Anyagképek

::: Fejezet a T. Horváth Éváról készülő monográfiából


Több olyan kisebb-nagyobb méretű művet készített T. Horváth Éva 2009 és 2013 között, amelyiknek a címe Lény, illetve Lények, egyben a mű tartalmát is megjelölve. Valóban így pontos a megnevezés. Azonosíthatatlan lények, legfeljebb áttételes utalásokkal az élő világra, hol emberekre, fejekre, hol madarakra, egyéb organikus teremtményekre. Olykor kedvesek, kellemesek, olykor inkább taszítók, meghökkentők, kellemetlenek. A fantázia szüleményei, álombéli jelenségek, elmosódott emlékek valahol a valóságos és valószerűtlen határán. A redukált színvilág megfelel a közlendőknek.

Mindegyiken a fehér a domináns szín. Az alapozás makulatúrapapíron történt (kötőanyag nélküli papír, melyet tapétázáskor használnak, a tapéta alá teszik; aljzattapéta, amelyen szinte szétmállik a ragasztó). A fehér kartonra kerül rá több rétegben a meggyűrt csomagolópapír. Némelyiken több miltonkapocs, gipsz, dobozrészlet, cipőfűző, rongy, a többségén újabb és újabb papírrétegek, hol hajtogatva, hol péppé összegyúrva. T. Horváth elhasználja Alföldi László kidobott nyomatainak darabkáit, illetve saját kidobott korábbi képeinek részeit is („önkollázs”). Az applikált tárgyak, a „nemtelen anyagok” – ahogy T. Horváth Éva a különböző képépítő elemnek felhasznált anyagokat nevezi – az ábrázolás, leképezés háttérbe szorítását erősítik. A figurális utalások, a „lények” jelenléte ellenére az ebbe a sorozatba tartozó művek csaknem absztraktnak tekinthetők. Az absztrahálásnak ez a foka már messzire távolodás a mindennapiságtól, miközben a hordozók mindennapi anyagok (például trikó, pizsama, újság, hulladékpapír, kötéldarab). A létrejövő plasztikus rétegek olyan felületeket eredményeznek, amelyeken a textúra (latin eredetű szó, jelentése: szövedék, szövet, elrendeződés, szerkezet) és a faktúra (szintén latin eredetű: felületmegmunkálás, kidolgozási mód, ecsetkezelési technika) a mű lényegi közléseinek hordozója. Az anyagi és a szellemi világ teljes összekapcsolódása.

Felragyogtatás

T. Horváth Éva 1997 utáni korszakait a különböző anyagokkal, anyagminőségekkel folytatott kísérletezés köti össze, s ezen keresztül a faktúra hatásainak részben tudatos, részben ösztönös elemzése. „Festőként a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak” – olvasható a művész honlapján.

T. Horváth Éva: Lény III.
T. Horváth Éva: Lény III.

A róla szóló írásokban, így Alföldi Lászlónak az életművet bemutató gondos tanulmányában is vissza-visszatér a megjelölés azokra az anyagokra, amelyeket a hagyományostól eltérőnek is nevezhetnénk, ha nem telt volna el 100–110 év a kubisták akkor szokatlannak számító kollázsainak létrejötte óta (az iparilag előállított papír náluk is kompozíciós elem, és ők is, elsősorban Picasso és Braque homokot, fűrészport, cementet, grafitot kevertek a festékbe, idegen eszközökkel tették változatossá a festmények faktúráját). Továbbá, ha a dadaisták az 1920-as években nem terjesztették volna ki lényegében bármire, akármire, hogy képépítő alkotóelem legyen (Max Ernst). A talált tárgyak felhasználása ennyi idő elteltével már természetesnek tekinthető. Ezért én nem használnám a „nemtelen anyagok” megnevezést, sőt éppen azt tartom T. Horváth Éva „anyagképeknek” elnevezett korszaka egyik fontos erényének, hogy ezeket az anyagokat a használat során a művekben átnemesíti, egyenrangúvá teszi az olajjal, akrillal, gouache-sal, ceruzával. Ő maga pontosan fogalmaz céljáról: „a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során…” Épp ezen „felragyogtatás” által nagyon is nemes anyaggá válik minden, amit beépít képeibe. „Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani” – írja. Ez a lényeg! Anyagképei érzékeny szépséggel telítődnek: ami talán esendő vagy csúnya volt, azt a fehérek megtisztítják. A metamorfózis során megszűnik az idegenség és az idegenkedés, rácsodálkozhatunk az akármiben benne rejlő esztétikumra.

Az Art Informel mozgalom (gesztusalapú absztrakt festészet a negyvenes évek közepétől az ötvenes évek végéig) szintén az anyagra koncentrált, az anyagok sokféleségére, változatosságára, változékonyságára, a szokatlannak tartott anyagok használatára. Michel Tapié francia kritikus 1952-ben megjelent könyvében szerepelnek azok a festők, akikre T. Horváth Éva is hivatkozik, mint akiknek a művészete közel áll hozzá, bizonyos vonatkozásokban szellemi rokonság is kimutatható szemléletükben, felületalakítási módjukban, eszköz- és anyaghasználatukban (Antoni Tápies, Manolo Millares, Jean Dubuffet, Alberto Burri, Pierre Soulages).

Az anyagok felosztása sokféleként lehetséges. A mágikus-mitologikus felosztás is elkülöníti a „nemtelen anyagokat” – azaz a mindenütt megtalálhatókat, amelyekből sok van – a „természetes” és a „nemes anyagoktól”. Ez utóbbiak az értékesek, különlegesek. Eszerint az ember maga is „nemtelen anyag”. Így hát pláne jogosan fordíthatjuk meg az elnevezést.

Fehérek, szürkék, feketék

T. Horváth Éva: A nő
T. Horváth Éva: A nő

A sorozat több tagjának a címe is egész egyszerűen: a Lény (vagy pontosabban: egy Lény) 2009 és 2010; mindkét évben több kép is készült ezzel az elnevezéssel. Fekete vagy fehér hátterű kartonon vagy vásznon több rétegben csomagolópapírok, gyűrt papírok, doboztöredékek, ragasztott tapéta, gipsz, festék és ceruzával belerajzolás. Hol azonosítható módon, hol csak utalásokkal fejek, arcok, madárfejek, csendéletrészletek, mellképek. Legtöbbjük relief hatást kelt a plasztikus rétegek miatt. Kitüremkednek a térbe. Mint erről már volt szó: fehérek (ritkán tiszta fehérek, inkább törtfehérek; vászon, kréta, pergamen, mész, kagyló, gipsz, gyapot, tojáshéjszín fehérek, azaz nagyon sok variációban fordulnak elő) és szürkék (semleges, hideg és melegszürkék, leginkább amit malter-, cement-, aszfalt- és homokszürkének neveznek), valamint hol tompa, hol szürkés, ritkábban pedig koromfeketék. Fontos viszont, hogy ezeknek a „nem-színek”-nek a kontrasztjaként némelyik Lényen okkersárgák, tompított pirosak, kicsi kékek is megjelennek (Lény II., Lény III., A nő – ez utóbbi 100×70 cm-es) foltként vagy egy-egy csíkban, de mindig háttérben maradva, nem főmotívumként. Vegyes technikával készültek, ahogy a 2000-es években – a rajzokat kivéve – a T. Horváth-művek többsége. Méretük többnyire nem nagy: 50×35, 40×35 (több is), legfeljebb 90×70, 100×70 centiméteresek.

Van egyetlen fehér Fej; ez emberi lény, kicsit groteszk, kicsit humoros fej a térben, gyűrt papírplasztika, festett gipsz. Mintha ezzel a teremtő gesztussal a művész visszarángatná átszellemített lényeit a realitásba.

Nagyvárosi szentkép

Az Őrangyalt (2013, vegyes technika) eredetileg Alföldi Lászlóval közösen indították, ami a monotípiás hatást keltő szürke háttéren érződik is, ám a kompozíció megteremtése már T. Horváth Éva munkája. A nagy szárnyú pauszpapír angyal ugyancsak visszatérő motívuma a festőnek a nyolcvanas évek közepe óta: lásd például a triptichonokon. Azok színességével szemben ez monokróm: szürkék, szürkésfehérek, szürkésfeketék. Árnyékfigura, nincs valódi testi mivolta, a földi létezésen kívüli lény.

T. Horváth Éva: Őrangyal (2013)
T. Horváth Éva: Őrangyal (2013)

Az angyalok Isten küldöttei, az embereknél magasabb rendű szellemi lények. Emberi alakot is ölthetnek, főként az őrangyalok, de válhatnak széllé, tűzzé is. Hírnökök, hírvivők (héberül malách), akik kapcsolatba léphetnek az emberekkel, beszélhetnek velük, sőt: személyiségük is lehet, érzelmeik is vannak (lásd például Paul Klee 1940-es angyalrajzait). A zsidó vallás szerint hímneműek, a keresztényeknél nem nélküliek.

A szakrális témák T. Horváth Éva korai korszakában már megjelentek (angyali üdvözlet, Mária gyermekkel, szent család). Triptichon-ikonosztázain is jelen vannak az angyalok. Kedveli Rubljov ikonjait, ez is végigkíséri munkásságát (nem véletlenül ajánl művészkönyvet is az orosz festőnek). Nem meglepő, hogy az anyagképek között is megjelenik az Őrangyal, festészetének vissza-visszatérő, mondhatni állandó szereplője. Jobbra mozduló, egyszerre erőteljes és gyengéd alakja betölti szinte az egész felületet: mintha egy megfakult, kopottas fekete-szürke falból lépne elő. Rövid római tógára emlékeztető, áttetsző, lenge ruházatán az íves és hullámvonalas fehér gyűrődések (írókázással alakított felület) mozgalmassá teszik a kompozíciót, ellentétet alkotva a jobb oldal felső részének fekete, üres síkjával. Legkülönösebb az arca, amely első ránézésre elfedettnek, takartnak tűnik, valójában a fehér fejvonalból egyszer csak kibontakozik egy fekete kontúrral jelzett ovális forma nagyobbik fele: ez a tényleges fej egy része és benne nagyon éles jelzéssel a jobb oldali szem töredéke. Ez a fajta takarás, elrejtés, alig azonosíthatóság jellegzetesen T. Horváth Éva képalakító módszere. Ami utalásnak tűnik, nagyon is valóságos, konkrét forma. Az őrangyal arca középkori falfreskók keresztény szentjeit idézi, amikor még a kép – az ikon – az isteni jelenlét hordozója volt. Lecsukott, keleties szemhéja szemérmes fájdalmat takar. Nagyvárosi szentkép kietlen, üres környezetben.

Mintha csak fekete, szürke, cseppet sem ragyogó fehér lenne minden. Ám a nagy, ég felé nyitott bal oldali szárny mögül lassan, diszkréten kibontakozik némi pirosas fényforrás, és kevés piros és halványkék vonalkázás alul is átsejlik a sűrű feketék alól. És egyetlen szabálytalan kicsi, élénk vörös folt a kép alsó jobb harmadában. Talán mégis van remény.

A technikai megoldások – a pauszpapír szárny, a monotípiás háttér, a kollázstöredékek, a felületre simított újságdarabkák, a fekete tusvonalak, alul a vastag festékrétegek, az angyal testén az áttűnések, az egymásra felhordott feketék-szürkék-fehérek – alárendelődnek és egyben hordozóivá válnak a szakrális tartalomnak. A határozatlan felületkezelés és a határozott vonalak, vonalstruktúra, a lágyan egymásba mosódó, egymást takaró színek, íves vonalak és a nagyon éles, olykor kemény geometrikus alakzatok, a tépett formák érzékeltetik: bizonytalan közegben járunk, az őrangyal létezik is, meg nem is – hol a határ valós és képzelt között?

Írásnyomok, nyomtatott újságsorok, kézzel írt töredékek és széttöredezett betűkre utaló, sűrű ritmusú vonalkázások közvetítik az angyal hordozta üzenetet.

Tisztelgések

T. Horváth Éva: Degas-nak ajánlva (2010)
T. Horváth Éva: Degas-nak ajánlva (2010)

Egy majdnem négyzetes kép címe Degas-nak ajánlva (2010) fehér vászonalapon mozgó karton, rajta régi újságok, rajz. Egy londoni újság (Financial Times) hétvégi számából kivágott Degas-rajz, amelyet T. Horváth Éva tovább folytatott. (Ez is gyakori motívum: a művész klasszikus alkotók rajzaiból beilleszt saját kompozíciójába egy-egy részletet, és átalakítja az átvett alakzatot.) A döntően fehér képen visszafogott pasztellszínek, amelyek önmagukban is jelzik a Degas-művek iránti tiszteletet.

Paizs László (1935–2009) festőművész, szobrász emlékére készült a Tisztelet Paizs Lászlónak II. (2009, vegyes technika) című, reliefhatást keltő fehér-fekete kép. Paizs László már a hatvanas évek végén textilt, fémet, bőrt applikált úgynevezett „varrottas” képeibe. A nyolcvanas évektől színes poliészter táblaképeinek roncsolta a felületét, hogy régészeti lelet hatását keltsék. T. Horváth Éva művének dinamikus és drámai textúrája, a töredezett, roncsolt, gyűrt, barázdált felületek a kettejük közötti szellemi rokonságról, a környezetük, közegük elleni tiltakozásról és a leghétköznapibb anyagokhoz való transzcendens kötődésükről tanúskodnak. Végh András festőművész Paizs László Föld, ahol élünk című kiállításának megnyitóbeszédében (2008, Körmendi Galéria) idézi John Cage-t: „Az érzékenység felébresztésének fő eszköze a véletlen, mellyel a művész képessé válik a természethez hasonló alkotásokhoz.” Ez a megállapítás nemcsak a Paizs László emlékére készült műre illik rá, hanem T. Horváth Éva több korszakára is, leginkább pedig az úgynevezett anyagképekre.

T. Horváth Éva: Tisztelet Paizs Lászlónak II. (2009)
T. Horváth Éva: Tisztelet Paizs Lászlónak II. (2009)

A Tisztelet Paizs Lászlónak II. képnek is fehér makulatúrapapír (aljzattapéta) az alapja, ez jól látszik az oldalakon és magán a felületen is: erre kerültek fel a kemény hullámpapír rétegek, alul egy feketével, azon egy fehérrel átfestett réteg, és ez utóbbira a fehér gyűrt csomagolópapírok, plasztikusan ráapplikálva. Szürke, barnás, földszínű amorf alakzatok, kevéske áttetsző piros foltok. Besorolható volna az absztrakt expresszionista művek közé. A kompozíció leglényegesebb eleme két, szimmetrikusan elhelyezett tojásforma. A bal oldaliban mélyedések, a jobb oldalin kitüremkedések. A tojásforma is gyakori motívuma T. Horváth Éva műveinek. Egyetemes ősi szimbólum: a termékenységé, újjászületésé, teremtésé, az életé. (Csak utalásszinten: az egyiptomi Ré napisten és a hindu Brahma is tojásból született, a kínaiak szerint az első élőlény, a görög mitológiában az egész világegyetem a kezdetekkor orfikus őstojás volt. A klasszikus modern festők közül Joan Miró képein gyakori a tojásforma.)

Vaskos realitás

A Rétegek. Befelé II (2010, vegyes technika) határterület az anyagképek és a többi plasztikus, reliefhatást keltő, lényegében nonfiguratív mű között. A sok fehér és a kevesebb fekete mellett meghatározók a szabálytalan, amorf formákat kitöltő földszínek: mélybarnák, égetett umbrák, szienák, sötét okkerek. Ezek a színek eredetileg a talajból származtak (lásd Altamira, Lascaux barlangrajzain; a testfestés ősi alapanyaga is a földfesték). A földön járunk: ezek a nyers, természetközeli, kevéssé telített színek a talaj, egyes kövek, a fák kérgének színei. A kézzelfogható vaskos realitásé. A föld rétegeié. És ezáltal az időé, amelynél kézzelfoghatatlanabb, illékonyabb jelenség alig van. Az eltűnt idő üzenetét őrizheti jobb oldalon, egy fehér táblán néhány sor archaikusnak tetsző írás. Talán a földrészek, földrétegek történetét, ki tudja?

Csak az anyag

E fejezet lezárásaként kell elmondanunk, hogy T. Horváth Éva anyagképeinek alapvetően fehér és fekete színei könnyen megtéveszthetik a nézőt. A fehérhez általában a tökéletességet, a fényt szokás társítani. Egyszerűségre, ártatlanságra, tisztaságra asszociálunk. Az anyagképek fehérei nem ilyenek! Nem is tiszta fehérek, hanem többnyire törtfehérek, világosszürkével tompítottak, olykor mintha koszos, koszlott papírok volnának átfestve fehérrel, vagy az ecset, a rongy, amellyel a művész a felületet alakította, nem lett volna megtisztítva. Nincs hófehér, fénylő fehér, csak mattfehérek, opálosak, fátyolosak, viaszosak. Vágyunk persze a tisztaságra, de hát az ember – a lélek – tisztátalan. De legalább az anyagképek feketéi sem gonoszak, félelmetesek, agresszívak, nem a halált idézik, inkább rejtélyesek, a rejtőzködésre, a mélységre, távlatokra engednek asszociálnunk. Néha üresek, néhol elegánsak, nem a bánat, a baj szimbólumai, inkább az ismeretlené. T. Horváth Éva nemcsak a földközeli megbízható barnákkal, hanem egy-egy kicsi, energikus vörös folttal, biztonságos kékkel, magasztos bíborral, érzékeny pirossal köti össze a mindennapi létezésünk amorf anyagiasságát megjelenítő fehéreket és feketéket. Nincs más, csak az anyag. A lélek is az, a szellem is, a gondolataink is azok. Erről szólnak az anyagképek.

T. Horváth Éva: Rabul ejtve (2010)
T. Horváth Éva: Rabul ejtve (2010)

A taktilis élményre késztetés különböző mértékben fontos T. Horváth Éva különböző korszakaiban. Az anyagképek különösen arra csábítanak, hogy ne csak nézzük, hanem tapogassuk is őket. A Csendéleten (2011, vegyes technika) mindenekelőtt a ragyogó színeit kiszáradtan is megőrző, tapétaragasztóval rögzített valóságos oszázsnarancsot, a Rabul ejtve (2010, vegyes technika) című képen a valódi csíkos pizsamát volna jó megérinteni (nem jöttem rá, hogy az). A tiszta szerkezetű Egymáshoz rendelve (2010, vegyes technika) című munkán az egymáshoz forduló arcok is érintésre késztetnek. Mint tudjuk, a múzeumokban szigorúan tilos a festmények, szobrok megérintése. Pedig bizonyos műbefogadó-típusokban erőteljesen fölmerülhet az igény, hogy megérintsék a kiállított tárgyat, s ezáltal lépjenek kommunikációra vele. T. Horváth Évát nem zavarja, ha valaki tapogatással, a bőrérzékelés során szeretne azonosulni a művel. (Az érintőképernyők korszakát éljük. Lehet, hogy ez visszahat, és megváltoztatja az elfogadott, távolságtartó viszonyt mű és nézője között, és megteremti egy másféle kontaktus lehetőségét?)

A műfajhatárok feszegetése

T. Horváth Éva visszahúzódó, elzárkózó alkatú művész. Fischer Ernő tanítványaként lett tagja a Budaörsi Műhelynek, mely évtizedekig szellemi közeg is volt számára. Így került kapcsolatba Kovács László (1944–2006) karakteres művészetével, aki a hetvenes évektől alkalmazta a sgrafittóiban a vakolásos-visszakaparásos felületalakítást (Tápies és Dubuffet hatása). 1998-tól vegyes technikával készült, hajtogatott papírmunkái befolyásolhatták T. Horváth Évát, aki akkoriban tapasztalhatta meg a budaörsi Neupack-művésztelep korlátlan papírhasználatának következtében, hogy mi mindenre alkalmazható a sokféle papír a hagyományos képzőművészeti alkalmazásokon túl. Paizs László emlékére készített anyagképei a művész anyagkísérletei iránti tiszteletéről tanúskodnak. A Magyar Festők Társaságának tagjaként számos közös kiállításon szerepelt, így figyelemmel kísérhette kortársai és a fiatalabb képzőművészek újításait, anyaghasználatát, az egyre népszerűbb vegyes technikával létrehozott műveket.

Meg kell említenünk a 2009-ben létrejött Matéria Művészeti Társaságot, annak ellenére, hogy T. Horváth Éva nem tagja, mint ahogy a Magyar Művészkönyv Egyesületnek sem. Gáll Ádám, M. Novák András, Ujházi Péter, Záborszky Gábor és a többiek (2015-ben Szegeden a REÖK-ben rendezett kiállításukon tizennégy művész szerepelt) „fakturális festészetnek” nevezik művészetüket, hangsúlyozzák az anyagközpontúságot: vakolásos technikákat használnak, a felületre felvitt festékanyag vastag massza, és szívesen applikálnak képeikbe mindenféle termékhulladékot. Mindezzel együtt legfeljebb a vegyes technika természetessége, az anyagok sokfélesége és a képzőművészeti műfajhatárok feszegetése tekinthető közös törekvésnek.

S. Nagy Katalin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2015 őszén, Budapesten | A közölt esszé részlet a szerző T. Horváth Éváról készülő, 2016-ban megjelenő monográfiájából

Comments

  1. Képszabó says:

    Elgondolkodtam a „nemtelen anyagok” kifejezés jelentésén. Hogy vajon Éva önmaga mit is érthet ezalatt? Anyagok, amik nem nemesek a szó tiszta értelmében (tehát „olcsók”), vagy arra gondol, hogy jing vagy jang természetűek-e?
    Az elsőre te adsz magyarázatot. Én ellenben újra és újra elcsodálkozom, mennyire bátran kísérletezik azzal, hogy robosztus anyagoknak (tapéta) lágy szerepet adjon, lágy (átlátszó szövött) hálókra durva szerkezetű matériákat ragasszon rétegszámra, s próbára tegye őket, mit bírnak el. Számomra az, amit Éva csinál az anyagokkal, ez a „megerőszakolás”, több annál, mint amit manapság „upcycling” névvel illetnek, tehát meglevő, úgymond feladatukat betöltött anyagok újrafelhasználása, hanem inkább kihívás; lássuk mit tudsz még? Lássuk anyag, képes vagy-e olyasmire is, amit ki sem nézünk belőled! Éva munkái nekem ezt üzenik.
    Mondata „a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során…” nekem az organikus transzformációt (is) jelentik. Folyamatot, amiben mint egy orvos, vagy Pygmalion addig munkálkodik valamin, amíg életre nem kelt valami félkészet, valami hideget, valami addig „mást”. Hogy több képe is van, amit „Lénynek” nevez, szintén ezt erősítik bennem. Valami szervetlenből szerveset alkot.
    Felsorolod Kata, hogy ki mindenki hatott Éva művészetére, s hogy az MFT-n belül figyelemmel kísérhette kortársai és a fiatalabb képzőművészek újításait, így nem állhatom meg, hogy hozzátegyem; közben ő maga is követendő művész. Semmitől hátra nem hőkölő, anyagok iránti tiszteletlensége, határokat nem ismerő kísérletező kedve maga is inspiráció mások számára.
    Első találkozásom Éva művészetével: az MFT kiállítása egy balatoni kiállítóterem tetőterében volt. Ahogy felértünk a lépcsőn, elsőként egy, a tér közepébe beállított gigantikus leporellót pillantottunk meg. Abszolút uralta a teret, lemosott mindent maga körül. Így is lehet? – kérdezte egy hang bennem. Ez a hang még mindig ezt kérdezi. Majdnem minden alkalommal, mikor találkozom Éva munkáival.

  2. T. Horváth Éva says:

    Köszönöm Zsuzsa a szép esszét. Azért esett jól, mert arról írtál, ami kezdetektől foglalkoztat. Szeretem és tisztelem az anyagokat, úgy érzem, hogy méltatlanul kell az enyészetbe kerülniük; ha segítek nekik, életet lehelek beléjük, még velünk élhetnek, elmondhatok velük valamit, ami kimaradt, ami fontos, még nem tudom, mi lesz az, de hiány lenne, egy lény, amely születésre várt a sötétben.
    Nagyon szép a szöveged, belülről jövő, érzékeny.
    Szeretettel, Éva

Hozzászólás a(z) T. Horváth Éva bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük