::: Az Artézi Galéria műterem című kiállítása elé
Induljunk az etimológia felől: vajon a műterem szó azt a különleges helyet jelenti-e, ahol a mű terem, vagy ez egy terem, ahol művek vannak és lesznek? Ízlelgetve a szót, felmerült bennem, hogy talán nyelvújításkori az eredet, de utánakeresve kiderült, nem az.
Sajnos beszélgetésre, vitára csak a finisszázsban van lehetőség, és ez most ugye vernisszázs, igazodom tehát a szokásokhoz, és előadom a saját magam fabrikálta választ. Én úgy gondolom, ahol a művész alkot, ott mű terem, tehát műterem, amihez nem kell feltétlenül terem. Mint tudjuk, a kibuggyanó közlésvágy Picassót vagy Scheiber Hugót – és gondolom, igen hosszú lehetne a névsor – egyaránt arra „kényszerítette”, hogy bárhol, bármire állandóan rajzoljon, kreáljon. Legyen az egy vendéglői szalvéta, gyufaskatulya, felíró cetli, fal, deszka, homok és így tovább. Így értelmezésemben ilyenkor az a vendéglő, vagy épp a tengerpart homokja is műteremmé vált a művész által.
Ugyanakkor kétségtelenül tér is kell – egy stúdió, egy atelier –, ahová elvonulhat az alkotó. Különleges élettér, ahová olykor vágyik, s ahonnan olykor elvágyik a művész – utóbbit illetően elég a plein air periódusára gondolni. Vagy idézzük fel azokat a zsibongó párizsi műtermeket, ahonnan alkotó csoportok, hasonló filozófiával és szemlélettel rajzottak ki. Másfelől egyes művészeket önmagában a műterem is alkotásra inspirál. Eszünkbe juthatnak például Váli Dezső gyakori műteremtémái, illetve az, hogy számos festő önarcképe a festőállvány előtti ábrázolást követi. Vagy felidézhetjük Ziffer Sándort, akit súlyos baleset ért, és a második világháború után már csak nagybányai műtermének ablakából tudott festeni.
Elhagyva a szóelemzést, következzék néhány gondolat a kortárs képzőművészetről. Ezek az alkotások általában még nem jelennek meg múzeumokban, csupán elvétve galériákban, kisebb kiállításokon, ezért kevesek találkoznak velük. Így a közönség számára a műterem bemutatóteremként is szolgál. Szinte minden embert mohó kíváncsiság vezérel, hogy bepillantson valaki más lakásába, megnézze, hogyan rendezte azt be, milyen a hangulata. A műterem-látogatások még ennél is izgalmasabbak: a rend vagy a rendetlenség, a tárgyak, vásznak, rajzok, képek halmaza mély impressziót kelthet a látogatóban, közelebb viheti az alkotások befogadásához. Ezek azonban piciny, kulcslyuknyi lehetőségek, amelyek nem segítik eléggé a kortárs alkotások illendő, szükséges társadalmi ismertségét, főként nem az elfogadását.
Sokgyökerű és ősi probléma ez, amiről ugyancsak érdemes lenne beszélgetnünk. Magam az oktatás korszerűtlenségében és a gőgös civilizáció elnyomó hatásában látom a legkonokabb akadályt. Picasso szerint „minden gyermekben ott lakik a művész”, és ez így van. Akárhogy tartja, fogja a ceruzát, ecsetet, mindig a számára megjeleníthetőt teszi papírra, asztalra, falra; mi, civilizált felnőttek, azt mondjuk: firkál. S esetleg nevetségesnek gondoljuk, pedig ő valóban úgy látja, hogy a családtagok lába nagyon hosszú, a kezük aránytalanul nagy, a fejük kerek. A gyermek, a maga kis termetével, ezt látja, számára ez az igaz, és az ő – még intakt – szabadsága az, hogy meg is jeleníti. (Megjegyzem, a pszichológia igenis próbál információkat nyerni ezekből a „firkákból” a gyermek érzelmeiről, képességeiről.) Valójában mi romlottunk el útközben, mert győztek a konvenciók, a neveltetés, az oktatás, a társadalmi szokások.
Sokszor mondják a kisgyermek rajzaira lesajnálóan: „hát kézügyessége, az még nincs”. Jóllehet a képzőművészethez egyáltalán nem kézügyesség kell. Szájjal, lábbal, orral is lehet nagyszerűt alkotni, ugyanis elsősorban agyi tevékenységről van szó. Polgári egónk nézőpontjából pimaszkodásnak tűnik a grafiti, holott – valljuk be – azok némelyike is remekmű.
Számomra a jelenkori kortárs képzőművész olyan szabad ember, aki a gondolatait, lelkét, hangulatát leginkább valamilyen képi formában tudja megjeleníteni, függetlenül technikától és hordozóanyagtól. Kérdezni lehet, hogy miért ez a szín, technika, méret, vagy miért éppen most, de szerintem nem érdemes, mert a verbális magyarázat már csorbít, ahogy a zenét sem lehet jól lefordítani szavakkal. Agyunk különböző régiókhoz kapcsolódó megnyilvánulásairól van szó. A konvenciókhoz nem kötött művész alkotására sokszor mondják ironikusan: „ilyet az óvodások is tudnak rajzolni”. Vannak, akik Rothko egymás fölé rakott színeit sem tartják művészetnek, mert a vizuális edukáció hiányosságai miatt sajnos befogadhatatlanokká válnak a számukra.
Az Artézi Galéria jelen kiállításán tíz jeles képzőművész alkotásait látjuk egymás mellett. Már többször rendeztek itt – a galéria szíveslátásával – különböző témakörökben kiállítást. Néhányszor az a megtiszteltetés ért, hogy én nyithattam meg e tárlatokat, s ilyenkor rendre S. Nagy Katalin kurátor értő esszéire hárítottam a művek, művészek értékelését. Most is ezt teszem.
Viszont összeszedtem a bátorságom, hogy megkérdezzem, tízből hányan tudnak csak a művészetükből megélni. Gyanítom, hogy a válaszokból kirajzolódó összkép (amely esetleg majd a vernisszázson állhat össze) az okos, felvilágosodott XXI. században is lehangoló lesz. Ebben századok óta semmi változás nincs. Sporadikusan akad egy-egy támogató, de általánosságban még az a szint sincs meg, ami a XIX. század végén, a XX. század elején a párizsi galériások segítségével az akkori művészeknek megvolt.
Miért kötelező a ma élő művésznek nélkülözni, illetve mással foglalkozni, mint amit szeret? Mert a társadalmi mecenatúra nem alakult ki, nincs ilyen irányú kultúránk. Az aukciókon a néhány éve még nyomorgó, ám azóta elhunyt művészek munkáit sok millióért ütik le, mert immár befektetésre alkalmasnak találják őket a tehetősek. Miért nem kockáztatnak inkább, és karolnak fel művészeket, akik nem biztos, hogy száz év múlva is jó befektetésnek bizonyulnak majd, de tetszik a munkájuk, örömüket lelik benne, ezért megveszik azokat? (Itt interaktívan, magammal vitatkozva, meg kell említenem, hogy találkozni már jó kezdeményezésekkel; az egyik vezető aukciós ház például Modern címmel rendez kortárs aukciót ebben a hónapban, aminek szívből örülök.)
Remélem, az itt kiállítók és a most látható képeik is jobb sorsot kapnak; megérdemelnék.
Cseuz Regina