::: Gondolatok a stuttgarti Városi Könyvtárról, 3/1. rész
Stuttgartban, a Városi Könyvtárhoz közeledve, teljesen elvonta figyelmemet az autó navigációs képernyőjétől a környező negyed szellemesen egymásra reflektáló épületeinek együttese. A mellettem ülő D. is megjegyezte, hogy „mennyire jók”! Megragadtam az alkalmat, hogy felhívjam figyelmét a rossz magyarországi gyakorlatra, miszerint „óvakodj attól a tervezőtől, aki az új épületet a saját környezetében rendező erőként mutatja be!” De lám, ezt jól is lehet csinálni! Mint itt, ahol szemmel láthatóan a Városi Könyvtár épülete vette át a szellemi erőközpont-szerepet, miközben nem értékteleníti el a környezetében álló házakat.
Letagadhatatlanul keleti ember, a dél-koreai Eun Young Yi alkotása ez, ahol a számok is üzennek. Kilenc horizontális és kilenc vertikális osztás, de az első (alsó) sorban középen egy elüt. Agresszíven és királyian. A kilenc a legtöbbet magába foglaló, a leginkább a szellemihez közelkerülő, anyagtalanná váló, önmagát teljesen átadó, feloldódó, összegző szám. Az egy az önzés, az egyedüliség, az egyetlen helyes megoldás. Az anyagszerű tér minden irányában tartja a kilences osztást, elképesztően bátor felütés, tiszta erkölcsű állásfoglalás. Könyvtár: a tudás, a tiszta szellem tárháza. A fő homlokzat alsó sorában az egyetlen elütő középső elem a bejárat, mint egyetlen helyes megoldás, ezt üzeni: lépj be!
Az előcsarnok belső homlokzata a külső világos folytatása – fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Nekem, amikor felnéztem, Max Ernst: Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három szemtanú jelenlétében című képe jutott eszembe. Pedig a fentről jövő fény, és az alatta – a közös geometriai tengelyen, az alsó középpontban – jelen lévő élő forrás tűpontos üzenete a mindenség jelenlétének. Aki ezt az irányt követi tekintetével a padlótól a fényig, az gondolatban a teljes utat futja meg (lásd Pál apostol levele Timóteushoz, vagy a 2001 Űrodüsszeia kezdő képsora). Mindez indoka és logikus következménye az óriási belső térnek. Meggyőződésem, hogy a tervező ennek a többszörösét létesítette volna, ha a város szövete meg nem gátolja az épület kiterjedését.
A fal sík, monoton, semleges színű felülete, a falnyílások együtemű ismétlődő ritmusa olyan üzenet, akár egy imamalom kattogása, vagy egy zárt kristályrács. A felső fényre az olvasóterembe vezető ajtó fénye válaszol, ott világosodhatsz meg te is, kedves látogató!
A korlátok, a lépcsők, és a polcok játékossága is gyönyörűen rendezett, a tiszta gondolatok kapnak alakot. A monokróm, puha, fehérbe hajló szürke szín megnyugtató és nyitott. Mindent megvilágít a rengeteg fény, nem csak az átriumos kialakítás miatt, hanem a lefelé szűkülő térosztásnak köszönhetően a természetes fény is jelen van minden szinten. A lépcsők Cornelius Escher paradox lépcsőit juttatták eszembe (Penrose lépcső). Ajánlott zene: Led Zeppelin, Stairway to Heaven.
Egy közbenső szinten is érdemes körbesétálni, mert így tárul fel a rendszer, mint belső szövet, szinte élő testként. Az élő test nagyobb részt hasonló hőmérsékletű mindenütt, ez itt is hasonlóan működik, hihetetlen, hogy ekkora légudvarban nincs se túl meleg, se túl hideg, és nincs intenzív légáramlás se! Kalapot le az épületgépész-légtechnikus előtt! És még mennyi remek megoldás…
Az a kivételes fegyelmezettség, koncentráltság és szellemi emelkedettség, ami ebben az épületben formát kapott, már-már a filozófia magasabb szintjére, vagy a természetfelettiség irányába mutat.
Elek Tamás
A soklépcsős belső átrium tökéletesen rímel Stuttgart különleges geológiai fekvésével és a völgykatlan lankáiba vájott több mint 400 lépcsővel is (ld: Stuttgarter Stäffele).