmának időszaka az úgynevezett szocialista országokban. Ráadásul megtorpant az a gazdasági, kulturális, szellemi nyitás (új társulások, kutatások, addig nem engedélyezett könyvek, underground kiállítások, popzene, a konceptuális művészet hazai megjelenése – mi voltunk a „legvidámabb barakk”), amely a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét még jellemezte. Hol vagyunk már a gazdasági reformtörekvésektől! Visszarendeződött a feudalizmus szocialista változata, minden lelassult. Tudtuk, hogy a hatvanas évek óta mozgolódik az „ellenzék”, ami szinte hihetetlennek tűnt az adott feltételek között. Mindenek ellenére létrejönnek a kelet-európai polgári mozgalmak. Megjelenik a szovjet szamizdat! Az idealizált hatvanas évek azonban – az I. Cs. kezdetekor – 1975-ben végképp befejeződött.

A történelmi amnézia ellen

Nem voltak politikai előadások, beszélgetések az I. Cs.-n, mint a nyolcvanas években az én lakásomon rendezett Vasárnapi Körön. Ám a szociológusok, történészek többsége nem hajolt el az aktuális problémák elemzése elől (például Tánczos Gábor, Juhász Pál, Litván György, Pető Iván, Magyar Bálint). Néhányan az előadók közül szakmájuk reprezentánsaként adtak ugyan elő, ám a korai ellenzékhez tartoztak (például Pető Iván, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Solt Ottilia, Galántai György). Ők segítettek abban, hogy az I. Cs. tagjai ne váljanak az egész társadalmat jellemző történelmi amnézia részeseivé. Persze hogy mindnyájan elolvastuk az 1974 októberében izgatás vádjával őrizetbe vett Konrád György és Szelényi Iván betiltott kéziratát (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz). Számos barátunk hagyta el az országot, emigrált (köztük Lakner László, Ajtony Árpád, Bálint István, Szentjóby Tamás, Tröster Vera).

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején általam rendezett kiállítások (Rákosligeti Művelődési Otthon, Pestimrei Művelődési Ház, VI. kerületi Hazafias Népfront, Műszaki Egyetem Szentháromság téri Kollégiuma, Eötvös Klub és mások) mellett Jancsó Miklós filmjei (Oldás és kötés), Makk Károly Szerelem (1970) című filmje, a Balázs Béla Stúdió (Bódy Gábor, Maurer Dóra, Hajas Tibor), Nádas Péter Egy családregény vége (1968) című könyve bennem is az „aranykor” illúzióját keltette. Ma sem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv, vagy ennyire tájékozatlan voltam, vagy csak fiatal, aki hinni akart. („Amiben hittem, többé nem hiszek. De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam” – Petri György.) Amikor 1975-ben (31 évesen) kezdeményeztem az I. Cs.-t, már leszámoltam az illúzióimmal, abbahagytam a nem engedélyezett művészek kiállításainak rendezését, beálltam szociológusnak (akkor a szociológia még „ellenzéki” tudomány volt, kritikus, és nem feküdt le a hatalomnak; reménykedtem benne; megcsináltam egy doktorit is Ferge Zsuzsánál), kutatni kezdtem a lakásokat, a tárgyi világot, azt, miként élnek emberek falvakban, kisvárosokban, budapesti lakótelepeken. Az I. Cs. hallgatósága és az előadók közül is sokan jöttek velem kérdezőbiztosnak, interjúzni, alaprajzokat, inventáriumokat készíteni, fotózni (például Gádor Anna, Forgách Péter, Ohly Éva, Tánczos Éva, Vásárhelyi Mária, Németh Katalin, Bodnár Attila, Száva Anna, Bor András, Demszky Gábor, Vidos Tibor, Váli Dezső és így tovább – sokan a generációmból és a nyolc-tíz évvel fiatalabbakból).

