::: Csengőd
A gyerekkor, mi más. A képek, az arcok, az illatok, a helyek; utcák és nevek – ami egy falu lelkéből megmaradhat. Csengőd. A hatvanas évek.
A Klein-tanya, ahol Anyám az első télen kitett a levegőre, s mire legközelebb visszanézett, már belepett a hó. Az édes-vaníliás-mazsolás illat, amely az óvodába tartó álmos kora reggeleken kicsapott a pék apró fülkéjéből: a frissen sült, hosszúkásra vágott, meleg túrós rétesek illata. Vastagon behintve mindegyik porcukorral. Az óvoda, ovális zománcozott táblával a bejárat fölött; egyszer kiálltam, és szép hangosan elszámoltam hibátlanul százig; Anyám, aki akkor a konyhán dolgozott, büszkén figyelt az ajtófélfa mögül a többiekkel. A katolikus templom kertje, ahol a fogócskánál hirtelen lehetett fékezni és fordulni a sóderon.
A Tabdi Papáékhoz vezető út, amely a Csengődi Papáék sarkon álló háza elől indult (most is onnan, csak a ház már nincs meg). A kereszteződés előtt egy rúdon háromszögben végződő, jobbra mutató fatábla: Tabdi 4 km. Itt tanultam biciklizni, női vázas felnőtt biciklivel; jobb láb a bal pedálon, a másikkal hajtani, mint a rollert, órákon át.
A papsajttal borított árokpart a Kiscsengődre vezető országút mellett, ahová reggeli után kiültünk egy kockás füzettel, s lajstromoztuk az elhaladó autókat (Moszkvics, kék, rendszáma: CF 23-10, ketten ültek benne); ha ebédig összejött fél tucat, az már forgalmas napnak számított.
A Szűcs, aki közvetlenül a vasúti átjáró mellett lakott; az elsők között volt autója, természetesen Trabant, s ismerősöknek időnként vállalt fuvart – ingyen, vagy messzebbre önköltségi áron. Egyszer, mintha télen, minket is bevitt Kiskőrösre az orvoshoz, talán fogfájás miatt.
Romfa Maris, az egyvágányú vasút átellenes oldalán, aki egyedül élt, nem nagyon szólt senkihez, szürke flanel otthonkát hordott, s kukoricaföldje elnyúlt majdnem a tabdi elágazásig. Az út túlsó felén a titokzatos, mindig borszagú és borostás Kéringer – aki régen állítólag matematikus volt, nagy koponya –, festői rendetlenséggel az udvaron, a bakterházig nyúló telken szőlő és gyümölcsfák. Kicsit féltem tőle, mert ha átjött, vastag hüvelykujjával kemény barackot nyomott a fejemre, de egyszer hozott egy Élet és Tudomány kalendáriumot, tele izgalmas képekkel; az egyik máig megmaradt: talán inka ábrázoláson egy harcos a szájához kígyót emel, hogy bátorságát bizonyítandó élve lenyelje azt.
Pataky doktor, a szigorú, nagyhangú körorvos, és Jozefa, a biciklivel járó nővér. Cseh Miklós, a szomszéd, aki nyári estéken kiállt az eperfás udvarra, s gyönyörűn eljátszotta trombitáján az ilszilenciót. Gyuri bácsi, a benzinkutas, petróleumszaggal átitatott viharkabátjában, akinél sok időt töltöttem; ha szállítmány jött – ritkán jött, mert a napi néhány tankolással lassan fogyott a készlet – még segítettem is a hordók körül, s egyszer a kézi karral én pumpálhattam a benzint az egyik fuvarosnak.
Apám Csepel motorja, rugós hátsó üléssel; egy vasárnapi krémes a sarki cukrászdában; az Orcsik utcai házunk hosszú gangja, a hűvös belső szoba, a meszesgödör a kerítés tövében; a kakaóba aprított kifli, a csomómentesre kavart tejbegríz.
A vasúti átjáró, ahol elütötte a vonat Matyit, a vizslánkat; Apám hozta még kölyökként Pestről a kabátjába rejtve; a Mamáékhoz tartott, megállt szépen a leeresztett sorompó előtt, de megdobálták, megijedt, s végül a kerekek alá került. Anyám meséli: csak kitettek egy plédre, s Matyi vigyázott rám, amíg metszették a szőlőt; mindig visszaterelt, hogy ne mászhassak el; végül mindketten kimerültünk és elszenderedtünk.
A padlás áporodott csöndje, poros titkai; egy dobozban könyvek, köztük egy metszetekkel illusztrált Kis Katekizmus, kemény fedéllel.
A hajában főtt krumpli, mártogatva, visszakunkorodó, irdalt szalonnacsíkokkal; a sparhelt rosszul záró betétjei közt kiszüremlő tűz játéka a meszelt plafonon. A sarokban az ágy, ahol a Papa ebéd után szundikálni szokott, a fal felé fordulva. Szorosan mellette az asztal, enyém volt a belső sarok; egy fél délelőttöt is elrajzolgattam ott, autót, repülőt, de főleg emeletes tengerjáró hajókat, az orruk kiemelkedett a vízből, elöl vasmacska, oldalt több sorban kerek kajütablakok.
A hatalmas eperfák, a lehullt lilás szemek sziruposan édes íze; a hosszan dinsztelt hagyma utánozhatatlan illata a rántottába sütve; a káposztáshordó a kamra döngölt földjén; a bicskával kipiszkált Különleges vagdalthús és a lágyan kenhető Sertésmájkrém, kis kiflivel.
Laci bátyámék emeletes kockaháza, talán az első a faluban, a református templom széles utcájának végén. A barna dugós pisztoly, meg a kaleidoszkóp, amelyeket a búcsúban kaptam. A hazaúton a sarki kocsma egyik alsó ablakszemében a türkizkék üveg.
A Vegyes bolt a Bucka vendéglőnél, kirakatában permetezőgép, demizsonok és zsákos kristálycukor, s ahová többször is visszamentem egy forrasztópáka-készlet miatt: nagyon vágytam rá, s végül meg is kaptam, sima tapintású, natúr fadobozban; de nem volt mit forrasztani.
A régi, kerítés nélküli temető a faluvégen, át lehetett vágni rajta az akasztói kövesút felé. Az új temető, a vékony törzsű nyárfaerdő mellett, ahol Apám és Nagypapám sírja is áll; nemrég váltottam meg őket, mintha huszonöt évre.
A magas vasútállomás erős szagú, harsány-zöld csészelevelekkel tömött sövényei, a szélső vágányon a kirakodásra váró szenes vagonok. A Pénztár olajjal felsúrolt padlójának szaga, s a kartonjegy Harasztiig – 20 forint 40 fillér (Anyám pontosítása: 20 forint 80 fillér), biztosítással.
Szavak Nagymamámtól: firhang, findzsa, stelázsi, viharajtó, kísánkodás.
Az első igazi karácsony; az előszobában malmozunk, babokkal és kukoricával, s egyszer csak szólnak, hogy mintha valami zaj jött volna a nagyszobából; félve nyitok be, s ott áll a fa, csupa fehérrel díszítve, a kemény szaloncukrok is ezüstpapírban, kis csíptetős gyertyák, csillagszóró; nem értem, hogyan lehetséges ez.
A kucorgás a fűtetlen belső szobában, a magas támlás dupla ágy közepén, a dunyha alatt, a talpakat törölközőbe göngyölt meleg téglához szorítva, miközben a Mama elmormolja az estéli imádságot.
A gerlék reggeli burukkolása, fejem még a kispárnába fúrva, benne megőrizve Anyám illata; Apám, amint a vadászatból fácánnal tér haza, s nekem adja az üres töltényeket; a rézgálic gyönyörű kék színe és mésszel kevert szúrós illata a permetezős kádban; a hátsó szőlőből a hamvas otelló kocsonyás húsa a kemény magvak körül; az első szerelem.
Zsubori Ervin
Eddig úgy tudtam, hogy sosem jártam ott, de most mintha mégis!
A boldog gyerekkorok valahogy mindig hasonlítanak egymásra! Köszönet, kedves Ervin!
Ahogy olvastam, párhuzamosan végigfutottak bennem a hangok, képek, illatok és hangulatok, melyeket ugyanabban az idöben Újpesten szívtam magamba…
…igen, én meg a 2-es buszokat számoltam ugyanígy a Lakner nagymamánál. A Szendi árokban akkor még ugyanolyan gyakorisággal jártak, mint a te kék Moszkvicsaid és a titokzatos nagy fiú, Trombitás Tamás apukájával és anyukájával, a szép Maci nénivel időnként átkelt a Németvölgyi úton.
Ez volt a feltoluló emlékek éve.
Peace 2013!