::: A Miklósi anzix – néhány patinás lap Halmai Zoltán gyűjteményéből című kiállítás elé
Egy formátum akkor hiteles, ha egyénisége van. Ha olyat tud, amit más nem.
Itt van például egy üzenet Kincse Zsófika úrleánynak, miszerint: „Kedves Zsófika! Ez itt a te szülőházad, mikor még kocsma volt. Csókol: Zsuzsi.” Címzés: Helyben, Árpád u. 29. Az előlapon pedig Horváth Gábor vendéglője – külön kép az utcafrontról, valamint a kertről és a verandáról, utóbbin vagy másfél tucat poharazgató férfiemberrel, valamennyien a kamerába néznek. Vajon elképzelhető egy ilyen üzenet bármilyen más formátumban, mint képeslapon? Aligha. Helyben vagyunk.
És mindjárt helytörténetben is, ha belegondolunk, hogy a fenti címzéssel ma az Ádám Jenő Emlékházhoz, a neves zeneszerző szülőházához csöngetne be a postás. De ne szaladjunk ennyire előre…
Annál is inkább, mert a szóban forgó küldemény az egyik legkésőbbi abban a kollekcióban, amelyet Halmai Zoltán állított össze saját képeslapgyűjteményéből a Miklósi anzix című kiállításra. Dátum és pecsét ugyan nincsen rajta, de a Konecsni György tervezte, 300, illetve 3 ezer pengős bélyeg alapján elég jól belőhető, hogy 1946 első felében járunk, pár hónappal a forint megszületése, pontosabban újbóli bevezetése előtt, térdig gázolva a hiperinflációban. Az egyik bélyeg az ország újjáépítésére buzdít, a másik az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaságot ünnepli. Ez pedig már messze nem helytörténet, hanem nagybetűs történelem.
És akkor még mindig ugyanannál a mindössze nyolc évtizede feladott, alig pár szót tartalmazó képeslapnál tartunk. Mi minden kerülhet itt elő, ha tudjuk, hogy a felvonultatott patinás lapok átlagéletkora száz év körülire tehető, de vannak köztük pecséttel igazoltan 115 évesnél régebbiek is?
Apropó, pár szó. A szófukarság az egyik újabb megkülönböztető jegye a formátumnak. Itt nem nagyon van tere a mellébeszélésnek, hiszen a felület adott: szűk száz négyzetcentiméteren kell mindent elmondani. Egy részét ennek is elviszi az aktuális kor divatja szerinti udvarias megszólítás, illetve elköszönés. Így a küldőről sokszor csak annyi derül ki, hogy jól van, jól érzi magát ott, ahol van – jelen esetben Szigetszentmiklóson –, és szívből reméli, ezt a címzett is elmondhatja magáról.
Meglepő módon, az önmegtartóztató fogalmazást nemcsak a terjedelmi korlát kényszerítette ki, hanem erre ösztönzött a posta is. Simon A. Bálint dohányárudájának köszönhetjük azt a lakihegyi jeleneteket ábrázoló levlapot, amely a Barasits képeslapkiadó gondozásában jött ki annak idején, mint arra a szép logó utal (Budapest, Kertész utca 46.). Nos, ezen a lapon, a bélyeg helyét jelölő keretben, ez olvasható: „Belföldön 2 filléres bélyeg elég, ha a keltezésen és névaláírásokon kívül csak 5 ÜDVÖZLŐ szót írunk.” Üdvözlő csupa nagybetűvel. Egyenes beszéd. Bár azért bele van kódolva a konfliktus, amennyiben a postáskisasszony mérlegelési körébe utalja, hogy mi számít üdvözlő szónak, és hogy például a névelők önálló szónak minősíthetők-e.
Sajnos a fenti lap nem teljesítette be sorsát, vagyis nem vették használatba, így nem tudjuk, ez esetben a motiválás mennyire lett volna hatékony. Viszont egy másik, strandfürdőzésre csábító lap, szintén Simon Bálint jóvoltából, már visszaigazolja az állami kezdeményezés működőképességét. Ez olvasható rajta lendületes betűkkel, kék töltőtollal írva, Nagys. Farkas Ferenczné úrnőnek, a fővárosi Haller utcába címezve: „Szívélyes üdvözlet mindenkinek Szigetszentmiklósról”; és öt személyesen kivitelezett szignó: Edith, Bözsi, Lail (talán Lali?), Károly, Öcsike. Ebbe nem lehetett belekötni.
Két fontos apróság még az utóbbi lappal kapcsolatban: ez már 3 filléres kedvezményes tarifával igyekezett kordában tartani a mondandót (ami, akárhogy számolom, 50%-os drágítás), s immár Monostory utóda Kalántay gondozásában jött ki (Budapest IX. Lónyay u. 17.). Barasits, Monostory, Kalántay… Micsoda történetek húzódhatnak itt meg a háttérben, micsoda életek…
Na jó, de mit számított a postának, hogy valaki kilenc szót ír, vagy csak ötöt? Elvégre ettől nem lett megterhelőbb a kézbesítés. Volt ebben bizonyára népnevelő szándék is, de meglehet, az anyagi érdekeltség is közrejátszott az egyedi bérmentesítési konstrukcióban. Az tudniillik, hogy ha valakinek sok a mondanivalója, az küldjön inkább levelet, drágábbért, vagy több képeslapot. Utóbbi megoldáshoz kapcsolódik egy míves tétel a Halmai-gyűjteményben, 1913-as keltezéssel, ezzel a ceruzával írt szöveggel: „Kedves Hugocskám! A megígért anzixkártyák közül itt küldöm az elsőt, de lehet, hogy egy óra múlva Harasztiból, a kávé mellől küldök ismét egyet. Csókol: Dezső bátyád.” A dolog szépséghibája, hogy Dezső fittyet hány az ötszavas szabályra, sőt, utólag eszébe jutott még valami, ezért legalulra odapréselt egy további mondatot, ami már önmagában kimerítené a kvótát, miközben elbukna az üdvözlőség vizsgáján is: „A zongora leckét jól megtanultad?” Ennek megfelelően, a lapra sem nem 2 filléres, sem nem 3 filléres, hanem egy dörgedelmes 5 filléres bélyeg került. Vegyük komolyan magunkat, gyerekek…
Ha jól számolom, összesen négy lapot citáltam be eddig, de már megjártuk az utolsó békeévet az első világégés előtt, plusz az első békeévet is a második világháború után, miközben láthattuk bélyegen a lebombázott Lánchidat, amiről eszünkbe juthatott a lebombázott miklósi templom is, amelynek adománygyűjtő képeslap állít mementót („A templomépítési alapra kiadja a szigetszentmiklósi Református Egyház”, az „Apostol” képeslapkiadó vállalat közreműködésével), felhörpinthettünk továbbá egy pohár bort a Horváth vendéglőben. Történetek, mindenütt történetek. Ez is a képeslapműfaj sajátja, az irányított időutazás. Minden megírt miklósi anzix megfejtésre váró múltkapszula, potenciális találkozási pont azokkal, akik ugyanitt éltek, ahol mi, ugyanazokon – bár láthatólag sarasabb – utcákon jártak, és ugyanarra a lakihegyi rádióadóra pillantottak fel hazafelé menet.
De nem csak egyéni sorsokról van szó, ez a város története is. A lokális kötődésű képeslap annyiban is más, mint az egyszerű – és nem kevésbé érdekes – korabeli fotó, hogy valahol mindig a lényegig próbál hatolni, az egész kort akarja megragadni, s benne önmagát, mint olyat, amely ilyen módon is megörökítésre érdemes. Büszke akar lenni. Falubéliként és településként is hirdetni, hogy vagyok, hogy itt is élnek emberek, talán még csak pár ezren, de itt is van templom, községháza és iskola, van főutca, gyógyszertár hajókikötő és vasútállomás, itt is képesek fennmaradni vállalkozások, lehet jókat enni, inni, fürödni a Dunában, vásárolni hasznos dolgokat.
Ehhez persze néha kicsit kiszínezi a valóságot, próbálja csak a jót kiemelni, és ha történetesen nem ment szekér a széles utcán, amikor a felvétel készült, akkor utólag odamontíroz egyet, vagy épp Árpád-ligeti uszodának magasztal fel egy kiszélesedő partszakaszt a nádas mellett, de mindezt szerethetően, vállalható módon, emberien. Csak éppen annyira, hogy ne sérüljön az állítás: a képeslap igenis kordokumentum, tárgyi bizonyíték. Ha semmit sem tudnánk a múlt század első felének Szigetszentmiklósáról, csak azt, ami a Halmai Zoltán által összegyűjtött képeslapokból kirajzolódik, akkor is napokig tudnánk mesélni róla.
Bizton állíthatnánk például, hogy pálinkaméréssel is bíró üzlete volt itt Vértes Lajosnak, a Wéber és a Horváth vendéglő egyaránt hangulatos farácsos verandával várta a betérőket, volt Hangya-szövetkezet, továbbá vegyes kereskedést vitt Kremzier Benő, Erdős Ambrus és Özv. Madácsi Sándorné is, akinél egyebek mellett czukor, kávé, só, liszt, korpa és dara, valamint petróleum, pipadohány és szivar is szerepelt a kínálatban, és három lépcsőfokot megmászva lehetett eljutni a bejáratig. És aki a takaros, már-már városias házsorral szegélyezett Vasut utcában álló üzletét ábrázoló, saját kiadásában megjelentetett („Utánnyomás tilos.”), 1908. november 18-án postára adott, Tek. Ádám Mihály úrnak címzett, s a már jól ismert, kifejtős mondandóra utaló 5 filléres bélyeggel ellátott Levelező-Lapon nem mulasztotta el névnapján felköszönteni nővérét, ilyeténképpen: „Kedves Erzsikém és Sógorom! Erzsébet nap alkalmából fogadják szíves üdvözletemet és sok szerencse kívánatomat, tisztelettel Madácsi Sándorné és családja, Imre és Pista”. Mert a képeslap nemcsak arra szolgált, hogy kapcsolatba kerüljünk valakivel, egy reménybeli vásárlóval, fogyasztóval, turistával, fürdővendéggel vagy épp majdani villaépítővel, hanem arra is, hogy tartsuk a kapcsolatot azokkal, akiket tisztelünk és szeretünk.
Egy olyan formátum, ami mindezt tudja, s ettől összetéveszthetetlen és karakteres, ráadásul tárgyiasult formában létezik, és évszázadosnál régebbi gyöngyszemek is hozzáférhetőek belőle, kétségkívül érték, helyi értéknek pedig hatványozottan nevezhető, s mint ilyen, érdemes és méltó a gyűjtői figyelemre. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy városunkban akad olyan, aki – amúgy betelepült polgárként – ezt évtizedek óta szívügyének érzi.
A karakterjegyek közül a kapcsolatba lépni és kapcsolatot tartani motívum számomra azért is különösen fontos, mert az, hogy most megnyithatom ezt a kiállítást – amelynek megnyitószövegét, ha anzixra írnám, nemhogy a 2 filléres opcióra nem ácsingózhatnék, de 5 filléres bélyeggel sem úsznám meg szerintem –, szóval az, hogy most itt állhatok, konkrétan a képeslapoknak köszönhető. Jó másfél évtizede történt, hogy a szép emlékű hagyományőrző rendezvényen, a Szabacsi-napon alaposan bejártuk a már emlegetett Árpád utcában található Helytörténeti Gyűjtemény míves kiállítását, ahol egy külön paravánon képeslapok reprodukciói is láthatóak voltak. Vöő Imre bácsinak – akinek említése nélkül egy lokálpatrióta érintettségű tárlatot meg sem szabadott volna nyitni – éppen arra akadt dolga, így nem átallottam megdicsérni neki a szép kollekciót. „Nekünk is van pár érdekes darabunk, de komoly gyűjteménye a Halmai Zolinak van, azt érdemes megnézni” – mondta szokásos szerénységével, és már ment is tovább, védjegyévé vált kék kötényében.
Halmai Zolit látásból ismertem, de személyesen nem találkoztunk addig, pedig mindketten a Közgázon végeztünk, és még szülőtársak is lettünk a gimnáziumban. Amikor viszont megláttam leülni a birkapörköltje mellé az alkalmi kerthelyiségként feldíszített szabacsi udvarban, ahol a kapu mellett az egykorvolt Sport vendéglő – ma vegyes kereskedés – zenekara szolgáltatta a zenét, nem volt kétséges, hogy megszólítom. Pár nappal később pedig, amikor a valóban lenyűgöző kollekciót megmutatta, felajánlottam, hogy digitalizálom az állományt és közzéteszem Halmai-gyűjteményként egy projekthonlapon, ami 2011 januárjában meg is történt (jelenleg 85 miklósi anzix látható ott, de jó ideje bővíteni kéne). Azóta vagyunk barátok, számos közös projektünk volt együtt, és biztos vagyok benne, hogy lesz is még legalább ugyanannyi.
Halmai Zoltán vérbeli gyűjtő, és formátumos ember: hiteles egyénisége van, és olyat tud, amit más nem, vagy nem így. Egy vérbeli gyűjtő pedig a gyűjtés izgalmánál egyetlen dolgot tart fontosabbnak: ha megmutathatja a gyűjteményét másoknak. Azért gyűltünk ma össze, hogy ehhez megteremtsük magunkból a méltó közönséget. Kérem, fogadják szeretettel Halmai Zoltánt, és miklósi anzixkollekciójának itt bemutatott patinás lapjait.
Zsubori Ervin