Budapest, 1978 (Fotók: FORTEPAN)
Budapest, 1978 (Fotók: FORTEPAN)

Azt hiszem az motivált, hogy ne hagyjuk magunkat elhülyíteni, leépíteni, gondolkodjunk, tájékozódjunk és beszéljünk; beszéljünk egymással, egymáshoz. Nem akartam tudomásul venni a hetvenes évek közepének szürkeségét, unalmát, esélytelenségét. Ebben erősített, hogy nem egyedül voltam így, legalább negyvenen hasonlóképp próbáltuk kézben tartani az életünket, minél függetlenebb értelmiségi létben, olyan távol a hatalomtól, amennyire csak lehet. Beszámoltunk egymásnak filléres utazásainkról, hiszen már háromévente lehetett az áhított Nyugatra utazni (én Mérei tanár úr és Rajk Júlia jóvoltából 1972-ben egy görög, 1975-ben egy spanyol körutazáson készíthettem vetítendő diákat, 1970 őszén pedig Bíró András hívott meg Rómába, mivel szobrász unokaöccsének, Dombrovszky Tuta Istvánnak rendeztem az egyetlen kiállítását a Műszaki Egyetem kollégiumában).

Kiváló útitársak

Számomra a sokféle szakember rendkívül izgalmas, újszerű előadásai között is a legmaradandóbb élmény Mérei Ferenc encounter bemutatója volt. Mérei tanár urat 1969-től ismertem. Először Bálint Endre műtermében találkoztunk, s már akkor feltűnt szokatlan beszédstílusa, sziporkázó intellektusa és ugratós, ironizáló humora. Majd Gerlóczy Sári révén hosszabban beszélgettünk, amikor 1970-ben a Helikon Galériában és Szentendrén rendeztem Sári kiállításait, amelyeket ő nyitott meg (nagyszerű fekete-fehér fotók dokumentálják az amúgy alacsony, törékeny, szemüveges, mosolygós, vibráló, akkor nekem öregember – 61 éves volt csak – és az én nagydarab, faragatlan, pökhendi, akaratos lényem közötti alkati különbségeket s mégis, valami kölcsönös furcsa vonzódást). Gerlóczy Sári vitt el a Pasaréti úti lakásba, ahol gyakorlatilag a Tanár úr haláláig ott ragadtam. Tanultam tőle a Rorschach-tesztet, amellyel felvételeket is készítettem a korszak jeles festőivel (például Anna Margit, Bálint Endre, Gedő Ilka), hallgattam művészetpszichológiai előadásait a hetvenes évek elején megélénkülő interdiszciplináris konferenciákon (Budapest, Vácrátót, Tihany, Balatonfüred). Eljött 1972-ben több, általam rendezett szabálytalan kiállítást megnyitni a Miskolci Galériába (Film és festmény, Idő és tér). „Nemcsak a kiállításaid szabálytalanok, kicsikém – ismételgette jóízűeket nevetve –, hanem te magad is.”

Azt hiszem, éppen a társadalmi értelemben szabálytalanságom és a beszabályozhatatlanságom, öntörvényűségem keltette fel irántam az érdeklődését. Aztán 1972 októberében kérlelhetetlenül, ellentmondást nem tűrően döntött a beszabályozásomról: pszichoanalízis dr. Székács Istvánnal. Hét évig tartott. Neki volt igaza. 1971-ben megjelent könyve, a Közösségek rejtett hálózata és a később olvasott Gyermeklélektan (1970) meghatározók voltak gondolkodásmódomra. Ráadásul ő és Gerő Zsuzsa gyerekpszichológus volt a szaktanácsadó 1972 és 1977 közötti gyermekrajz-kutatásaimban, amelyekről nemzetközi konferenciákon is beszámoltam Bécsben, Prágában, Budapesten. (Kár, hogy ezt is abbahagytam!) Útitársuk lehettem neki és feleségének, Mérei Verának, a kiváló gyógypedagógusnak, akivel egy napon (de nem egy évben) születtünk, 1972-ben, a már említett görög és 1975-ben, a spanyol körutazáson. (Ezeket az egy hónapos buszos utakat – levéltárosoknak és egykori 56-os barátainak – Rajk Júlia szervezte, Kádár kegyes különengedélyével.) Fáradhatatlanul jártuk a műemlékeket, múzeumokat, kiállításokat, leginkább Mérei Ferenccel, Tánczos Gáborral, Vidor Ferenccel.

