Világháborús töredékek

::: Lapok egy családi mappából


Lassacskán mégis kirajzolódott egy kép; annak képe, hogy miképpen élt, mit érzett és gondolt Istennek ez a legelesettebb gyermeke, a hadifogoly.
(Örkény István: Lágerek népe)

A Keleti pályaudvar felé tartok, táskámban egy mappa és egy DVD mindenféle dokumentumokkal: levelekkel, tábori levelezőlapokkal, katonakönyvvel, igazolásokkal, fényképekkel. A hadtörténészhez igyekszem a levéltárba, akinek felajánlottuk a digitalizált anyagot. „Nem valószínű, hogy bármi újdonságot talál majd ezekben – szabadkoztam –, de miután ismerem az ezredről szóló könyvét, úgy gondolom, érdekelheti.” Érdekelte, hiszen egy kutató számára minden forrás újabb adatot szolgáltat, a tényeket megerősíti vagy megrendíti.

Fotók egy családi mappából
Fotók egy családi mappából

Az „anyag” egy mappában hever évtizedek óta. A tavalyi doni évforduló kapcsán ismét elővettük, majd sok-sok estét töltöttem a dokumentumok feldolgozásával és szkennelésével. Bélyeggyűjtéshez használt nagyítóval hajoltam a pecsétek és a képek fölé, fény felé tartva, hunyorogva silabizáltam ki a régies betűket (hasznosítottam orosz nyelvtudásomat), éreztem az írógépek ritmusát, a szinte kalligrafikus kézírások lendületét. A nagyítón keresztül láttam a papír szövetében szétfutó tintát, az arcokon ismerős vonásokat kerestem.

Noteszek
Noteszek

A papírok tulajdonosa, mint minisztériumi főtisztviselő, pontos könyvelést vezetett életének fontos eseményeiről. Ő és családtagjai megőrizték a legnehezebb időkben írt és kapott levelek egy részét, a korszakban keletkezett dokumentumokat. Hátrahagyott egy fekete bőr noteszt is, belül kis zsebbel. Hasonlít az én moleskinemhez, az enyém piros, az övé fekete. Az enyémben telefonszámok, születésnapok, találkozók dátumai – az övében táborszámok, fogolyszám, fontos események. A történész elégedetten fog csettinteni! Többször egymás mellé, vagy egymásra helyeztem a noteszeket, valamiféle fizikai összetartozást próbáltam közöttük teremteni, ami pótolhatná a két tulajdonos közötti, időben elmosódó és többé soha vissza nem hozható kapcsolatot.

Megyek a Keleti felé, elképzelem, ahogy a fekete notesz tulajdonosa 1947-ben talán pont ezen az utcán jött a másik irányból, a pályaudvarról, lefogyva, betegen, 39 évesen. Hosszú volt az út az Azovi-tengertől, és nem tudni, milyen volt a karantén-táborban várni a ténylegesen hazafalé jövő vonatra, hallani a hazai híreket, kanalazni az elfelejtett magyaros ízeket. A fogolytáborban végzett bányászati és nehézipari munka farkasvakságot és egyéb betegségeket okozott neki, amelyeket ott például vérátömlesztéssel gyógyítottak; elképzelni is félelmetes, vajon milyen körülmények között.

Tábori orvosi feljegyzés:

„Farkasvakságban szenved, orvosi javaslatom alapján, veszély nélkül csak első váltásban dolgozhat. Kérem a munkabeosztásban ennek lehető figyelembevételét.”

1947 augusztusában, a hazatéréskor:

„Orvosi vizsgálati lap hazatérők részére / Név – kor – foglalkozás – illetőségi hely. (…) / Fertőző betegségre nem gyanús. Tetűmentes. Egészségügyi vizsgálaton átment, egészséges. Utazhat. Tiszti orvos – Debrecen”

Igazolások
Igazolások

Itthon felesége és két gyermeke várta, akik alig ismerték meg, hiszen két és fél évvel azelőtt látták utoljára. Sokáig azt sem tudták, életben van-e egyáltalán. Másfél évvel fogságba esése után, 1946. október 15-én írta:

„Édes kis Családom! / Élek, egészséges vagyok és sokat gondolok rátok. Hírt még mindig nem kaptam rólatok! Sok-sok szeretettel ölel és csókol mindnyájatokat ezerszer, Apuka.”

Tábori lap
Tábori lap

Szabadulását több ezer társával együtt a párizsi békeszerződésnek és a közelgő választásoknak köszönhette. Családja már korábban megkapta a kommunista párt levelét:

„Örömmel értesítjük, hogy szeretett hozzátartozójuk (…) Máramarosszigetre érkezett és a napokban Debrecenen át hazautazik. Az MKP mindent elkövetett, hogy hozzátartozójuk minél előbb hazatérjen a rég nélkülözött családi körbe.”

Lapok, levelek
Lapok, levelek

A szeretett hozzátartozó hirtelen értékes személy lett, értékesebb, mint egy segédmunkás a Donyeck medencében, hiszen megfelelőképpen és „szabadon” szavazhatott az 1947-es választásokon. Tehát ismét tehetett valamit a hazájáért!

„Igazolvány hadifogságból hazatért részére (…) / pokróc – köpeny – felsőruha – alsónemű – cipő vagy bakancs / Ezek és egyéb hadifogságból hozott kincstári ruházat a 27.190/Eln. 1946. H.M. sz. rendelet értelmében a hazatért személy tulajdona, tőle el nem vehető.”

Akik azon az 1947-es nyári napon szembejöttek vele, ugyanúgy méregethették, ahogy testvére a hazatérő katonákat.

1947. április 30.:

„Mindig nagy izgalommal keresünk Téged, ha véletlenül az állomás felé járunk és látunk vissza érkezőket. De majd csak egyszer megérjük azt a nagy örömöt is. Kis gyerekeim minden este imádkoznak Érted. Ezerszer csókolunk és ölelünk, Miki.”

Páncélos ágyú
Páncélos ágyú

A fogságból küldött szűkszavú tábori levelezőlapok megrendítőek. Az egységes méretű kis papírdarab behatárolta a mondanivalót, bizonyára a levélküldés gyakorisága is szabályozva volt. A lapok tartalma tőmondatokba foglalt nyomorúság. Kinyújtott kezek lenyomatai mindkét oldalról, kezeké, amelyek talán soha nem érik el majd egymást. Örkény azt írja, a japán foglyok soha nem kaptak levelet, mert mikor egy japán katona bevonult, családja gyászruhát öltött és elsiratta. Hiszen aki katona az halott. És ugyan ki írna egy halottnak levelet? Pedig a táborban tengődőknek az otthoni hétköznapi események, amelyek békeidőben természetesek, ott kapaszkodót jelentettek az élethez:

„(…) tudatom, hogy élek, egészséges és ép vagyok. Sokat gondolok mindnyájatokra minden pillanatban. (…) Sokszor gondolok arra, hogy Bandika 3.-ba, Öcsike pedig 2.-ba jár már!”

Az itthonról küldött levelekből árad a kitartásra biztatás, a szeretet bizonygatása és megerősítése; mindez a művelt, tanult ember stílusában, amely semmilyen történelmi helyzetben nem feladható mérce, még akkor sem, ha csak néhány négyzetcenti adatik meg az üzenet megfogalmazására.

1946. október. 8.:

„Aránylag csendes telnek a napok, sokat emlegetünk Téged és sok szeretettel várunk haza. (…) Közelgő születésnapodra mi is szeretettel gratulálunk és tiszta szívből minden jót kívánunk. Nagy-nagy szeretettel várunk és sok forró ölelést és csókot küldünk mindnyájan a viszontlátásig. Sári”

Viszontlátás. Mekkorát üthet ez a szó egy hadifogoly szívében? És egy barát mivel is tarthatná a lelket benne, mint a közösen töltött szép napok emlékével:

„Leveledben, amelyben hosszú évek óta először adsz életjelt magadról – nagyon örültünk. (…) Feleséged 1945 nyarán itt volt nálunk egy pár napig, s akkor ő és kis családod egészségesek voltak. (…) emlékszel még az együtt töltött szép napokra? Reméljük nem sokáig kell várnunk erre.

Levél itthonról
Levél itthonról

A barát aláírása alatt a levelezőlap-nyomtatvány felirata oroszul és magyarul: „Erősítsd a szovjet-magyar barátságot!”

Próbálom elképzelni, mit érezhetett, amikor 1945 májusában, a már felszabadított Európában, fogságba esett és robogott vele a vonat kelet felé. Nem először járt a Szovjetunióban, hiszen 1942–43-ban megjárta a keleti frontot. A hadtörténészt ez az időszak érdekli, a keleti front, ahova a későbbi fogoly mint tartalékos számvivő őrmester került. 1942 előtt már korábban többször kirángatták civil állásából, hogy katonaruhát öltve képviseljen valamit, védjen meg valamit, vonuljon be valahova, vagy legalább gyakorlatozzon. Az elém táruló levelekben hősködésnek, a katonaélet felé vonzódásának nyoma sincs. A legfontosabb értékek még ma is szépen átszűrődnek a megsárgult papírokon, azok pedig a hétköznapi polgári lét, a család, a barátok, a munka. Ha értelmező szótárat szerkesztenék, ezeket írnám a béke címszóhoz.

Készül a koporsó
Készül a koporsó

A fényképek nagy része nem őt ábrázolja, hanem bajtársait, vagy az ezred életének fontos eseményeit. A pályaudvaron búcsúzó, bizakodóan mosolygó katonákat, az ezredest és annak családját. A további képeken az ezredes koporsója látható, a végtisztességet adó katonák körében a Don-kanyarban. „Veszteségi karton” – mondja a történész – „azonossági jegy, sebesülési jegy”. Mindegyik egy-egy emberi sorsról üzen. Sok család már csak egy ilyen papírost kapott, nekik nincs beszkennelendő mappájuk tele levelekkel és képekkel, de nincs síremlékük sem, sokáig talán csak egy katonaportré lógott a falon, míg az unokák végleg le nem vették onnan egy lakásfestés során.

Hősi sírok
Hősi sírok

A feleség sorsa, mint általában a korszakban élő nőké, kevésbé követhető a dokumentumok alapján. A korabeli nők általában a gyerekekkel egyedül maradva – munkát akkoriban nehezen kapva – a tágabb család jóindulatára bízva éltek. Ők azok, akik kislányként az I. világháború idején, valamelyik vasútállomáson talán örökre elbúcsúztak édesapjuktól, s megtapasztalták, milyen a hadiárvák élete. A feleség itthon harcolt a hatóságokkal, hogy bebizonyítsa, „fent nevezett személy” valóban fogoly, ezért nem teljesíti munkaköri kötelezettségeit. Mert amíg ezt nem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítania, addig szociális ellátásra sem volt jogosult.

„(…) értesítem, hogy férjének állásába visszahelyezésére Ön által (…) beadott kérelmét a szükséges igazolásokkal (…) illetéket elintézés céljából (…) a miniszterelnök úrhoz terjesztettem fel. Mindaddig, míg e kérelem ügyében döntés nem történik, nincs módomban intézkedni az elmaradt illetmények, illetve élelmezési segély folyósítása iránt. / X.Y. miniszteri tanácsos”

Számomra a legmegrázóbbak a gyerekek üzenetei apjuknak. Ők grafitceruzával írtak, szépen kerekített iskolás betűkkel, testvériesen megosztozva a levelezőlapon.

1946. november 11.:

Édes apukám (…) nagyon kérjük hogy vigyázzon magára, mi is vigyázunk Anyukára és igyekszünk jól tanulni, mire Apuka haza jön gyűjtünk sok egyeseket. Sok millió puszit küld Bandika”

„Édes apukám igen sokat emlegetem hogy itt játszhatnánk apukával. Anyukának igen sok örömöt szerzek az egyesekkel. Apukám nagyon tessék vigyázni. Szeretettel sok puszit küld Öcsike.”

Levelek
Levelek

Minden szempontból egyedi levél az, amely egy, már hazatért fogolytárs híradása a családnak. Stilisztikailag ügyes egyensúlyozás a reménykeltés és a reménytelenség határán. Udvarias mentegetőzés, amiért ő már hazatért, de a másik még nem. A saját jelentéktelenségével, gyengeségével emeli fel társát, magyarázatot ad a foglyok közötti megkülönböztetésre. Ha az a másik netán mégsem térne haza, az csak annak tudható be, hogy az átlagosnál jobb erőben van, és szükség van még munkaerejére, tehát szinte irigylésre méltó helyzetben van.

1947. augusztus 12.:

„Nagyságos Asszonyom! / (…) A kedves férjével 27 hónapot töltöttem úgy jóban mint rosszban. (…) A helyzetünk az nagyon változatos volt, hol ettünk – hol nem, egy gyárban dolgoztunk. (…) sokszor ő tartott dohánnyal és bizony meg volt az is hogy kenyérrel is. (…) a téli munkaidőt egy kályha mellett töltötte, egészségi szempontból hála a jó Istennek jól áll, lehet ezért is nem jött vélem haza. (…) Nagyságos Asszonyom még egyszer mint ismeretlenül kézcsókjaim küldöm vagyis csak tolmácsolom amit az én barátom vélem küldött a Nagyságos Asszony és az ő két aranyos kicsi fiaihoz a messze idegenből.”

Egy hazatérő bajtárs levele
Egy hazatérő bajtárs levele

A szovjet bürokráciának hála, a hadifogoly időszak jól követhető. A háborús már kevésbé, a körülmények miatt nem minden postai küldemény ért célba, a tábori levelezőlapok erősen cenzúrázottak voltak, vigyázni kellett, nehogy az ellenséges hírszerzők megkaparintsák az árulkodó információkat, ekkor alakult ki a „valahol Oroszországban” földrajzi helymegjelölés. De még inkább vigyázni kellett arra, nehogy a hazai közvélemény pontos képet kapjon a 2. magyar hadsereg körülményeiről és sikertelenségéről. A lapokon gyanúsan ugyanazok a szövegek köszönnek vissza: mindenki jól van, minden a legnagyobb rendben.

„tudatom (…) a körülményekhez képest (…) most másnak nem tudok írni (…) de mindenkit szeretettel üdvözlök (…) öleli és csókolja ezerszer (…)

1943 februárjában, a szovjet áttörés után – amiről az itthoniak sokáig semmit sem tudtak –, mintha lankadt volna a postai cenzúra figyelme.

„Aranyosaim! Élek, ép vagyok, és a boldogságos Szűz Mária kegyelméből megsegítve. (…) Baj nincs, csak az orrom, ujjaim és lábaim vannak elfagyva. (…) semmim nincs, mert mindenem elveszett. De nem baj, csak hogy a legfőbb megmaradt. (…) Ölel és csókol mindnyájatokat sok ezerszer, Apuka”

Hazafelé jövök a levéltárból, a DVD-t átadtam a hadtörténésznek. Mögöttem a Keleti pályaudvar, talán pont a hazafelé tartó fogoly útján lépkedek, az ő papírjaival a táskámban. Eszembe jut az egyik doni fénykép, ahol még szabad magyar katonaként egy tábori nyugágyban ül, sebesült karja felkötve. Süt a nap, mosolyog, még csak 34 éves. Bizakodva néz a kamerába – arcán az édesapám későbbi vonásaival.

Draskovich Edina


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2014 tavaszán, Budapesten

Comments

  1. Képszabó says:

    Fogalmunk sincs, milyen jó életünk van.
    Milyen jó élete lehetne mindenkinek…

  2. spájzcetli says:

    … a szerző-unoka balanszírozása a távolságtartó kutató, és családilag érintett mivolta között rendre megbicsaklik, szenvtelen hangoltságú igyekezetén felülkerekedik a vér „szava” (szíve?, lelke?), de így hiteles – az egészen érződik a hozzáértés, alaposság és a szeretetteli gondosság…

  3. Láng Eszter says:

    „a hétköznapi polgári lét, a család, a barátok, a munka. Ha értelmező szótárat szerkesztenék, ezeket írnám a béke címszóhoz.”

    Ezt remekül megfogalmaztad, Edina! (A többit is.)

  4. snk says:

    Fontos, hogy megírtad és közzétetted! SNK

  5. Megpróbáltatásokból bőven kijutott a nagyszüleink és a szüleink generációjának. Békeidőben is elviselhetetlennek tűnik a hosszú távollét a családtól…

  6. Tücsök says:

    „Baj nincs, csak az orrom, ujjaim és lábaim vannak elfagyva.”
    Apukám is ilyen volt. Próbálta humorosan megfogalmazni és előadni a gondokat. Ilyenkor könnyen elhiszed, hogy nincs is akkora baj. Feltéve, ha nem veszed észre az aggodalom félrehúzott fátylát a csillogó szeme sarkában.

  7. Draskovich Edina says:

    Ha valakit érdekel, a Sára Sándor-féle dokumentumfilm sorozatot (Krónika), amit tavaly a köztévé megismételt, a youtube-on, vagy ezen az oldalon meg lehet nézni:
    http://www.honvedelem.hu/cikk/39130

  8. Nagyon szép; több képet nem láthatnánk a tábori lapokról?? Azokat gyűjtöm és kutatom.

    fellner72@gmail.com

Hozzászólás a(z) Fellner János bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük