::: Párosesszé a Földről II.
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. És a föld alaktalan és puszta vala; És sötétség volt a mélység arcán.” Isten a mindenséget a semmiből hozta létre, ő az egyetlen örök létező a Biblia szerint.
Az ókori Kelet különböző népeinek hitvilágát, teremtéstörténeteit áthatotta az a meggyőződés, hogy a világ, benne a Föld és rajta az ember egy teremtő istenség műve, ám az istenek is a minden létező alapját képező ősanyagtól függnek. Mezopotámiában a kezdetekor nem voltak istenek és szárazföld se, tengerek (víz) sem. Az indiaiak szerint a sötét világéjszakában jelent meg az ősanyag, ez utóbbiból jöttek létre a világok. A tibetiek szerint kezdetben semmi nem létezett, sem tér, sem idő, sem mozgás. A világ egyszer csak magától keletkezett, fehér és fekete fény támadt. Megteremtődtek az istenek. A Föld kezdetben aranyból volt, de még nem uralkodtak az istenek az ég és a föld fölött, sokáig nem mozdult semmi, a tengerek és a kövek sem. Amikor elválasztódott a sötétség és a világosság, a Földön megjelentek az élőlények, nagy bőségben minden. A mezopotámiai, föníciai kozmogóniákban és a babiloni eposzban le kellett győzni a káosz erőit (például a tenger szörnyeit) ahhoz, hogy létrejöhessen a mindenség. A héliopoliszi kozmológiában a tengerből vagy inkább valamiféle vízianyagból létrejövő istenpár hozza létre az eget és a földet. Az első teremtésmítoszok nyomait a piramis szövegek őrzik. Egyiptomban azonban – több keleti mitológiához hasonlóan – többféle változat létezett egymás mellett. A lényegük, hogy kezdetben nem volt se ég, se föld, se élők, se holtak, Nun, az őselem, az ősvíz alkotórészeiből keletkezett a mindenség, a napvilág, a lótuszvirág. Az egyiptomi művészetben szakállas, kék-zöld bőrű férfiként ábrázolják.
A germán teremtéstörténet szerint „A régi időkben semmi sem volt, Nem volt sem homok, sem tenger… Nem volt lenn föld, Nem volt fenn ég…” A határtalan semmiben csak a Világszellem létezett. Aztán bonyolult küzdelmek során Ymirből, az ősi jégóriásból az istenek megalkották a Földet, négy sarkán négy törpe állt. A Földön, azaz Hidgardban laknak az Odin által fákból teremtett emberek. A föld isteni megszemélyesítője Jörd, ő Thor, az emberek védelmezőjének anyja.
A maori teremtéstörténet szerint kezdetben nincs fény, csak fekete éjszaka, Égapa és Földanya hosszú ideig feküdtek mozdulatlanul a földön. És folytathatnánk a sort más népek, más vallások teremtéstörténeteivel. Mindezek a kezdetektől mintául szolgáltak a képi ábrázolásokhoz, a történetek vizuális megjelenítéséhez.
A görög teremtéstörténetben is kezdetben csak a Khaosz, a tátongó üresség létezett. A világmindenség alapja Gaia, a széles mellű anya-istennő. Ő maga a Föld, aki önmagából teremtette meg az Eget (Uranoszt) és a titánokat, akik közül a legfiatalabb Kronosz.
A keresztény művészetben a 4. századtól kezdve ábrázolták az ószövetségi történeteket, így a Föld teremtését is. A Föld gyakori szereplője a Jézushoz kötődő eseményeknek (a Jézus mint geográfus ábrázolásoktól az Utolsó ítéletekig). A teljes teremtésciklusok a 12. századtól terjedtek el az épületdíszítésben és a könyvfestészetben.
Formája kör vagy gömb
Az európai művészetben a föld formája kör vagy gömb – a laposföld-elmélet híveinek illusztrációit kivéve. Az ősi Kínában négyzet alakúnak ábrázolták (a 19. század végén Orlando Ferguson elképzelése nyomán még készültek olyan térképek, amelyek így láttatták). Egy akkád himnusz szerint is a föld négy sarkán függ, négyszögletes. Mezopotámiában már korán kör alakúnak ábrázolták (ezt egy babiloni térkép is tanúsítja, központja pedig Bábel). A geometriában kiemelkedő alkotó, Püthagorasz (Kr. e. 570–500) vetette fel elsőkén, hogy a Föld gömb alakú és az égitestek körpályán mozognak. Anaxagorasz Kr. e. 460 körül Athénban fogalmazta meg, hogy a Nap izzó gömb, a Föld és a Hold is gömb formájúak. A görög természettudósok évszázadokon át bizonyították ezt a tényt megfigyeléseik, kísérleteik, méréseik alapján, és mégis voltak népszerű elméletek és ábrázolások Európában is a négyzet alakú Földről és a semmiben laposan lebegő Földről. Az ortodox kereszténység a Kr. u. 5. század elejétől vallotta Philastrius püspök elvét, miszerint a Föld lapos, és körülötte keringenek az égitestek. Ugyanezt hirdette Szent Ágoston is. A reneszánszig a keresztény egyetemeken is ezt tanították a Topográfia című tankönyv illusztrációinak segítségével. Ezeken a térképeken a világ négyszögletes. A Zsoltárok Könyvét megjelenítő miniatúrák még a 13–14. században is hasonló felfogásban készültek.
Azt a gazdag tudományosságot, amivel a sumér, egyiptomi és görög matematikusok, csillagászok rendelkeztek, a keresztény teológusok nagy része évszázadokon át elvetette, lenézte. Még a 20–21. században is számos fórumon hirdetik a laposföld-hívők meggyőződésüket, amelyet különféle illusztrációkkal támasztanak alá (a kortárs képzőművészetben – főleg az amerikaiban – számos lelkes propagálójuk van).
A 6. században, 550 körül készült tízkötetes keresztény Topográfia szolgált kiindulópontul számos ókeresztény, bizánci templomban a színes mozaikon megjelenített világunkhoz. „Az ég boltozata mint egy sátor terül szét a mozdulatlan lapos föld felett, mint egy mennyei sátortemplom baldachinja, ahol az Úr lakik angyalaival. A mennyország felső rétege alatt van a föld.” Máshol így írnak: „Földünk négy tengelyen lebeg és az égen a csillagokat angyalkák hozzák-viszik” (Vatikáni Múzeum könyvtára).
A népszerű középkori keresztény illuminációkon, könyvillusztrációkon a Föld egy kör alakú lapos teremtmény, vagy önmagában, vagy körülötte forognak a csillagok, a Nap és a Hold. A világegyetem csillagait mintegy 23 ezer évvel ezelőtt már megörökítették az első barlangrajzok egyikén (akit a csillagászathoz kötődő művészeti alkotások érdekelnek, ajánlom a Phaidon kiadó Universe–Exploring the Astronomical World című, több évezredet átfogó, egyedülálló albumát).
Egyetlen képtípust emelek ki, azt, amelyen Jézus mint földmérő jelenik meg, jobb kezében egy hatalmas körzővel, baljában a lapos Föld, amelynek felületét formázza éppen. A sumér-akkád, az indiai, az egyiptomi, a görög-római eredetmítoszokban, teremtéstörténetekben közös a cél: választ találni a világ keletkezésére, a földi élet formálódására. A zsidó és a keresztény vallásban Mózes első könyvében (Genezis) válaszolnak máig fontos kérdésekre: miért és hogyan teremtette Isten a világmindenséget, ezen belül a Földet, mi végre az embert. Az 5-6. századtól egyre több illusztráció készül, a templomok freskóitól a kézirat-illusztrációkig (kiemelkedik ezek sorából a 13. századi francia gótikus könyvművészet). Elterjed az Isten mint földmérő (a legszebb talán az Osztrák Nemzeti Könyvtárban őrzött Codex Vindobonensisben látható, 1220–1230 között készült) és a Krisztus mint földmérő ábrázolás (kiemelkedő alkotás a 14. századi toledói Bibliában látható, angyalok veszik körül, ölében földgömböt, kezében körzőt tart). A Biblia szerint az Atya–Isten a teremtés elgondolója, tervezője, de a kivitelező, a mesterember, az építész, a geométer Krisztus, a Fiú–Isten. „Aki engem lát, látja az Atyát” – mondta János evangéliuma szerint Jézus. A középkori mozaikkészítők munkáin nem mindig különböztethető meg az Atya és a Fiú megjelenítése (például Monreale dóm, Szicília, 1377; Szent Márk bazilika, Velence, 13. század) és a kódexben, krónikákban sem (például Nürnberg, 1443). A körző a földmérők eszköze és egyre inkább annak a jelzése, hogyan válik a geometria, a matematika, a mérés, a tudományos gondolkodás (Roger Bacon, Alberto Magnus stb.) egyre fontosabbá a vallás, a hit mellett. A miniatúrákon a transzcendens jelentések mágikus idealizmusa mellett megjelenik a realizmusigény. Az idő méhében s főként az egyre újabb európai egyetemeken érlelődik a hosszan tartó heliocentrikus világszemlélet helyére lépő geocentrikus világkép.
A korai keresztény művészetekben az ég Isten trónja, zsámolya pedig a gömb vagy kör alakú Föld, amelyen lábait pihenteti. „Az ég az én trónom, s a föld lábam alatt a zsámoly” – hangzik el az Ézsaiás könyvében (66. fejezet).
Földistenek
A különböző nemzetek, vallások legtöbbjében a Föld isteni megszemélyesítője nőnemű. Ritka kivétel az egyiptomi Geb, a föld megtestesítője, akinek Nut, az égistennő a felesége. Testéből nőttek a növények és belőle jön a víz (például a Nílus). Számos templomban ábrázolták általában emberi formában, bőre zöld, fején lúdtollak. Többnyire a földön fekszik a freskókon és az illusztrációkon is, és fölé magasodik szokatlan magasságban a nagymellű, sovány Nut, aki hosszú karjaival, megemelt lábfejekkel támaszkodik a talajra (ebben két kosfejű isten segíti). Gyakori, hogy a legrégebbi egyiptomi istenek közé tartozó földistent, Gebet ugyanilyen kompozícióban nemcsak a földhöz közel fekve, hanem állva is megjelenítik, ezeken két isten támogatja a karját, a fölötte négykézláb álló Nut az ég istene, gyermekeinek (Osiris, Isis) anyja vakító kék színű, olykor egész karcsú teste tele fehér csillagokkal. Ha az istenek között ülve ábrázolják, kék vagy zöld arcszínéről könnyen azonosítható, ha pedig álló szobor, fején állandó attribútumaként a liba. Számolatlan ókori szöveg szól Geb és a Föld azonosságáról, illetve kapcsolatukról, ezekben is jelen van a teremtéssel összekapcsolódó fehér mellű liba. A termékenységet is jelentő Geb legkorábbi ismert ábrázolása a 3. dinasztia, Dzsószer fáraó idején készült héliopoliszi templom egyik töredékén látható (Torinóban van kiállítva). A liba ősidők óta a nőiesség és a szerencse szimbóluma, az éberség megtestesítője, összekötő közvetítő ég és föld között (legendája a korai kereszténységben is folytatódik Márton püspök történetében).
Az azték földistennőt két isten hozta le a földre, sokáig a vizek felett lebegett. Belőle teremtették a fákat, virágokat, bőréből a növényeket, szeméből a forrásokat, szájából a folyókat, vállaiból a hegyeket és így tovább. Női istenség, akit a kőemlékeken gyakran szülés közben, guggoló helyzetben ábrázoltak. Csontokból és koponyákból álló szoknyát visel, emberevő, félelmetes szörnyetegként jelenítik meg a szobrokon, kődobozokon. Az eddig ismert legnagyobb monolitot (4 x 3,6 m, 12 tonna) 2006-ban fedezték fel Mexikóvárosban, a földistennőt ábrázolja élénk vörös okkerrel, feketével, fehérrel és kékkel, guggoló helyzetben.
Néhány nyugati szláv törzs főistene Triglav (Troglav) háromfejű lény, az Eget, a Földet és az Alvilágot szimbolizálja (a szlovének nemzeti jelképe a róla elnevezett hegy, melyen a háromfejű isten élt). A szobrokon és az ikonokon is így jelenítették meg.
Folytathatnám a sort szinte a végtelenségig. Az akkád teremtésmítosz szerint, „amikor fönn nem volt neve az égnek, alant a földet nem hívták a nevén”. A káoszból előbb az istenek jönnek létre, hosszan harcolnak egymással, végül a legyőzött Tiamatot (aki a víz és a tenger princípiuma) kettéhasítják, egyik feléből lesz az ég, a másikból a föld.
A mai napig a legerőteljesebb hatású földisten – pontosabban istennő – Gaia, aki a kezdetben tátongó ürességből, káoszból létrejövő alvilági Sötétség és Nix, a fekete Éjszaka után lett a világmindenség alapja. Önmagából hozta létre Uranoszt, az Eget, majd megszülte a százkezű Hekatonkeireket, az egyszemű Küklopszokat, a Titánokat, majd a Gigászokat, a kígyólábú óriásokat. Így kezdődött el a szerteágazó, rengeteg szereplős görög mitológia.
A görög vázafestészetben Gaiát a földről felemelkedő nőként – anyaként – ábrázolták, karjaiban gyakran valamelyik gyerekével. Kiemelkedően szép példány látható a Virginia Museum of Fine Artsban (Richmond, Virginia, USA), mely a Kr. e. 5. évszázadban készült. Berlinben az Antikensammlungban található egy vörös alakos vázán megörökítve Poseidonnal és Athénével együtt (Kr. e. 5. sz.). Egy Kr. e. 4. századi vörös alakos vázán Atlas titánnal együtt jelenítették meg (Dallas Museum of Art).
A mozaikokon testes, gyakran a földön fekvő terhes nő, zöld öltözékben. Egy 3. századi mozaikon három gyerekével együtt ül egy fának támaszkodva, a háttérben áll Uranus (München, Glyptothek). Jogosan nevezték a hasonló ábrázolások miatt rusztikus istennek. Ovidius római eposzában, a Methamorphoses-ban a szövegleírás követi a görög vázákon és római mozaikon megformált megjelenítést: erőteljes, érzéki, asszonyos, termékeny, nagyon másféle testfelépítésű, mint Aphrodité-Vénusz, a szerelem és a szépség görög-római istennője. Gyakran ábrázolták a földből kiemelkedve, amint éppen átadja egyik újszülött fiát valamelyik istennőnek, aki vállalja a nevelőszülő szerepét (például Athénének Erichthoniust, akinek Hephaisztosz az apja – München, Staatliche Antikersammlungen). Gaia egy a Kr. u. 4. században készült mozaikon is átöleli egyik gyermekét, és vele vesz részt a Föld gyümölcsei társaság ünnepségén.
A berlini múzeumban látható, hellenisztikus időszakban készült dombormű fríz (130 méter hosszú) számos epizódja közül az egyiken Gaia gigász fia életéért könyörög Athéné istennőnek. Gaiának, a Föld istennőjének nem építettek templomokat, a nyílt természetben vagy a barlangokban imádták. Eredetileg Delphoi is a földistennő szent helye volt, állítólag jósolt is ott a Kr. e. 8. és 4. század között. Ősi kultusza volt a Parnasszus hegy közelében.
A rómaiak Gaiát, a termékenység, a születés, a kozmikus erőviszonyok vegetatív női princípiumát Tellusként tisztelték, ő volt az anyaföld és a haza megtestesítője. Fennmaradt a Békeoltár (Ara Pacis) domborművén, ölében gyermekek, körülötte állatok, növények és szimbolikus nőalakok.
A koraközépkortól máig készülnek Gaia-ábrázolások. Sienában egy középkori márványszökőkút viseli a nevét, a három nőalak közül a középsőn két csecsemőt tart a karjában a klasszikus ókori szobrokra emlékeztető nő (Piazza del Campo, Siena, Jacopo della Quercia alkotása a 15. századból). Az ókori görög Gaia, a föld-szülő helyére Szűz Mária lép, aki Siena védelmezője is. Ez a váltás az ikonográfiában nyomon követhető a korai reneszánsztól a barokkon át máig.
Bolygóként
A 20. századi képzőművészetben a Föld már nem isteni mivoltában és nem is a teremtés részeként jelenik meg, hanem bolygóként vagy szimbolikus tartalmakkal (például Paul Klee, Max Ernst, Pollock, De Kooning festményein). Az ötvenes évek óta viszonylag sok nonfiguratív alkotás készült, amelyek a Földhöz kapcsolódnak címükben is (főleg az észak-amerikai kontinensen). Gyakran az a címük, hogy A Föld felülről, és a világűrben készült fotókhoz hasonlítanak. Ezek a kortárs absztrakt föld-képek modern tájképekként is felfoghatók, rendszerint nagyon látványosak, expresszívek, megidézik az anyaföld bonyolult felületét, rétegzettségét. A nonfiguratív föld-festők közül egyet emelek ki: az ausztrál bennszülött őslakost, Emily Kame Kngwarreye-t, aki többször is megfestette a Föld teremtését. Egy 1994-ben készült nagyméretű kolorista nonfiguratív művét 2015-ben kiállították a Velencei Biennálén (Canberrában az Ausztrál Nemzeti Múzeumban látható).
2018 augusztusában Lovason, a Nagy Gyula Művészeti Alapítvány galériájában rendeztem kiállítást Föld címmel kilenc kortárs képzőművész témához kapcsolódó munkáiból. 2020 februárjában a Széphárom Közösségi Térben (Budapest, Belváros) rendeztem A Föld címmel tárlatot, 14 kortárs képzőművész munkáiból. Számos megközelítésben jelenítették meg ezt a ma is nagyon aktuális témát: a bolygó, ahol élünk, a termőtalaj és a föld-istenek (és így tovább). „A Föld mint ihlet és beteljesülés forrása jelenik meg ezen a kiállításon” – írta Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos a Tiszatájban (2020. 02).
Földanya
Gaia megszámlálhatatlan gyermek szülőanyja. A Föld az anyaszerepet jelképezi (Tellus Mater). Az anyaföldet már a Bibliában az anyaöllel azonosítják. „Meztelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza” – kiált föl a földre borulva Jób (Jób könyve, 1.21). A védikus vallásban a föld az élet forrása, a védelem jelképe, mint az anyaöl. Temetési rítusaiban, miközben a hamvasztás maradványait a földbe helyezik, így szólnak: „Indulj a föld alá, anyád ő.” Számos afrikai törzsnél a terhes nőknek és a szertartást végző papnak enniük kell a földből. A dogonoknál hátán fekvő nőként ábrázolják az anyaföldet.
A föld hozza létre az élő formákat. A megművelt föld összekapcsolódik a legkülönfélébb irodalmakban, művészi ábrázolásokban a nő alakjával (szexuális behatolás, szülés, szoptatás – szántás, aratás, gyümölcsök begyűjtése stb.). Számos kultúrában kapcsolódik össze a szent föld, a boldogok földje – spirituális terület – és a szülőföld (ősök bölcsője) az anyai szereppel. A bolíviaiaktól, az írektől, keltáktól a hébereken és a görögökön át a japánokig a föld szent, mindennek a kezdete, miként az anya. (Számos modern tudomány, például antropológia, pszichoanalízis kutatja a Föld és az Anya szimbolikus kapcsolatrendszerét.)
A reproduktív Föld, a földtermészet nemcsak az archaikus kultúrákban, mítoszokban jelenik meg nőként, hanem a modern művészetekben, népszerű filmekben, a sci-fikben is. Az Anyatermészet ősi kultusza ma is élő, és nemcsak az alkímiában, az ezotériában, irracionális világképekben, hanem az ökológiában, feminizmusban, pszichológiában (Eric Fromm), a zöld mozgalmakban is. Számos internetes oldalon láthatók a föld mint nő, a föld mint természetanya-illusztrációk. Többnyire szürreálisak, intenzív színvilágúak és sok közülük emlékeztet a 17. századi alkímiai szövegek rézkarc, fametszet illusztrációira.
Földgömb a képeken
A görög mitológiában Atlasz titán tartja a vállán a gömb alakú földet. Más változat szerint az égboltot tartja a vállán és a földön áll (ezért kapta az Atlasz hegység a nevét). Egy Nápolyban őrzött hellenisztikus szobron, az olimpiai Zeusz-templom metopéján és a görög vázaképeken a gömb alakú eget tartja vállain, csak későbbi ábrázolásokon váltotta fel a föld. A mai napig készülnek Atlasz-szobrok, melyeken a gömb alakú földet viszi a vállain.
A különböző mitológiákban a négyzet (laposföld) vagy gömb alakú földet a legkülönfélébb élőlények, fantasztikus teremtmények vagy valóságos állatok hordozzák (sárkányok, az óceán szintjén úszók, három bálna, oroszlánok stb.). A japánok szerint egy hatalmas hal tartja, a régi indusok szerint egy úszó teknősbéka hátán álló négy elefántra támaszkodik. Egyiptomban egy skarabeuszon helyezkedik el, Délkelet-Ázsiában egy elefánton, az indiánoknál egy kígyón. A mondákban szereplő állatok mozgása okozza a földrengéseket. A babilóniaiak kihagyták a képből az állatokat, azt hitték, hogy a Föld úszik az óceán tetején.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a mitológiákkal, mondákkal, legendákkal ellentétben – amelyben a Föld alakja lehetett lapos, négyzet, négyszög, szabálytalan forma – az épületeken, domborműveken, szobrokon, freskókon, festményeken zömében gömb alakban jelenítették meg a Földet. Már a régi görögök is…
Ahhoz, hogy a 16. században elkészülhessenek az első földgömbök, a természettudományok, a térképkészítés, a Föld mozgásának, forgásának (Kepler-törvények, Kopernikusz Nap-központúsága) ismerete kellett. Ptolemaiosz, az ókor világképe helyett (a mozdulatlan Föld a világ középpontja) a Nap-középpontú modell terjedése (a Föld saját tengelye – egy nap – és a Nap körül – egy év – forog, fordul meg).
A földgömbök (a Föld méretarányosan kicsinyített, háromdimenziós ábrázolásai) nagyon hamar megjelentek a festményeken. Ezek a természettudomány, a mérések melletti elköteleződések, és nem hasonlítanak a vallási tárgyú keresztény ábrázolásokhoz (például az Utolsó ítélet-freskókon, oltárképeken már a 13. századtól népszerű gömb alakú Földekhez vagy a Földet teremtő Istent vagy Jézust megörökítő művekhez).
Hans Holbein (1497–1543) a reformáció kiemelkedő német-angol festőjének kettős portréján – A francia nagykövetek, 1533 – számos fényűző tárgy és mérőműszer között található egy földgömb is, mintegy annak jelzéseként, hogy a két tekintélyes külsejű fiatalember nemcsak diplomata, hanem tudós is.
Johannes Vermeer (1632–1695), a németalföldi aranykor holland művésze festette A csillagászt (1668, Párizs, Louvre) és A geográfust (1669, Frankfurt, Städelsches Kunstinstitute). Mindkettőn jelentős szerepe van a földgömbnek. Ez utóbbin a körző a kezében munkaeszköz, átlagos méretű, nem olyan hatalmas, mint rendszerint a vallási témájú festményeken, illuminációkon, ahol Jézus földmérőként használja a Föld teremtésekor. Amszterdamban már 1618-tól lehetett földgömböt kapni, rendszerint együtt árulták a földi és az égi földgömböket. A csillagászon a földgömb főszereplő, a tudós megérinti kezével, az ablakon beáramló fény azonosítható részleteket mutat. A 17. században több festmény is készült, amelyeken csillagászok vagy geográfusok tartanak kezükben földgömböt, hasonlóan, mint Isten vagy Jézus a bibliai történetekben (például Olivier van Deuren holland festő: Egy fiatal csillagász, 1685, London, National Gallery).
Vermeer nem festett önarcképet egy olyan időszakban, amikor kortársai körében rendkívül népszerű műfaj volt az ön-portré (lásd Rembrandt, Jan Steen, Carel Fabritius, Gerrit Dou). Amikor a kétezres évek legelején az Önarcképek (2001, Palatinus, Budapest) című könyvemen dolgoztam, felmerült bennem, hogy a két természettudósról festett kép valójában önarckép. A Vermeerről szóló szakirodalom szerint a modell talán Antonie van Leeuwenhoek (1632–1723), a kortárs, ugyancsak a holland Delftben született, élt és meghalt természettudós, a lencsecsiszoló, a mikroszkóp feltalálója. Róla többen is festettek portrét munkája közben, ezeken környezetében földgömb is látható (például Jan Verkolje, 1680 k. Rijkmuseum, Amszterdam; Jan Verkolje, 1686, Egyesült Államok). A 20. században róla festett portrékon is dolgozószobájának állandó tartozéka a földgömb (például Robert Tham művész, orvostörténeti művek szerzője Detroitban – 1951–1960 között – készített munkáján egyértelmű Vermeer hatása, még a földgömb is a szekrény tetején látható).
Földgömb a 16. századi flamand festményeken is megjelenik, például a korszak egyik mesterművén, az id. Pieter Brueghel Flamand közmondások című emblematikus alkotásán (Berlin, Gemäldegalerie), a felfordult földgömb üzenete a feje tetejére állt világról szól. A Brueghel-festmény közvetlen előképének Franz Hogenberger több mint negyven közismert közmondást ábrázoló metszete tekinthető, melyen két földgömb is látható. Vermeer kortársa, az 1623-ban Belgiumban született flamand festő, Carstian Luyckx is festett csendéletein földgömböket (például Vanitas csendélet földgömbbel, több változatban is 1660–1677 között). Az úgy nevezett „vanitas” képeken a 17. századtól a 20. századig népszerű a földgömbök megjelenítése számos európai nemzeti festészetben (például lengyel) is.
A 20. századi amerikai csendéletfestők közül a Prágában született Charles Cerny (1892–1965) számos művén látható egy vagy két földgömb: égi, csillagászati, földi térképészeti, hajózási, globális politikai stb. Különféle közegben: íróasztalon könyvek és földmérő eszközök mellett, hajómodellek között. A tengeri témájúak 1948 körül készült olajfestmények. Az utolsó periódusban mitológiai utalások, görög szobrok is szerepelnek munkáin.
Gömb
A gömbfelület által határolt test minden pontja egyenlő távolságra van a középpontjától. Görögül szfaira, a Kr. e. 6. században terjedt el a kozmosz, azaz a világegyetem megjelöléseként. Az ősmondákban, teremtésmítoszokban is ismert (majd a modern ősrobbanás elméletekben is). Latinul globus, ez a bolygókat és a Földet együtt jelenti. A pogány istenségek kezében vagy lába alatt a gömb a hatalom szimbóluma. A keresztény művészet is átvette az istenség, az isteni hatalom jelzéseként. Rómában és Ravennában számos korakeresztény templom mozaikján ma is láthatók. Az Atyaisten kezében a mindenség, a Jézus- és Szűz Mária-képeken a megváltásra váró világ jelképe. Számos keresztény szent (például Brunó, Bernandin, Vince) attribútuma.
A 20. századtól, a csillagászati és természettudományos felfedezések hatására jelentése kibővült. A gömböt, ezt a geometriai alakzatot, már a Kr. e. 6. és 5. században tökéletes testnek tartották a görög gondolkodók (például Parmenidész), tökéletesnek és szabályosnak, ideálisnak és harmonikusnak.
Föld
A Nap körül ellipszispályán keringő (keringési idő 365,25 nap) Föld alakja „geoid”, forgási ellipszoiddal jól megközelíthető. Az önmaga tengelye körüli forgási idő (23 óra 56 perc) és centripetális erő következtében égitestünk lapult gömb (dudorok, eltérések tarkítják). A felszínéről a képzőművészetben a tájképfestészet segítségével tájékozódhatunk. Nagyság szerint az ötödik a Naprendszer bolygói között. Legősibb területei 4,4 milliárd évesek. Az élet körülbelül 3,5 milliárd éve jelent meg, de csak 570 millió éve indult gyors fejlődésnek. Sokan állítják, hogy a Naprendszerben, sőt az egész világmindenségben az egyetlen, amelyen fejlett élőlények léteznek.
Négyéves koromban Gyékényesen, egy augusztusi csillaghullásos éjszakán, egy szénaboglya tetején átéltem, hogy nem vagyunk egyedül a kozmoszban. Következő nyáron az ebben való hitem meggyőződéssé szilárdult. Enrico Fermi nevéhez köthető paradoxon: a csillagászok szerint megszámlálhatatlan mennyiségben fordulnak elő potenciálisan lakható bolygók az univerzumban. Szükségszerű, hogy máshol is kialakulhatott élet, nemcsak a Földön. A biológusok szerint az életforma annyira bonyolult szerveződés, hogy ritka véletlen, ha valamelyik exobolygón mégis nyomára bukkannak.
A mitológiákban, vallásokban a föld az emberi élet helyszíne, az élet tere és egyben anyag is. „Omniparens” (mindenek anyja) – írja már Vergilius is. A föld, a természet és az ember sorsa szorosan összefügg egymással.
S. Nagy Katalin