A találkozás élménye

Az encounter szó jelentése: találkozás, ütközés. Én akkor még nagyon teljesítményorientált voltam, nagyon elkötelezett a racionális, intellektuális gondolkodás mellett, fegyelemre neveltem magam és az érzelmek kontrolljára. Nem akartam tagja lenni annak az önként vállalkozó kiscsoportnak, akikkel együttműködve Mérei tanár úr bemutatta az encountercsoport-módszert. Gyerekkorom óta kívülállóként megfigyelni: így tudtam leginkább tanulni. Döbbenetes élmény volt! Más viselkedés, más kommunikáció, mint amit én megszoktam különböző csoportokban. Az érzések nyílt vállalása, bizalom, öröm, elfogadás. A találkozás – önmagunkkal és másokkal – élménye. Akkor figyeltem fel a testtartás, az érintés, egyáltalán: a szavak nélküli kommunikáció jelentőségére és jelentéseire. (Biztos, hogy az, aminek Mérei Ferenc hiteles encounter bemutatóján tanúja lehettem, megalapozta a Typotex Kiadónál 2013-ban megjelent Képzőművészet és kommunikáció című könyvemet.) Persze kiderült, hogy az analízisem ideje alatt nem lett volna szabad ott lennem, de legalább nem résztvevő, csak tanú voltam. Viszont még az analízisemben is segített: végre mertem nyíltabban kimutatni, kevésbé kontrollálni az érzelmeimet, indulataimat. (Amikor három évvel ezelőtt a balatoni családi nyaralás egyik reggelijén az akkor az elsőt éppen befejező unokám azt kérdezte, miért nem „beszélgető körrel” kezdjük a napot, hálás voltam Méreinek, Carl Rogersnek, az unokáim iskolája névadójának, az alapító Gádor Panninak és persze unokáim mamájának, aki Szegeden hallgatta Rogers előadásait, és ő döntött a Rogers-iskola mellett. Nekem évtizedekig tartó küzdelem volt megtanulni, hogy meg kell beszélni, ki kell beszélni – mindent. Ez után a balatoni élmény után olvastam el Carl R. Rogers Találkozások című könyvét. Rogersé más T-csoport, encounter csoport, mint amit Mérei bemutatott nekünk, de mindkettő az emberi kapcsolatokról szól igen intenzíven.)

A hipnózis nagyasszonya

Számomra meghatározó további előadások: Méreié a közösségek rejtett hálózatáról, Bányai Éváé a hipnózisról és hipnábilitásról. Akkoriban avatták kitüntetéses doktorrá az ELTE-n. A hetvenes években a hipnózis egyrészt még a misztikus, okkult jelenségek közé tartozott, másrészt félelmet keltett. Az volt a tévképzet, hogy a hipnotizőr akaratátvitellel vagy ki tudja, milyen módszerekkel manipulálja az ellenállni nem tudókat (lásd Mario és a varázsló), mint valami törzsi vudu. Ez a fiatal, energikus nő (két évvel volt idősebb nálam, azaz 33–34 éves) azzal kezdte, hogy hipnózisban csak olyan dolgokat tesz meg valaki, amelyek összeegyeztethetők a személyiségével, akarata ellenére nem kényszeríthető tőle idegen megnyilvánulásokra. Nemrég olvastam az ELTE hallgatói magazinjában: Bányai Éva professzor „a hipnózis nagyasszonya”. Ezt már akkor ott, a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban, negyven évvel ezelőtt is érzékelni lehetett.

Budapest, 1979 (Fotók: FORTEPAN)
Budapest, 1979 (Fotók: FORTEPAN)

Szűcs Jenő nemzetről és történelemről, majd egy másik alkalommal Kelet-Közép-Európáról mint harmadik régióról beszélt nekünk. Szűcs meghökkentően másként gondolkodott és beszélt a magyar történelemről, a nemzet fogalmáról, a közép-európaiságról, Európáról, mint amihez az én generációm hozzá volt szokva, és az ellenzékinek tartott történészekhez képest is másként. (Sajnos, tíz évvel később a Vasárnapi Körre már nem tudtuk meghívni.) Nagyon megkedveltük Erdélyi Zsuzsanna néprajztudóst, akit többször is felolvasott nekünk az akkoriban megjelent Hegyet hágék, lőtöt lépék… című kötetből archaikus népi imádságokat. Csányi Vilmos az evolúció általános elméletéről tájékoztatott (1977-ben megjelent Magatartásgenetika könyvét egymás után ötször olvastam el). Akkor az ELTE Természettudományi Karának magatartás-genetikai laboratóriumában végezte még alig ismert kutatásait. Biztos, hogy tőle hallottam először az etológiáról, a biológiai és a kulturális evolúció kérdéseiről. Nyolc-kilenc éves koromban olvastam elsős tanító nénim jóvoltából Darwin könyvét, Az ember és az állat érzelmeinek kifejezését. (Ez csak a későbbi, 1963-as kiadás címe, én még egy jóval régebbit olvastam: Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál címmel. Bármilyen hihetetlen, de szerencsére megőriztem ezt a fontos könyvet. Könyveket faló 12 éves unokám után én is elolvasom a terjedelmes sorozatokat, amelyeket habzsol, és ezek alapján elhiszem, hogy valóban azokat a könyveket olvastam 6 és 12 éves korom között, amelyekre emlékszem.) Darwin nagyon is fogékonnyá tett mindarra, amiről Csányi Vilmos remek humorral és igényesen, okosan előadott nekünk. (Az azóta eltelt negyven évben is minden – tetemes számú – könyvét olvastam, a tudományosakat és az esszéit egyaránt, és természetesen a kutyáiról szólókat is.)

Beavatások

Nagyon sok mindenki lenyűgöző személyéről, előadásáról lehetne és talán kellene is még írnom. Például arról, hogy bennünket, úgynevezett „városiakat” mennyire elbűvölt a négygyermekes, 55 év körüli Erdélyi Zsuzsanna, ahogy felolvasott az általa gyűjtött archaikus népi imádságokból (lásd fentebb), ahogy az erdélyi magyar népzenekutató, Kallós Zoltán (ő kifejezetten a zeneszerző házigazda, Gulyás László felkérésére érkezett) előadott a Balladák könyvéből (1973), és ahogy Nagy Olga a cigány népmesék világába avatott be bennünket. Az erdélyi magyar kisebbség problémáiról a Petőfi Kör-ös, „1956-os”, Kádár börtönéből 1962-ben szabadult Tánczos Gábor beszélt nekünk empatikusan, meggyőzően. (Tánczos Gáborról is írtam a Voltak nekem… 11 Vergilius kötetben, 2011-ben.)

A szociológusokról – tanáraimról, kollégáimról, közvetlen munkatársaimról: ők voltak többségben az előadók között – nem szeretnék szólni, mert az óhatatlanul értékítéleteket is tartalmazna, hiszen a szociológia a szakmám volt. Mint már írtam, akkor még nagyon jó véleményem volt a hatvanas évek, hetvenes évek fordulójától rohamosan újraépülő szociológiáról, amely túl volt a két évtizedes „burzsoá áltudomány” megbélyegzettségen, ámbár a szociológusok még a nyolcvanas években is gyanús elemeknek számítottak. Mégis: ki kell emelnem Cseh-Szombathy Lászlót, aki 1957-től a Központi Statisztikai Hivatalban, majd az akadémiai intézetben népesedési viszonyokkal, családdal, alkoholizmussal, öngyilkossággal, öregedéssel foglalkozott, azaz olyan társadalmi problémákkal, amelyekkel én soha – mégis kitüntetetten figyelte, támogatta kutatásaimat, írásaimat. Azt hiszem, leírhatom: kifejezetten kedvelt engem, kedveltük egymást eltérő kultúránk (ő valódi polgári értelmiségi volt, hagyományos értelemben is, nagy múltú református családból), eltérő alkatunk ellenére. Meghívott gellérthegyi lakásukba is, amiben nyilván szerepe volt annak is, hogy orvos apjától örökölt egy magas minőségű képzőművészeti gyűjteményt (köztük Egry József-festményeket). Szociológia-módszertant tőle tanultam 1973-ban, és még családszociológiai kutatásaiban is dolgozhattam.

Pszichológus, pszichiáter azért volt sok a meghívottak között, mert a négytagú Gádor családban, ahol az én ominózus mondatom elhangzott (csinálnék egy I. Cs.-t), a két mérnök férfiú mellett a két hölgy, anya és lánya, Gádorné Donáth Blanka gyerekpszichológus (és mindenki tőle tanulta a Szondy-tesztet), Gádor Anna pszichológus (az unokáim is az általa 25 éve alapított Rogers Iskolába és Óvodába jártak és járnak). A házigazda felesége, Gulyás Szilágyi Zsuzsa iskolapszichológus volt az Arany János-iskolában működő akadémiai intézeti csoportban (ott folytattam a gyermekrajz-kutatásokat). Többekkel volt személyes és/vagy munkahelyi kapcsolatom a kutatóintézetekben, így róluk sem ildomos írnom. Mérei Ferenc tanár urat már kiemeltem, sokunk tanára volt, közkedvelt, tekintélyes, nagy tisztelettel körülvett ember. (Róla is írtam az Arnolfini Voltak nekem…11 Vergilius kötetben.)

Irigyelt 68-asok

Már a kilencvenes évek elején, amikor a Miskolci Egyetemen kultúra- és művészetszociológiát tanítottam szociológushallgatóknak, meglepődve tapasztaltam, hogy a huszonévesek „irigylik” az én generációmat (az ötven körülieket), mert mi vagyunk a „68-asok” (mi meg persze őket, mint akik ifjan élik meg a rendszerváltozást: előttük a világ – nyitottan, legalábbis ezt reméltük).

Igen, a hatvanas években megjelentek végre magyarul Sartre, Camus, Heinrich Böll és mások művei, bemutatták Fellini, Antonioni, Wajda, Resnais filmjeit, és a hetvenes évek elején a fiatal képzőművészek a velencei biennáléra, Párizsba, Kölnbe kijutva, találkozhattak a pop-arttal, az új geometrikus és nonfiguratív művészekkel, bemutatkozhattak ország-világ előtt (Nádler István, Bak Imre, Keserü Ilona, az „ipartervesek” és végre az európai iskolás „nagy” öregek: Anna Margit, Bálint Endre, Kornis Dezső is), megjelentek Nádas Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter regényei, szólt a Beatles a házibulikon. És kétségtelen: javult az életszínvonal (Trabant, hétvégi telek, technikai eszközök, lakótelepi lakások – „fridzsider-szocializmus”). Fusizás, maszekolás, féllegális jövedelmek. A „három T” a művészetekben (tűrt-tiltott-támogatott, Aczél György kultúrpolitikája). Kétségtelen, a hatvanas évek reformévtized, amely belenyúlik a hetvenesbe, amellyel egybeesik a nyugatias szubkultúrákat kedvelő fiatalságunk. Annál inkább megéltük, ahogy a hetvenes évek elejétől a gazdaságpolitikában, majd a kulturális életben is megtorpant a lendület, és ismét berendezkedhettünk a középszer unalmára. Akik az I. Cs.-t évekig képesek voltunk működtetni, egyben tartani, egész más szellemi közegre vágytunk, mint amilyen a hivatalos volt. Hát teremtettünk magunknak, amennyit lehetett. Konszolidált körülmények között, devianciamentesen.

Budapest, 1980 (Fotók: FORTEPAN / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)
Budapest, 1980 (Fotók: FORTEPAN / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

Magam a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején aktív voltam az úgynevezett második nyilvánosságban. Peremkerületi művelődési házakban, egyetemi és Hazafias Népfront-klubokban rendeztem kiállításokat „tűrt” és „tiltott” művészeknek, vidéki és nem a fővonalhoz tartozó lapokban publikáltam. Egyre több keserű tapasztalat: betiltott kiállítások, meg nem jelenhető írások, a helyi politikai hatalom beleszólásai. Elegem lett. Kénytelen voltam belátni, hogy változtatnom kell, hogy fel kell nőnöm. Egyre kevésbé fértem bele a hivatalos kánonba. Szerencsémre ott volt a művészetszociológia, amely valóban érdekelt, és amelynek művelésében, szakszociológiaként való meghonosításában a jeles hazai szociológusok többsége támogatott. Beszűkült a tér, egyre több lett a konfliktus, végül is 1975–76-ban „beálltam a sorba”: elhagytam az avantgárd és az underground képzőművészetet, felhagytam a szabálytalan kiállítások rendezésével és a műkritikaírással. Tudományos kutató lettem, távol mindenféle politikától, egyfajta korlátozott értelmiségi létformában, nagyon sok munkába menekülve. Az I. Cs. számomra ezt a szellemi váltást jelentette: képzőművészek és képzőművészet helyett szociológiai kutatások, a tudomány.

A Replika 26. számában 1996-ban jelent meg egy tanulmányom Fogyasztás és lakáskultúra Magyarországon a hetvenes években címmel. Ezzel zártam le magamnak azt a korszakot.

Búcsú

Gádorné dr. Donáth Blanka (1921-2015)
Gádorné dr. Donáth Blanka (1921-2015)

Aznap, amikor ezt a visszaemlékezést elküldtem örökös szerkesztőmnek, Sebes Katinak, örökre elaludt Gádorné dr. Donáth Blanka, aki sokunknak az I. Cs. alaptagjai közül évtizedeken át segítő „házi pszichológusunk” volt. 95 évet élt.

Ismét elkéstem. Tudta, támogatta, hogy írjak az ő otthonában eltervezett I. Cs.-ről, de már nem olvashatja. Kár.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2015 júniusában, Budapesten | Fotók: Fortepan

Comments

  1. Láng Eszter says:

    Kata, mindig örömmel és kifogyhatatlan érdeklődéssel olvasom az írásaidat itt az Arnolfinin, ezt is. Kicsit olyan, mintha magam is részese lettem volna mindennek, s voltam is, ha másképp nem, legalább olvasmányaimban.

  2. Sz. Ferincz Mária says:

    Kata történelemkönyve.

  3. Nagyon érdekes volt, köszönjük, Kata!

  4. Deutsch Tiborné says:

    Katám! Imádlak olvasni. Most is lenyűgöztek soraid.

  5. Kereszty Zsuzsa says:

    Köszönöm Kata, hogy elküldted. Friss, izgalmas szöveg; közben persze sajnálom, hogy nem voltam, utólag nem is értem, miért az állandó tagok között. Ott jártam az ICS peremvidékén: Blanival, Solt Ottival szoros kapcsolatban, Méreinél encounter csoportban, Gulyás Zsuzsa kollegám az Arnyban.
    Egyszer voltam ott, Kőbányai János volt a meghívott, ma is emékszem arra az estére.
    Jó, hogy megírtad, igen, KÁR, hogy Blani nem olvasta.
    Szeretettel: Zsuzsa

  6. Frigyes says:

    Persze, megkaptam, időben, rendben, nagyon tetszett, ez is egyik dokumentuma annak, hogy egy életbe elképesztően sok minden belefér. Csak bele kell tenni. Hidd el, ha ilyen sok ember szeret, akikről itt és még máshol is írsz, akkor lehet téged szeretni, és megengedheted magadnak, hogy te is szeresd magadat és nevesd ki a démonaidat. Tulajdonképpen az írásról akartam írni, de nem itt. Én lassú vagyok és lusta, a héten elutazom, majd utána, ha élek.

Hozzászólás a(z) Mártonffy Zsuzsa bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük