::: Párosesszé Gaál József kiállítása kapcsán I.
A novemberben a pandémia okán elmaradt kiállítás Persona Incognita címmel most végül megvalósult, számos új, groteszk, pátoszmentes alkotást láthattunk. Ahogy Gaál József mondja: „A tragikus groteszkben nem lehet pátosz, az esetlen és esendő kicsorbultsága számomra az a groteszk, amely már a lelkünk belső barlangjában van. Önmagunk kísértetiessége, idegensége, a belső odúk sötétségében lakozó öntudatlan énünkkel való találkozás, mindenféle idealizáltság, stilizáltság nélkül.” (Forrás: a deszkavizio.hu kiállításajánlója.)
A pusztulás és a halál az arcokon nem kiütközik, hanem csak ott van, megjelenik, hol rejtetten, hol nyíltan. Nem elszenvedik a szenvedésüket, hanem megszenvedik némán, lázadás nélkül. Ez a sorsuk, ebben a sorsban vert életük gyökeret. Innen származnak. Nem szöknek el belőle, de előle sem. Ezért látom az arcokat természetesnek, nincs bennük semmi tetetettség, látszat, manír. Az arcok minden kuszaságuk-darabosságuk ellenére tiszták, ha olykor az is az érzésem, hogy naivan ártatlanok, sőt együgyűek. Finom árnyalás, plaszticitás emeli ki, hangolja össze az ellentétes vonásokat. Nincs direkt fény, csak surló, bújtatott, elterelt fény, hogy az egész arc látszódhasson a maga teljességében. Tektonikus arcok, beszakadtak, férceltek. A mai szépségeszménnyel ellentétes portrékat látunk.
Gaál József a szépség-fasizmust gyűri le ezekkel a figurákkal, ezekkel az arcokkal. Sógorok, komák, testvérek. Vérrokonok, vagy csak katonatársak. Bomlik, tagolódik, laposodik, kerekedik, szögletesedik az arc, a figura minden erejét kiszítta a föld, a harc, a küzdelem, arcukra van írva, helyesebben festve. Ezekből az arcokból olyan világ tárul elénk, amelyet lehet, hogy ismertünk, amelyről lehet, hogy tudtunk, de csak tudatunk felszínét karcolta meg, és nem hatolt tudatunk mélyére. Máshoz vagyunk szokva a filmekből, a divatlapokból, a tévéből. A figurák érzelmi állapota feszültséget, elszántságot tükröz, belső világukat nem tudják és nem is akarják teljesen elrejteni.
Gaál József a tömbszerű, foltokból felépített és összerakott arcokat gondos aprólékossággal, lírai elérzékenyüléssel ábrázolja, láttatja a belső ürességet, a végtelen nyugalmat, az önmagába visszasüllyedt vonásokat. Nincs az arcoknak végső elrendezettsége, mozgásban van az arc és annak vonásai. Az arcvonások dinamikus egyensúlya teremti meg az arcok belső-külső feszültségét, amely nem hagyja nyugton a képeket néző látogatót. A szétesőben lévő arc kiszolgáltatottságában is különleges és egyedi, titokzatos, olykor hetykeséget árul el.
A művész arcképein nem érezni semmiféle festői felbuzdulást vagy túlzást, magas hőfokot, ha támadhat is az az érzésünk, hogy Gaál József arcképei naturálisak, ez csak a látszat, többek annál. Arcképei társadalomkritikai vonásokkal bírnak, mert az önmagát pusztító ember mellé áll a művész, minden torz vonásuk ellenére. Ezek az arcok emberi gesztusokat, fáradtságot, közönyt és értékeket, emberi drámákat, eltorzuló érzelmeket, a földi élet hiábavalóságát hordozzák. Míg Shakespeare az emberi magatartások, viszonyok drámáit vitte színre, Gaál József az emberi arcokkal teszi ugyanezt, saját érzéki elképzeléseiből és tapasztalataiból merítve az arc univerzumát teremti meg, és kapcsolatát a nézővel.
Abafáy-Deák Csillag