Csak úgy a munkákról

::: Csak úgy… #12


A munkához való kapcsolatom mintájául az apai paraszti családom szolgált. Mindenekelőtt nagyapám, Nagy József, aki szegény cseléd családban született, és saját szorgalmának, erejének köszönhetően, mire az ötvenes évek elején Rákosiék lesöpörték a padlását, elvették az állatait, földjét, szőlőjét, erdőjét, már példaadó nagygazda volt. A háborúig urasági kocsis. Kisnemesi származású nagygazda lányt vett feleségül, akit évekig nem engedtek hozzá, de önfejű, eltökélt nagyanyám (Aracsi Katalin) akkor inkább vénlány maradt volna, ez meg nagyobb szégyen lett volna, mint a rangon aluli házasság.

Nagyapám mokány, komótos járású, igen kemény fából faragott, kevés beszédű, tekintélyes férfiú volt, elmúlt 80 éves, amikor lovas kocsival először elvitt Kanizsáról Gyékényesre. Alig négyéves voltam, de egyáltalán nem tartottam öregnek. Mindig tevékenykedett. Ha befejezte a végeérhetetlennek tűnő munkákat az állatokkal, a kertben, a földön (stb.), a szerszámos kamrájában javítgatott, szerelt. Télen – a háza előtti vizes árokban termesztett gyékényből – kosarakat, tárolókat font, ellátva velük a rokonságot is. Négy-öt éves koromtól tudtam, hogy olyan akarok lenni, mint ő. De azt is tudtam, hogy nem akarok falun, tanyán élni és paraszti munkát végezni. Tanulni akartam, olvasni, amióta az eszemet felfedezni kezdtem, válaszokat találni a nyugtalanítóan sok miértre.

Kétségtelen, sem a házi munka, sem a kötés-varrás nem vonzott, a számos konfliktus és az anyai pofonok ellenére sem. Kelletlenül elvégeztem, amit muszáj volt, így nagyon hamar rám ragasztották, hogy lusta vagyok.

Ládapakolás a Nagyvásártelepen

Kellő meglepetést okozott, amikor 1957 nyarán – már a fővárosban –, 13 évesen addig jártam munka után, amíg egy portás tanácsára kivillamosoztam a Nagyvásártelepre, ahol hiány volt idénymunkásokból, bárkit felvettek. 16 évesnek mondtam magam, 175 centi magas voltam, 50–55 kiló, és nagyon erős, teherbíró, meg persze csökönyös. Kora hajnalban kezdtünk, engem a gyümölcsösök közé soroltak. Főleg málnával vagy eperrel teli ládákat pakoltunk vonatokról teherautókra, hogy mielőbb szállíthassák a piacokra. Később különféle barackokat.

A Nagyvásártelep 1980-ban (Fotó: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Hihetetlen szerencsém volt a csoportommal. Egyrészt Budapest környéki tenyeres-talpas falusi asszonyok voltak, akik az étkezési szünetekben folyton etettek az otthonról hozott ételekkel (már akkor felfedeztem, hogy az idősebb nők vonzódnak hozzám, törődnek velem, talán mert suta, téblábolós voltam, de a munkában kemény, kitartó; majd negyven évvel később, tanszékvezetőként, azért is lehettem sikeres, mert a takarítónőtől a titkárságvezetőig sok munkabíró asszony segített, támogatott). Másrészt ott robotoltak 56-os tevékenységük miatt kirúgott orvosok, kutatók, tanárok – szavaltak verseket, idéztek filozófusokat, miközben jókedvűen pénzt kerestek a családjuk megélhetésére. Két hosszú nyarat trógeroltam végig (így nevezték), közben felfedeztem a hatalmas Nagyvásárcsarnok 1930-as évek elejére épült impozáns részeit, környékét, az akkor még működő két kikötőt a Ráckevei (Soroksári)-Dunán. Ezek hatására gyalogoltam, fedeztem fel a Ferencvárost, majd Csepelt – egy másik világot, mint ahol éltem az Andrássy út és a liget között. Közben intenzíven olvastam Zola, Balzac, Dickens, Gorkij, Moldova György szociális elkötelezettségű írásait. Azt is tudtam, hogy nemcsak paraszt, de munkás sem leszek. És azt is, hogy attól kezdve igyekszem önállóan eltartani magam és annyi pénzt keresni, amennyi kell az életformámhoz.

Rétestészták és parasztasszonyok között

A szüleim vegyipari technikumba akartak kényszeríteni, de én kitartottam a gimnázium (a matematika és a nyelvek) mellett. Nagyszerű osztályfőnököm, Sugár Éva néni, akivel hasonló szerencsém volt, mint a nagykanizsai tanító nénimmel, leállította a Nagyvásártelepre járásomat, könnyű pénzkereső munkákat szerzett. Az elsőt a Kisdiófa és Dob utca sarkán lévő réteslapüzemben. Három műszakban működött, csupa főváros környéki parasztasszonnyal. Ügyesek voltak, gyorsak, tenyeres-talpasok, középkorúak. Eleinte a pillekönnyű rétestészták nyújtásában vettem részt (sután, nehézkesen). Maga a tészta hagyományos módon készült, az élelmiszer-biztonsági szabványok figyelembevételével. Azoknak a nőknek volt tekintélyük, akik ebben a csoportban dolgoztak. Itt is megkedveltek, akár a Nagyvásártelepen. Igyekeztem tanulni tőlük és érteni őket. Elképesztő mennyiségű falusi ételt tömtek belém, és szinte versenyeztek a kényeztetésemmel. Végül a csomagolóknál alkalmaztak, a friss, hűtött réteslapokat kereskedelmi egységek részére kartonokba rakosgattuk. Unalmas volt, de cseppet sem kimerítő. (1971-ben, amikor megjelent az első könyvem – Anna Margit festményeiről – visszamentem. Már senki nem volt ott a régiek közül, és a gyártási technológia is nagyon megváltozott a gépesítés által.)

Rétesbolt a József körúton, 1958-ban (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor)

Az anyám Kanizsán még csinált rétest, házilag húztuk a rétestésztát. Én ebből is igyekeztem kihúzni magam. Amikor munkaként, pénzért csináltam, olyan volt számomra, mint egy türelmi gyakorlat. Később, a nyolcvanas évek közepén, amikor volt tanítványaimmal egy indiai jóginál jógáztunk, furcsa módon gyakran felmerült a műhely, az asztalon a rétesnyújtás, mindkettő valahogy nyugtatóan hatott rám.

Babaruhák a Corvin Áruháznak

Aztán Becőke, az osztályfőnököm újabb munkát szerzett számomra. Babaruhákat varrtam a Corvin Áruháznak. Vagyis meg kellett tanulnom varrni, amit gyerekkoromban elmismásoltam, lenéztem. Elég hamar tudtam különféle ruhadarabokból úgy összeállítani ezt-azt, hogy elfogadják mintadarabnak. Ekkor már rögeszmésen hittem abban, hogy minden hátrány (ügyetlenség, lustaság stb.) legyőzhető akarattal.

Nővérem (féltestvérem, anyám első házasságából) tanított meg varrni 17 éves koromban. Neki akkor már volt egy fia (aztán lett még egy, és egy lánya is). Szépen, művesen tudott kézimunkázni, és persze varrt, kötött mindenfélét a gyerekeinek, nekem mellényeket. Nem kedveltem meg ezt a munkát, de érettségiig szorgalmasan megcsináltam mindent, amivel megbíztak. És pénzt kerestem, nem is keveset. Darabszámra fizettek, kétszer egy hónapban. A felét a Múzeum körúti Antikváriumban költöttem el, főként verseskötetekre és az első filozófiai kiadványaimra. Ma is megvan a kedvenc sztoikusom, Epiktétosz kézikönyvecskéje (1943, Kerényi Károly előszavával), meghatározó útitársa hosszú életemnek. Görög rabszolgaként lett szabad római a II. században, erős hatással Marcus Aurelius: Elmélkedéseire (egy 1942-es kiadást sikerült megvásárolnom).

Corvin Áruház, 1967 (Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr)

Lassan, körülményesen varrtam, de meg voltak velem elégedve. Talán azért, mert mindig romantikus zenét hallgattam közben, főleg Schubertet és Mendelssohnt, Brahmsot, Chopint. Varrni rég elfelejtettem, de a varrókészletemet, eszközeimet máig megőriztem. Kedveltem a rövidáruüzleteket (főleg a Deák térit). Sokféle színes fa, bőr, fém gombot, kézműves és dekorációs gombot gyűjtöttem össze, meg cérnakészleteket, pamut varrócérnákat és egyéb kiegészítő kellékeket (például filckorongokat). Sokféle babaruhát varrtam, fiúbabákra valót, munkaruhát is, ünnepit, hétköznapit is. Egy kedves, idős, profi varrónéni – Editke – volt a munkaátvevő, megkedvelt, és tőle hallottam először elismerő dicséretként: nagyon kreatív vagy…

Az Egyesült Izzón át a bölcsészkarra

Az egyetemre készülődéskor az oktatási minisztériumban dolgozó egykori szociáldemokrata párttársa javasolta apámnak, hogy mondjam el a felvételin, és ahol csak lehet, jelezzem, hogy előfelvételis szeretnék lenni, mert csak októberben töltöm be a 18. évemet, dolgozni szeretnék egy évet. X-es származásúnak minősültem, mert az apám 1949 és 1953 között Recsken, a munkatáborban „nyaralt”, ahogy ő fogalmazott, Kéthly Anna híveként nem írta alá az átjelentkezést a kommunista pártba, aztán 1956 végén váratlanul nyugdíjazták, mert nem volt hajlandó csatlakozni Marosánékhoz. Az anyámról mindenki tudta, hogy templomba járó vallásos katolikus (ortodox zsidó családból). A magyartanárnő, egyben a gimnázium párttitkára azonnal elintézte a kerületben, hogy felvegyenek KISZ-tagnak (mert KISZ-titkár osztálytársam megfúrta, hogy bekerülhessek az iskolai csoportba). Kiváló referenciáim ellenére valóban csak előfelvételivel vettek fel az ELTE bölcsészkar magyar-filozófia szakára. (Én matematikára szerettem volna, de a tanári kar összefogott ellenem, főleg mert akkor már verseim jelentek meg, és többek szerint – Radnóti Fifi, Váci Mihály – készülődött bennem a már útnak indult poéta.)

Egy augusztusi napon, 1962-ben a Dózsa György út sarkán felültem arra a villamosra, amely a Váci úton az Egyesült Izzóig döcögött, és elindultam munkát keresni. A Váci út akkor még tele volt gyárakkal és a legtöbb kapun munkafelvételi hirdetésekkel. Segéd- és betanított munkásokat kerestek. Vártam, válogattam. Amikor eljutottam az Egyesült Izzóhoz, valami megmozdult bennem: ez az! (Mint annyiszor hosszú életem során, például 1987 januárjában a BME Központi épületének bejáratánál, ahol valami az Egyesült Izzóba való belépésemre emlékeztetett.) Negyedóra sem telt el, máris az Izzó segédmunkásaként távoztam, a diódagyártásban dolgozó három műszakosként, 4 forint 20 filléres órabérrel.

A művezetőt és a mérnököket leszámítva mindenki nő volt: újpestiek, az agglomerációból (Dunakeszi, Fót, Göd stb.). Akkor a gyár Európa egyik legkorszerűbb világítás- és híradástechnikai gyára volt. Gyorsan beletanultam a munkába, egyszerre nyolc gép működtetésébe. Itt nem voltam lassú, ügyetlen, teszetosza. 140–160 százalékra teljesítettem a normát, amíg öt markos, hangadó munkásasszony be nem szorított a WC sarkába azzal a céllal, hogy alaposan megverjenek. „Te jövő ősszel egyetemre mész, mi maradunk, amíg ki nem rúgnak. Egyedül vagy, nekünk családunk, gyerekeink, házi munka, kert.” Felfogtam. A tángálás elmaradt. Attól kezdve gondosan figyeltem, hogy a teljesítményem ne lépje át az elfogadott 110 százalékot. A továbbiakban nem kellett pénzt költenem kosztra: annyi főtt ételt, házi sütit, disznótorost, kocsonyát kaptam, hogy a született pesti barátaimat is ezekkel etettem (számukra ezek kuriózumok voltak, számomra visszahozták a gyerekkort).

Váci út, 1969 (Fotó: Fortepan, Szalay Zoltán)

Amikor a tekintélyes főmérnök gyanúsan sokszor megjelent, a nagydarab, testes nők vihorásztak: kéne neki a pipihús. Öreg volt, legalább ötven éves. Két frissen végzett mérnök is próbált behálózni. Ha már szóba kerültek a fiúk (a munkásasszonyok kendőzetlenül, elég közönségesen beszéltek a szexről egymás között), szégyenkezve bevallottam nekik a bűnömet. Volt egy kedves, szép arcú fiú, az Egyesült Izzó lapjának szerkesztője, aki cikk írásra biztatás ürügyén tette a szépet. Rövidebb volt az egyik lába, magasított cipőt hordott, kicsit bicegett és én idegenkedtem tőle. Azóta is szégyenkezem emiatt…

Brigádnapló-vezetés és hajnali műszak

Befogadtak a szocialista brigádba is, és én vállaltam a brigádnapló gondos vezetését, kulturális események szervezését (például verseket mondtam, főleg József Attilát és Radnótit, elvittük a kisgyerekeket a Bábszínházba és egyszer még az Állatkertbe is). Szovjet mintára működött ez is, még okleveleket és zászlókat is kaptunk vállalásaink révén. A novemberi sötétség beálltával felajánlottam, hogy minden hajnalban bemegyek öt órakor és beindítom az éjszakára megállított gépeket. Ezt a művezető is lelkesen támogatta, és az órabéremet 4,20-ról felemelték 5,60-ra. Így szabad volt a délutánom, estém. Annyira megszoktam, hogy a tényleges nyugdíjba menetelemig, azaz 70 éves koromig, rendszeresen hajnali ötkor keltem. Megszereztük a Vállalat Kiváló Brigádja jelvényt, amit nekem ajándékoztak a július végi búcsúzásomkor (minden további díj, kitüntetés átvételekor eszembe jutott az a temérdek gyümölcs, süti, lekvár, amit a közvetlen munkatársaktól kaptam).

Közben elkezdtem rendszeresen úszni járni a Tungsram-strandra, a Megyeri úti csárda közelébe (neve üzemi használatban Tungsri, eredeti neve UTE Dunafürdő). Nagyon más volt az 50 x 25 méteres medencében úszni, mint a Drávában, de hamar megszoktam, és 52 évesen hagytam abba a Komjádi Sportuszodában – sajnos! A Dunában úszást csak 1972 nyarán, 28 évesen fedeztem fel a Rómain.

A Tungsram-strand bejárata, 1961 (Fotó: Fortepan / Barbjerik Ferenc)

Az Egyesült Izzó fontos tanulóhely volt, megváltoztatott jó néhány dolgot a túlságosan idealista világszemléletemben.

Kristálycsiszoló helyett üzemi könyvtáros

Aztán jöttek az ellentmondásokkal teli egyetemi évek. Próbálkozások. Remények, reménytelenségek. Egyszer csak abbahagytam és eldöntöttem, hogy nem leszek értelmiségi. Ebben jelentős szerepe volt néhány magánéleti tragédiának. Volt három sötét év, mélypont, alkohol, láncdohányzás, Fiatal Művészek Klubja, szegénység, gyakran változó albérletek. Alkalmi munkák, vagonrakodás a Ferencvárosi pályaudvaron, a Hunyadi téri és a Klauzál téri piacon. Ez utóbbin figyelt fel rám egy – Chagall festményein megjelenített ortodox zsidó asszonyhoz hasonló – néni: „Nem akarod inkább matek érettségire felkészíteni az unokámat? Még meleg kakaót és kalácsot is kapsz!” Épp akkor derült ki, hogy kézügyesség híján alkalmatlan vagyok arra a pályára, amit pedig tisztességesen kitanultam (kristálycsiszoló szakmunkás). Egy újságíró jelölt barátnőm, Bossányi Kati rábeszélt, hogy menjek el üzemi könyvtárosnak a Kézműipari Vállalathoz, amelynek az apja az igazgatója. Ő volt a protektorom, és azzal a feltétellel vettek fel, hogy befejezem valamelyik egyetemi szakomat.

Könyvtári jelenet, 1959 (Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György)

Az üzemi, telephelyi könyvtárak a Harminckettesek terén lévő HVDSz Központi Könyvtárhoz tartoztak, ők voltak a szakmai irányítók, de a telephelyek önállóan működtek. A sok telephelyen működő és nagyon sok bedolgozót foglalkoztató vállalat sokféle közszükségleti, kézműves terméket állított elő. Szakszervezeti könyvtára a Hegedűs Gyula utcában működött, közel a Körúthoz. Egyrészt rendeznem kellett a könyvállományt, másrészt bizonyos időközönként lecserélni a telephelyekre kikölcsönzött 25–100 könyvet, figyelembe véve az ott dolgozók igényeit. Akkor – a hatvanas évek közepén – a legkeresettebb írók abban a közegben (főként 40–60 év körüli betanított munkásnők körében): Passuth László, Berkesi András, Szilvási Lajos, Moldova György, Galgóczi Erzsébet (remélem, nem felejtettem ki senkit). Természetesen ezeket a könyveket én is elolvastam, és nem lelkesedtem értük. Próbáltam inkább Móriczot, Mikszáthot, Jókait ajánlani, és Déry Tibort, Tamási Áront, Németh Lászlót. Író-olvasó találkozókat is szerveztem váltakozó sikerrel, fiatal írókat is igyekeztem bemutatni. Némileg beletanultam a „legvidámabb barakk” irodalmi életébe és Budapest lassú, de mégiscsak látható átalakulásába. Folytattam az egyetemet esti és levelező szakon.

A Kézműipari Vállalat könyvtárosaként szabad ember voltam, bármennyire is furcsának hangzik ez a mából nézve. Nem volt közvetlen főnököm, az üzemi szakszervezeti főnök és a HVDSz főkönyvtárosa messze volt, alig láttam őket, nem szóltak bele a munkámba. A telephelyi művezetőkkel és munkásokkal derűs kapcsolatom volt, kölcsönösen tiszteltük egymást. Aktív és kreatív voltam, és a realitások figyelembe vételével kihoztam mindent a helyzetből, amit lehetett.

Művházvezetés Pestszentimrén, kiállításokkal

A következő munkahelyemen még inkább. A XVIII. kerületi tanács által kiírt pályázaton egyértelmű volt a siker. Igaz, Maróti Andor, az ELTE népművelés szakának vezetője ajánlott. Így lettem 1967-ben vagy 1968-ban a Pestimrei Művelődési Otthon (Vasút utca) igazgatója. Nekem szocialista realista lóistállónak tűnt az épület, mely 1929-ben mozinak épült, majd Református Kultúrház lett, 1950-ben államosították. Kedveltem, büszke voltam arra, hogy az igazgatója lehettem 24 évesen. (Maróti tanár úr tanácsára nem vallottam be az életkoromat. Valószínűleg nem neveztek volna ki, de akkor is és később is a lőrinci párttitkár védett meg.)

Már könyvtárosként is olyan írókkal ismerkedhettem meg, mint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nádas Péter, Ajtony Árpád, de a művelődési házban nem csak a helyi kertészek, református énekkarosok felé nyílt ki számomra a lehetőség kulturális tevékenységre (klubok, színjátszás stb.), hanem a képzőművészek felé is. Megtaláltam a saját utamat…

A sok nevezetes esemény közül is számomra a legnevezetesebb Bálint Endre bemutatkozása volt 1968 végén vagy 1969 elején. A moziterem hatalmas hodály, ám alkalmas az általam rendezett kiállításokra. A megnyitón Kurtág György és Kurtág Márta zongorázott magukkal ragadóan, meggyőzően. Kurtág akkor már a Zeneakadémia tanára volt. Kevés annyira abszurd helyzetet éltem át sokféle munkám során, mint az az este. Bálint Endre akkoriban került át a tiltott kategóriából a tűrtbe, nem hivatalosan tanítványok terjesztették a lírai szürrealizmus, az álom és emlékezés logikája szerinti képi nyelvet a középszerű, őszintétlen, hivatalos szocialista realizmussal szemben. Ő és Korniss Dezső voltak az avantgárd fiatalok mintaképei, Vajda Lajos szellemének, nyelvének őrzői.

A megnyitón sokan voltak, pedig Szentimre messze volt a budapesti centrumoktól, nagyon nehézkesen megközelíthető. Csak néhányan a bemutatón jelenlévők közül: Ország Lili, Pilinszky János, Vajda Júlia, Mándy Stefánia, Levendel László. Megemlítem Bálint Endre fiát, Bálint Istvánt (1943–2007), aki avantgárd költő, drámaíró, színész volt, és a barátom az én avantgárd korszakomig (1975-ig, amikor is művészettörténetből doktoráltam és elkötelezett szociológus kutató lettem).

A rendezvény zárásakor a Kurtág házaspár bejött szűkös irodámba, ahol a falakon Ország Lili, Korniss Dezső, Anna Margit grafikái, az akkori kedvenc versesköteteim címlapjai és néhány vers (Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda). Kurtág kért egy A/4-es lapot, rajzolt, dedikálta és feltűzte a versek mellé.

Sokáig sikeresen működtünk: kertész szakkör, varró tanfolyam, férfi énekkar, amatőr színjátszás stb. A rosszindulat, irigység gáncsolt el. Le kellett selejtezni az ócska székeket, újakat kaptunk a kerületből. Nem engedtem elégetni, hazavihették a kertészeti szakkör tagjai. A művelődési ház dolgozóinak nem engedtem, hogy elvigyenek belőle, ezért a mozipénztáros feljelentett a művelődési osztályon. Még az albérletemben is ellenőrizték azt az egy darab széket, ami egyáltalán befért oda. Csak megrovásban részesítettek, mert a kerületi párttitkár megint kiállt mellettem „nem azért küzdöttünk a szocializmusért, hogy a legtehetségesebb fiataljainkat fordítsuk ellenünk” kezdetű monológjával. Tanácsolták is, magam is úgy döntöttem, nem csinálom tovább.

A Világirodalmi Lexikon Szerkesztőségében

És akkor újabb váratlan szerencse. Kováts Albert festőművész barátomékhoz költözhettem albérletbe – a XVIII. kerületből az V.-be. A lakás nagy ablakaival szemben az Oktatásügyi Minisztérium, és annak az utolsó emeletén a Világirodalmi Lexikon Szerkesztősége. Kováts és Passuth Krisztina művészettörténész ajánlottak Szerdahelyi Istvánnak.

A Szalay utcai épület kapuján nagy várakozással léptem be, tudtam, hogy újabb alapvető változás következik a már eddigiek után. Annyira izgultam, hogy nem mertem beszállni a páternoszterbe (igaz, addig nem is láttam hasonlót). Szerdahelyi István, a főszerkesztő irodájában elhangzott a döntő kérdés: tudja, mi az a lexikon szócikk? Igen, feleltem magabiztosan (kedvenc Széchényi Könyvtáramban nagyon sok lexikont tanulmányoztam, használtam). És írt már lexikoncikket? és én határozottan: igen. Mindketten tudtuk, hogy hazudok – de én az életemért, a jövőmért. Jó, hozta meg a döntést, akkor lediktálok néhány szócikk címet, s ha ezeket három hét alatt megírja, felvesszük segédszerkesztőnek. Úgy ültem, hogy ne lássa, hogy némelyik szó leírása is gondot okoz. Kettőre határozottan emlékszem: Entartete Kunst és Cassirer (benne vannak az 1972-ben megjelent 2. kötetben a nevemmel). Még aznap bementem az akkor még a Nemzeti Múzeumban működő Széchenyi Könyvtárba, és attól kezdve három héten át minden nap nyitástól zárásig jegyzeteltem. A végleges formába öntéshez nagy segítséget nyújtott Kováts Albert festő barátom felesége, Pártos Vera, kiváló magyartanár a Berzsenyi Gimnáziumban (mint írtam, akkortól három évig náluk laktam albérletben).

A könyvtárból ebédelni átjártam a Múzeum körúton akkor megnyílt tejbüfébe (kettő kifli, fél liter tej vagy hideg zacskós kakaó – ennyire tellett), és mindössze két cigarettaszünetet engedélyeztem magamnak (a dohányzásra még a Nagyvásártelepen szoktam rá az erős fizikai igénybevétel és a hozzám hasonló „trógerek” hatására). Meglettek a szócikkek… Határidőre bevittem a főszerkesztőnek. Ahogy a gimnáziumi latin órákon megtanultam: „Perfer et obdura” (perfero: elviselem, végig viszem, obdura: kitartunk, bekeményítünk). Határozd el és vidd véghez, mondogattam, amikor már-már lehetetlennek tűnt a megoldás. (Körülbelül hatvanéves koromig hittem ebben, hittem, hogy csak akarni kell és… Aztán földbe döngölt két térdprotézis- és a két csípőprotézis-műtét, illetve a velük járó mozgáskorlátozódások. Addig gyaloglás órákon át, úszás, hegymászás, autóvezetés, kitartó város- és múzeumlátogatások, tánc, kutyasétáltatás; meg kellett tanulnom a mozgáskorlátozott életet, és közel hatvan év után azt, hogy vannak akadályok, amelyek akarattal se győzhetők le – ez azonban már egy másik történet.)

Amikor Szerdahelyi végigolvasta a szócikkeket, kirúgta maga alól a széket és üvöltve rohant át a szerkesztőségi szobába: ez vagy zseni vagy őrült! A Rákosi- és Kádár-börtönöket megtapasztalt újságíró, Haraszti Sanyi bácsi utánozhatatlan mosollyal jött be értem. (Nagyon jóba lettünk, gyakran meghívott magukra péntek esti sóletvacsorákra. Az Emlékkönyvembe ezt írta: „a hülye kamasznak, akit a szívembe zártam”.)

Szerdahelyi azonnal felhívta Kicsi Sándort az Akadémiai Kiadónál, akihez tartozott a Lexikon-szerkesztőség és Király Istvánt, aki a pártközpont megbízásából politikailag és szakmailag felügyelte a hatkötetesre tervezett Irodalmi Lexikont (19 kötet lett belőle). Azonnal felvettek segédszerkesztőnek Szerdahelyi mellé az esztétikai szócikkek karbantartására. 25 éves voltam. Nem volt diplomám. Semmim sem volt. De volt mérhetetlen bizalmam a jövőmben, léptéktelen műveltségvágyam, nem mindennapi munkabírásom és megingathatatlan akaraterőm. Akkor nem akartam családot, semmilyen kötöttséget.

A Világirodalmi Lexikon kötetei (Kép forrása: antikvarium.hu)

Gyakorlatilag éjjel-nappal tanultam, olvastam, jegyzeteltem. És kérlelhetetlenül vitatkoztam a nagyon rangos szerzőgárda felkészülten dolgozó tagjaival. Közülük néhány: Heller Ágnes, Hermann István, Almási Miklós, Poszler György és így tovább. Ez volt az én valódi egyetemi képzésem. Sokan megírták, hogy az adott kor – a hatvanas–hetvenes évek politikai közegében a szokásos szakmai színvonalat messze meghaladó, igényes életrajzokat és elemzéseket tartalmazó kötetek készültek, jelentős nemzetközi kitekintéssel. A klasszikus múlttól a fiatal írókig, az úgynevezett „nagy irodalmaktól” a kis népekig, időben és térben tágra nyitva készültek a szócikkek. Az én ízlésemnek az esztétika rész túl balos volt, nagyon a marxizmusra fókuszált. Amikor kiderült, hogy az akkor tekintélyesnek számító, 1958 óta megjelenő Valóság folyóiratnak rendszeresen készítek könyvismertetéseket, folyóiratszemléket (főleg francia egzisztencializmus és művészetszociológia területén), megnőtt a beleszólási lehetőségem.

Nagyszerű szerkesztőgárda dolgozott együtt, felsőfokú nyelvtudással, széles műveltséggel és toleranciával. Meglepően hamar befogadtak. Infantilisnek, neveletlennek tartottak, és nagyon becsülték a nagyravágyásomat, bontakozó íráskészségemet, kielégíthetetlen kíváncsiságomat. Néhány nagyszerű ember végképp leszoktatott az előítéletességről. Áhi Jolán volt az orosz irodalom szerkesztője, sokat szavaltunk együtt Jeszenyint, Anna Ahmatovát, Marina Cvetajevát, Jevgenyij Jevtusenkót, Oszip Mandelstamot, Vlagyimir Viszockijt – oroszul (ma már csak néhányra emlékszem, leginkább Jeszenyinre, – mai is impresszionista festőket idéznek meg tágas, színes lírai sorai). A leadási napok zárásakor mi ketten szürkebarátot ittunk és félrészegen énekeltük A kék tűzesőt – Zamatalszja pozsár goluboj). Egyszer a páternoszterben megkérdeztem tőle, ki nálunk a párttitkár. Hát én – válaszolta nevetve. A másik Nagy Töhötöm jezsuita szerzetes, író, szabadkőműves (tőle tanultam, ez mit jelent), aki a dél-amerikai irodalmat szerkesztette. A bérmálásunkra felkészítő pap butasága miatt 12 éves koromtól idegenkedtem a papoktól és az egyházaktól. Nagy Töhötöm sokszor beszélgetett velem, nagy hatással volt rám Jezsuiták és szabadkőművesek (1965) című könyve.

Folytathatnám a sort hosszan, persze. Még azért megírom, hogy váratlanul komoly pénzkeresethez jutottam. Néhány nagy tekintélyű magyar- és világirodalom professzor helyett – az ő könyveik alapján – én írtam a szócikkeket, csak a nevüket adták a lexikonban, a tiszteletdíjukat pedig nekem. Néhányan annyira meg voltak velem elégedve, hogy másutt megjelenő publikációikat is velem íratták meg. Végre vehettem lemezjátszót, bakelitlemezeket, magnót, rádiót. Újabb nyitás a világ egy fontos területe felé. (Sosem mernék írni zenéről, de 12-13 éves korom óta tartozéka az életemnek. Abban is mindenevő vagyok.)

Az ókori keleti irodalom segédszerkesztője

Aztán egyszer csak elegem lett az esztétikából, már jobban vonzott a művészetszociológia, a kutatások. Ez így volt legalább 42–45 éves koromig. Hirtelen váltások. Nagy hőfokú érdeklődés, maximális ismeretszerzés, ötletek sokasága—aztán már nem érdekelt (hosszan elhúzódott a kamaszkorom). De a Lexikon Szerkesztőségben nem engedték, hogy csapot-papot otthagyjak. Szerdahelyi épp Komoróczy Géza mellé keresett segédszerkesztőt az ókori keleti irodalomhoz. Egyszer csak kitalálta, hogy csináljam én. Semmit sem tudtam se az asszirológiáról, se a hebraizmusról. A Gilgamesen kívül semmit nem is olvastam. Beletanulsz – döntötte el a főszerkesztő.

Komoróczy könyveivel kezdtem: Bábel tornya (1964), Mezopotámia története (1967), A sumer irodalom kistükre (1970). Komoróczy széles látókörű tudása, szokatlan egyénisége, vibrálása lenyűgözött. Talán ez volt életem egyik meghatározó szellemi kalandja. Ráadásul egybeesett Ország Lili, Bálint Endre, Vajda Lajos, Anna Margit, Gedő Ilka, Major János festészetével és zsidóságukkal való megismerkedésemmel, és annak felismerésével, hogy valamit kezdenem kell saját zsidóságommal (anyai örökségemmel).

A sors útjai másfelé tereltek.

Művészetszociológusként Miskolcon

1971-ben a Nemzeti Galériában rendeztem két kiállítást (Kísérleti Kiállítás I. és II.), amelyen a Bourdieau-től és munkatársaitól tanult módszerekkel és saját módszertani anyagommal festmény-befogadási kutatásokat folytattunk. Üzemekből is szerveztünk csoportokat a felvételekhez (természetesen az Egyesült Izzóból és a Kistextből is). Ott ismerkedtem meg Czeglédy Ilona régésszel, aki akkor a Miskolci Galéria, Miskolci Képtár és a Diósgyőri Vármúzeum igazgatónője volt. Néhány beszélgetés után meghívott Miskolcra (ott élt a nővérem erdész férjével és két gyerekével). Megkérdezte, volna-e kedvem ott dolgozni, képzőművészeti kiállításokat rendezni, valamint múzeumlátogatási szokásokra vonatkozó és művészetszociológiai kutatásokat vezetni.

Hat ökörrel se lehetett volna megakadályozni. Hiába érveltek ellene munkatársaim a lexikonszerkesztőségben. Mindent hátrahagyva azonnal beléptem, és máig meghatódom attól, hogy a munkakönyvembe azt írták: művészetszociológus, fizetése 1700 Ft. 28 éves voltam, még mindig diploma nélkül, de már megjelent az első könyvem (Anna Margit, 1971. Mai magyar művészet sorozat).

1968-tól máig 150-nél több kiállítást rendeztem. A szívemhez legközelebb állók egyike Ország Lili grafikai kiállítása a Diósgyőri Múzeumban, a középkori vár falain. A művész többször is ott volt velünk. Németh Lajos, az egyik legtekintélyesebb művészettörténész nyitotta meg – és tanítványául fogadott.

Rengeteget dolgoztunk. Célzott kiállításokat rendeztem (Kortárs művészek, Tér és társadalom, Film és festmény stb.) a célzott vizsgálatokhoz, és mindhárom helyszínen minden hónapban új kutatást. A fiatal helyi munkatársak lelkesen kapcsolódtak, továbbá az ELTE művészettörténész és szociológus hallgatói jöttek kérdőíveket, interjúkat, teszteket készíteni. Csúcsra járatott, intenzív tíz hónap volt (a magánéletem romokban hevert). Ezekkel a felvételekkel és elemzésekkel alapoztam meg mindazt, amit aztán összegeztem az akadémiai doktorimban a kilencvenes évek elején. Közben kiderült, hogy grafomán vagyok. 1968-tól mindenhova írtam, ahova csak lehetett a kortárs képzőművészetről. Első szociológia beszámolóm a Valóság 1970. májusi számában jelent meg.

Miskolc, 1973 (Fotó: Fortepan / Inkey Tibor)

Aztán elegem lett Miskolcból, és Miskolcnak is belőlem. Megjelent az Észak-Magyarországban, a helyi napilapban: „Mentsük meg Miskolc képzőművészeti életét S. Nagy Katalintól”.

Szakdolgozat és doktori

Hívtak vissza a Világirodalmi Lexikonhoz, de soha sehová, senkihez nem mentem vissza. Ám a segítségükkel megtörtént a várva várt fordulat. Király István főszerkesztő, akadémikus, az ELTE professzora segítségével pótoltam számos kollokviumot, szigorlatot, megírtam a szakdolgozatomat a Huszadik Századosokból, az első magyar művészetszociológusokból (Hauser Arnold, Mannheim Károly, Antal Frigyes stb.). Tudomásul vettem, hogy nincs visszaút. Ezért aztán gyorsan megírtam a doktori disszertációmat Németh Lajos és Ferge Zsuzsa szakmai irányításával 1975-ben.

Gyerekrajzelemzések

1972 októbere és 1973 augusztusa között az MTA Pszichológia Intézet Meredek utcai részlegében dolgoztam. Mérei Ferenc és Gerő Zsuzsa támogatásával gyerekrajzelemzésekkel foglalkoztam. A budai Meredek utcai iskolában, Kőbányán és az Ipoly melletti kis faluban, Letkésen gyűjtöttem rendszeresen 1., 3. és 5. osztályos gyerekek rajzait és pszichológiai, szociológiai szempontok alapján elemeztem őket. Az ebből készült zárótanulmány alapján tartottam az első nemzetközi konferencia-előadásom (INSEA konferencia, 1973). Később vissza-visszatértem a gyerekrajzokhoz: 1989-ben (A gyerekrajz mint vizuális nyelv kutatás), 1996–1998 Nagykanizsán (Vizuális kultúra továbbképzés keretében) és 2001-ben a KÚT Alapítványnál Virág Teréz megbízásából (Down-kóros gyermekekkel). Két személyes megjegyzés: amennyire vonzottak a gyerekrajzok (főként az, ami a szociális helyzetükből, családi hátterükből következett), annyira nem keltettek bennem érdeklődést az elmebetegek festményei (többször is bevontak Lipóton ilyenek elemzésébe). És: soha semmit nem tudtam se rajzolni, se lefesteni. Unokáim örömére nem jutottam tovább a „pont-pont-vesszőcskénél”.

Kilátás a Sas-hegyről, előtérben a Meredek utcai iskola 1959-ben (Fotó: Fortepan / Heinzely Béla)

A kultúrakutató osztályon

Vitányi Iván 1973 szeptemberétől alkalmazott az intézetének kultúrakutató osztályán tudományos munkatársnak. 1974-ben, 30 éves koromban vettem meg az első télikabátomat. Irhabundát, mert gyerekkorom óta úgy véltem, hogy az a gazdagok viselete.

Vitányival előbb a Valóság szerkesztőségében, majd 1969-től a maga köré gyűjtött fiatal közgazdászokkal, szociológusokkal dolgoztam együtt. Központi szereplője volt a magyar kulturális életnek. Megbízott bennem és hagyott szabadon dolgozni, támogatta a kutatásaimat. Engem a politika egyáltalán nem érdekelt, lényegében veszélytelen voltam, se párttag, se besúgó, se ellenzéki, a témáim is távol álltak a vitáktól. Igazán még konfliktusaink sem voltak a hét év alatt. Egyszer, 1978 októberében behívatott az irodájába és nevetve közölte: Aczél György elvtárs kérésére most szóbeli megrovásban részesítelek a Művészetben (1978/10. szám) megjelent Zsidótemető-fotók Észak-Magyarországon című írásodért, és Aczél letiltotta az amszterdami ösztöndíjadat. Viszont utazz el hosszabb időre intézeti kiküldetéssel Berlinbe, a Freie Universitaet lakásszociológiai kutatásainak tanulmányozására.

Kiváló kreatív emberekkel – Józsa Péter, Sipos Zsuzsa, Fonyó Ilona, Forgács Péter, Lendvay Ernő – dolgozhattam együtt, és sok ígéretes pályakezdővel. Vitányi nyitottságának köszönhetően a külső munkatársak között sok volt a jelentős író, társadalomtudós, művész, sokan a leendő ellenzékiek közül. Számos, az Intézet szervezte nemzetközi konferencián nemcsak Jancsó Miklós, Almási Miklós, Horányi Özséb, Szépe György, Konrád György, Liska Tibor vett részt a szellemi életet megújítók közül, hanem lett, litván, lengyel, német kutatók is. Fontos, korszakváltó időszak a társadalomtudományokban, közgazdaságban és a művészetekben is. Szociológia tanszéket alapíthatott az ELTE-n Huszár Tibor és az úgynevezett Ipartervesekkel megindultak az underground kiállítások is. Hét év a fiatalságomból. Sokféle kutatás, intenzív szakmai élet, publikációk. Valahogy a béke szigete volt a Vitányi által működtetett kultúrakutató.

Vizuáliskultúra-kutatások a TK-ban

Aztán 1979 végén Vitányi létszámcsökkentésre kényszerült. Azoknak szólt – köztük a kedvenceinek is (például Koncz Gábor), akikről tudta, hogy azonnal elhelyezkedhetnek másutt. Engem régóta hívtak a Tömegkommunikációs Kutatóközpontba, hiszen együtt dolgoztam Manchin Róberttel, Bácskai Erikával (tagjai a Vitányi szervezte ifjú titánok körének 1968/69 óta). Hankiss Ágnes pszichológus és Hanák Katalin szociológus javaslatára Szecskő Tamás igazgató 1980. január 1-től főállású kutatóként alkalmazott. Tovább folytathattam önálló vizuáliskultúra- és műbefogadási kutatásaimat. Ezek mellett a témáimhoz kapcsolódó rádió- és televízió-műsorok elemzése várt rám, és néhány külső megrendelés teljesítése. Ez utóbbiakból kettő számomra is nagyon hasznos volt: a közlekedéskultúrára vonatkozó (1979-ben, 35 évesen vettem első autómat, egy használt kis Polski Fiatot) és a Leszokni nehéz tévésorozat fogadtatásáról (leszokni nem tudtam, de végre átszokhattam a sok Munkás, Kossuth, Fecske és hasonlók után a mentolos Helikonra, és amikortól megtehettem, „pult alól”, csempészett amerikai Saratoga – hosszú, szivarkaszerű, elegáns és drága – cigire). Újabb hét év, lassan átevickélve a késő kamaszkorból a felnőtt korba (35 és 42 éves korom között).

Az előző hét évből kiemelkednek a Telkibányán (erről könyvet is írtam, 1978) és Sárospatakon (erről 1979-ben) végzett lakáskultúra-kutatásaim, a TK-ban átdolgozott évekből pedig a vizuáliskultúra-kutatás Mosonmagyaróváron és Kimlén. 1982-ben megvédtem a kandidátusi disszertációmat. A mindennapi vizuális kultúráról a lakberendezési szokások alapján, megjelent az MSZT Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadásában. Sokat publikáltam, szerepeltem a rádióban és a televízióban. 1980-ban elkezdtem tanítani előbb óraadóként, aztán félállásban a Közgazdasági Egyetemen, Hoffmann Istvánné tanszékén.

Lakásbelső, 1975 (Fortepan / Erky-Nagy Tibor)

A hét év alatt egyetlen egyszer kellett politikai megrendelést teljesítenem. Behívtak a budapesti pártbizottságra és a napilapok képanyagának (fotók, reprók) elemzésével bíztak meg. „Elvtársnő, ismerjük az ön kritikus hozzáállását, elvárjuk, hogy őszinte és bíráló legyen” – ez volt a felszólítás. „Adja meg az otthoni telefonszámát, hogy kapcsolatban legyünk.” Bedühödtem: egyrészt nem vagyok elvtársnő, másrészt miért is lenne telefonom? Egy héten belül beszerelték, és a Magyar Posta még jól ki is osztott, hiába bizonyítottam, hogy 1977-ben, a nyolclakásos társasház építésének engedélyezésekor mind beadtuk a telefonigénylést (még évekig csak nekem volt).

Aztán egyszer csak elegem lett. Az igazgatóhelyettes megpróbált belebeszélni egy munkámba. Dühödten felugrottam és úgy rávágtam a hatalmas, díszes ajtót, hogy az megrepedt. Berohantam a titkárságra, odavágtam az igazolványomat és kértem a munkakönyvemet. Szerencsére Szecskő Tamás igazgató nem engedett (akkor még közveszélyes munkakerülőnek számított, akinek nem volt a személyi igazolványába bejegyzett állása), de meggyőzni nem tudott arról, hogy maradjak. 1986 decembere volt. Eldöntöttem, hogy elég volt a kutatóközpontokból, inkább tanítok. Voltak már tapasztalataim az ELTE-n, a Közgázon, az Iparművészetin és a Tanítóképzőben.

A felújítás alatt lévő Közgáz 1986-ban (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Műegyetemi évek, főállásban

Végül is a Budapesti Műszaki Egyetem mellett döntöttem. Mindig vonzottak a természettudományok, reméltem, ott közelebb jutok jelenségek megértéséhez. Vonzottak az építészek, azt reméltem, hogy minden félévben lesz néhány, aki meghallja a környezet (város, tér, lakás) jobbítására irányuló mondókámat. Ismét előtérbe került számomra a művészettörténet. 1987. február 1-től 2019. december végéig itt volt a főállásom. Habilitáltam, akadémiai doktor lettem, egyetemi tanár, tanszékvezető, intézetigazgató. És még Nagykanizsán, a szülővárosomban kezdeményeztem egy főiskola alapítását (2000 óta a Pannon Egyetem részeként folyik ott a mérnök-informatikus, vízügyi mérnök, gépészmérnök, turizmus-vendéglátás képzés).

Műszaki Egyetem, átjáró az E és H épület között, 1977 (Fotó: Fortepan / Kriss Géza)

Tizenkét egyetemen, főiskolán tanítottam többféle tantárgyat, főként óraadóként, de a Közgázon és a Miskolci Egyetemen félállásban. A sokféle egyéb munkám mellett kettőt úgy tekintettem, mintha a munkahelyem volna: az OTDK Társadalomtudományi Szekció alapító elnöke voltam, tíz évig sokat dolgoztam érte. Alapító elnöke voltam a Szociológiai Társaság Művészetszociológiai Szekciójának – ez is tíz év az életemből. Ezért és a Kanizsa főiskoláért pénzt nem kaptam, ez rendjén is volt így, de amit lehetett oklevelet, kitüntetést, díjat mind megkaptam. 2002-ben szülővárosom, Nagykanizsa díszpolgára lettem.

Itt a vége, fuss el véle…

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 áprilisában, Budapesten

Comments

  1. Kerekes zoltán says:

    Köszönöm,hogy olvashattam.
    (A személyes fotókat nagyon hiányolom.)

    1. S.Nagy Katalin says:

      Köszönöm, hogy elolvasta.

Hozzászólás a(z) Kerekes zoltán bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.