Idő. Utazás.

::: Egy lendületes ív az Alpok nyugati karéja körül


Ha az idő jó, akkor utazás… Olykor fel szoktam tenni önmagamnak a kérdést, hol is érzem magam a legjobban. A leggyakoribb válaszom: mindenhol. A második leggyakoribb: ott, ahol éppen vagyok. A harmadik: útközben. Eddig szerencsésen sikerült megkímélnem magam attól, hogy olyan helyre utazzam, ahol csak az esélye is fennállhat, hogy nem érzem jól magam. Utoljára talán Fényeslitkén hagytam el a komfortzónát, de oda nem magamtól mentem, a Magyar Néphadsereg utaztatott. Azóta tartózkodom a társasutazásoktól.

Az idén az Alpok nyugati karéját kerültük körbe, lendületes nagy ívben. Két fő célunk volt: Firenze, ahol még nem, és Pramousquier, ahol már sokszor jártunk.

Az Alpokon átsuhanni mindig élmény; mennyivel könnyebb ma autóval, mint egykor elefánttal lehetett. Alagút, híd, tó, alagút, vízesés, alagút, Möwenpick – végtelenül ismétlődő ritmusban. Hihetetlen, mi munkájukba került a svájciaknak átjárhatóvá és lakhatóvá tenni ezt a nem emberi életre szabott környezetet. Az első alagút az 1700-as évek elején készült, majd a vasút, később az autózás fejlődése adott komoly löketet; 1850 óta számtalan alagút és híd keletkezett, egyre fejlettebb technikával, de mindig nagy emberáldozatok árán is. És még mindig fúrnak: a világ leghosszabb vasúti alagútjának számító, 57 kilométeres Gotthard Basistunnel az idén készül el.

Indulás előtt kapcsolódnak össze az újsághírek az útitervvel: Christo aktuális installációja, a Floating Pears az Iseo tavon akár útba is eshetne. Bár hallottuk, hogy hatalmas tömeggel számolhatunk, megkíséreltük. A kísérlet nem sikerült. Eljutottunk ugyan Iseo városáig, viszont a helyszínhez vezető összes út le volt zárva, a hajóutak napokra előre lefoglalva. Így be kellett érnünk a tó látványával, és vigaszdíjként az első igazi olasz fagyival.

Robogós felvezetés

Mindig mókás, amikor pszeudo híresség folytán válik egy hely a tömegvonzás központjává. Egy sosem élt személy nem valódi házához kizárólag a turisták kedvéért hozzátoldott erkély miatt elutazni Veronába szerintem patológiai eset. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Rómeó és Júlia eredeti szövegében szó sem volt erkélyről, a jelenet egy egyszerű ablakban játszódott. Ettől függetlenül, a város mindenképp megérdemli a figyelmet. A római kori Aréna köré nőtt óváros évszázadok történetéből és stílusaiból kínál nagyon látványos sűrítményt. A Garda-tó közelsége további plusz pont, mi is a szellős tóparton szálltunk meg, nem az izzó városban. Mikor Peschiera-ban egy szimpatikus párt kérdezek a szálloda felé vezető útról, először kifogástalan angolsággal kezdik magyarázni, majd jobb ötletük támad, kövessük egyszerűen a robogójukat, odavezetnek. Ezt az önzetlen, mosolygós vendégszeretetet sokszor tapasztaljuk még a következő napokban…

Modenában nincs híres erkély, nem is árasztják el a várost az izgatott turistarajok. Magukra vessenek, a történelmi városmag nagyon karakteres jelenség, kavicsokkal burkolt kis tereivel és utcáival. Szerintem rajtunk kívül mindenki helybéli – és senki nem éhes. Bárok, fagylaltozók és kávéházak váltogatják egymást, míg végre egy kis éttermet találunk, egy nagyon jót.

A plakátokról Marcello integet

Bologna igazi olasz nagyváros, elegáns, nagyvilági, hangos, pulzáló. Épp filmnapok zajlanak, a Piazza Maggiore középkori kulisszái előtt hatalmas vetítővászon feszül, esténként ingyenes vetítéseket rendeznek a filmtörténet klasszikusaiból és aktuális produkciókból. A plakátokról Marcello integet, mintha visszaléptünk volna a hatvanas évekbe. Hirtelen vad nosztalgiám támad, egyszerűen csak az érzés után, ahogy gyerekkoromban Olaszországot elképzeltem. Évente egyszer eljöttek hozzánk olasz rokonaink, pár napra elhozva Újpestre a nagyvilág illatát, ízeit, hangulatát. Renato parfümje, az első spagetti, amit főzött nekünk, a képregények, amiket kaptunk tőlük, a Fanta és Coca-Cola, amit addig nem is ismertünk, az elcsórt rágógumik, a Fiat illata, mind beépültek a kulturális DNS-embe. Bátyámmal igazi filmfüggők voltunk, rengeteg olasz filmet is néztünk. Akkor még bíztam az emberiségben, a felnőtteket komoly embereknek képzeltem, intelligensnek, elegánsnak, magabiztosnak, szellemesnek – olyannak, mint Marcello volt.

Verona, Bologna (Fotók: Hoffmann Tamás)
Verona, Bologna (Fotók: Hoffmann Tamás)

A stílus iránti igény itt még mindig része a mindennapoknak. Elegánsan öltözött nők és férfiak száguldoznak formás robogóikon, általában könnyen elválaszthatók az igénytelen gatyákban és trikókban flangáló turisták a jól öltözött őslakosoktól. A Berlusconi-évek kulturális pusztítása azért itt sem múlt el nyomtalanul, a felszínes, felpumpált, megrajzolt karakterek ízléstelen tetoválással szintén az összkép részei.

Vendégek helyett lakosok

Toscana hegyes-dombos tája teljesen egyedülálló dinamikával bír, én legalábbis máshol nem láttam még ilyen élénk, szinte megkonstruált, terepasztalszerű hullámzást. Az út végén Firenze fogad minket, nagyon barátságosan, Stefano személyében testet öltve. Öccsével, Leonardóval vezetnek egy B&B szállássá formált tágas és ízlésesen berendezett polgári lakást. Szállodavendégek helyett hirtelen firenzei lakossá válunk, ha csak pár napra is. Stefano rendkívül figyelmes, minden hasznos információt megkapunk tőle, a buszjáratokról, a látnivalókról, az általa ajánlott éttermekről, mind berajzolva a térképünkbe.

Firenze legnagyobb hátránya, hogy rajtunk kívül más is tud róla. Így aztán itt is tele a város, még sokkal inkább, mint Veronában. A múzeumokba való bejutásról eleve letettünk, majd egyszer egy csendes téli napon… Most azok is órákat várnak a napon, akik az interneten előre megvették a jegyüket. A fő vonulási csapásokon kívül viszont nyugalom van, a botanikus kertre a város közepén rajtunk kívül például senki nem kíváncsi. A város önmagában is lenyűgöző, kulturális múltjával hihetetlen levegőt áraszt. Lebilincselőek a méretek, a terek, a látvány fentről a Piazzale Michelangelóról.

Firenze (Fotók: Hoffmann Tamás)
Firenze (Fotók: Hoffmann Tamás)

Nagyon jókat eszünk. Egyszerű kis kávézókban vagy keresettebb vendéglőkben, a minőség konstans módon magas. Szimpatikus a lényegre törő egyszerűség. Az étlap gyakran csak egy gépelt oldal, kézi kiegészítésekkel, vagy egy fali tábla. A fogás neve „durbincs salátával”, nem pedig „vaj puhára ondolált durbincs-szeletkék roppanós salátaágyon, julienne-re metélt sárgarépa csíkocskákkal”. Aki idejár, ismeri vendéglátóját, megbízik benne, és tudja, hogy nem fog csalódni. A terítés célirányos, a kiszolgálás mentes a hókuszpókuszoktól. Amiben nincs kompromisszum, az a nyersanyagok és az elkészült étel minősége, ez a közös vallás alapja. Az árak pedig abszolút humánusak.

A tanácstalanok segítője

Egyik reggel a postán kezdünk, egy ajánlott küldeményt kell hazajuttatnom. Körülnézek nyomtatvány, boríték után, máris ott terem egy barátságos hivatalnok, akinek egyetlen dolga a tanácstalanok segítése. Ö is beszél angolul – mint szinte mindenki mindenhol –, két percen belül kezemben a szükséges felszerelés; türelmesen elmagyarázza a kitöltendőket, majd miután végeztünk, barátságos kézfogással búcsúztat. Remélem, nem cserélik le hamarosan egy automatára.

Pisa irányába távozunk. A dóm és a hozzátartozó torony egy helyes kis parkban van, építészetileg gyönyörűek. A ferdeség csak arra volt jó, hogy Disneylandet csináljanak az egész környékből. Anélkül valószínűleg hármasban lennénk a pénztárossal.

Monegliában végre tengervízbe merülhetünk, jól esik a forró városok után. Másnap reggel indulunk tovább a francia célpont felé. A partot ölelő meredek hegyekre Sestri Levantén keresztül lehet feljutni, odáig egysávos alagút vezet, amelyhez felváltva, 20 perces taktusban kap zöldet mindkét oldal. Sestri Levante pazar, de esélyünk sincs autóval megállni, szombat van, mindenki vásárolni igyekszik. Az autópálya Carrara mellett vezet, távolban a hegyek, amelyek kiharapott oldalából épült fel mindaz, amit az előző napokban láttunk. Egymásba érnek a kőtörő cégek depói, gigászi márványtömbökkel. Búcsúzóul még egy finom Szent Péter hal Giacomónál, Genova fölött, a semmi közepén, gyorsbüfé-áron. Az esti olasz–német esélyeinek megvitatása: ami biztos, hogy a labda gömbölyű, minden mást meglátunk, mondja Giacomo, és így is lett. Ezen az estén mindkét csapatnak drukkoltunk, ez sikerült belőle.

Kék fent, kék lent

Utolsó állomásunk Pramousquier, egy pici eldugott falu Marseille és Nizza között félúton, a tengerparton. 16 éve fedeztük fel, azóta időnként felbukkanunk itt. Csendes, jó illatú, virágokkal teli, fényes, nagyszerű. Nincs fontoskodás, magamutogatás, mint a felkapottabb helyeken. Piac, friss gyümölcsök, hihetetlen pék- és cukrászművészet. Minden alkalommal egy halom újsággal és könyvvel érkezünk, amiből alig olvasok valamit, mert teljesen leköt, hogy a strandon nézelődöm. A kéket a vízben, a kéket az égen, a zöldet a hegyoldalakon. A színek intenzitása mindig levesz a lábamról.

Pramousquier (Fotók: Hoffmann Tamás)
Pramousquier (Fotók: Hoffmann Tamás)

Valószínűleg (biztosan) öregszem, de egyre feltűnőbb, mennyivel fontosabb az olaszoknak is, de főleg a franciáknak a kulturált kommunikáció. Elsőre kicsit régimódian hatnak az üdvözlés és párbeszéd rituáléi, de ez a kölcsönös figyelem nekem mégis jobban tetszik, mint az egyre nyersebb hangnem más országokban. Mintha a gyerekekre is jobban koncentrálnának. Nem lesznek türelmetlenek, idegesek. A francia gyerekeket korán bevonják a felnőtt társalgásba, így a beszéd- és vitakultúra kiskoruktól természetes közegük lesz. Általában úgy látom, hogy nemtől és kortól függetlenül nagyobb a figyelem és tisztelet. Nekünk is kizárólag jó tapasztalataink vannak, többnyire mindenki barátságos és előzékeny.

Az egyhetes olasz vándorlás után nemigen kívánunk több mozgást, élvezzük a tengert egy helyben. Egyik este átmegyünk Saint-Tropez-ba, ami egyszerre gyönyörű és szomorú hely. Háromféle embertípus látogatja ezt a hajdani kis halászfalut. A nosztalgiázók, akik ifjúkorukban Louis de Funès és Alain Delon filmjein keresztül ismerték meg ezt a helyet. A régi jet set kiöregedett hősei, akik nem tudják akceptálni az idő múlását, és még mindig itt keresik elmúlt fiatalságukat. És végül az új jet set fiatal versenyzői, akik azt hiszik, itt kell prezentálniuk akárhogyan is szerzett vagyonukat. Szellemileg üres, halott hely lett, aki élő mediterrán nyüzsgést akar látni valódi emberekkel, annak Nizza, Marseille vagy Barcelona a jobb választás.

Kíméletes zsilip

És már menni is kell haza. A navi azt mondja, nem tudja megtervezni az utat, annyira messze vagyunk. Induljak el, aztán ha közeledünk és megtalálta önmagát, akkor majd ő is bekapcsolódik. Szerencsére nincs rá szükségem, a gyönyörű, sziklák közé vájt utakat a Rhône völgyén át Lyon felé jól ismerem. Aix előtt barátságosan integetnek a Sainte-Victoire sziklái, Cézanne kedvenc hegye. Néhány éve volt alkalmunk részletesen emlékezetünkbe vésni minden vonását, amíg az út mentén az autómentőre vártunk. Akkori autónk generátora ezen a helyen közölte, hogy garanciaideje és élettartama egybeesik, és mindkettő épp most járt le.

Az idő kegyes volt hozzánk hazafelé, kíméletesen zsilipelt át bennünket a mérsékelt égövbe. És most megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ahol a legjobban érzem magam.

Hoffmann Tamás


Exkluzív elsőközlés
Készült Stuttgartban, 2016 júliusában

Comments

  1. SNK says:

    Örömmel olvastam ma is, nagyon hozzám szól!!! várom a folytatást!

  2. T. Horváth Éva says:

    Nagyon élveztem ezt az utazást, köszönöm. Ahol jártam azért, ahol nem, azért. Kellemes, könnyed, tartalmas, ha menni szeretnék, hasznos.
    Nekem szép, mert látom, hogy mi változott, mi maradt. Azt hiszem, jól sikerült út volt, tetszik, hogy jól vegyítitek az ismertet az újakkal, és rugalmasan váltotok, persze azzal az előnnyel, hogy vissza tudtok menni máskor. Szeretem a nyelvezetét, jó érzéked van a meséléshez. Köszönöm.
    Éva

  3. Draskovich Edina says:

    Bizony bizony, Európa legklasszabb és legvágyottabb helye ez, hacsak nem durbincs az ember egy salátaágyon.
    Szuper volt a beszámoló, köszi!

Hozzászólás a(z) T. Horváth Éva bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük