Örökrangadó a halállal

::: Vass Tibor Mennyi semenni című kötetéről


Lehet-e újat húzni a halállal? (És akkor itt be is fejezem ezt a szójátékos szálat, mert egy Vass Tibor-kötetről való beszéd legnagyobb csapdája éppen ez: hogy az ember megpróbálja felvenni a stílust, szinte öntudatlanul rámozdul a teljes hasonulásra; nem lehet jól kijönni belőle.) Szóval, lehet-e újat húzni – annyi vesztes meccs, vagy legjobb esetben annyi kiszenvedett döntetlen után – egy halál elleni örökrangadón? Miközben tudjuk, hogy le van papírozva, tehát még csak nem is bunda, hiszen eleve szerepel a kiírásban: végeredményben mindig a halál lesz a bajnok.

Lehet, vagy nem, muszáj megpróbálni. Mi mást is lehetne tenni? Talán elmenekülni? Visszaküzdeni magunkat a megyeháromba, a kiöregedett bekkek közé? Ugyan!

Nagyon nem mindegy persze, milyen halál. Az elvi, az immanens emberi – a halál mint olyan – valójában nem ellenfél: feltérképezték, kiismerték, megírták már ezren az elmúlt évezredekben, ha leírni nem is sikerült még. A saját halál már keményebb dió, de arról is van könyvtárnyi kartoték. A vadnyugati párbajokról, a krimik szépen felfejlő eseteiről ne is beszéljünk, a gengsztertörténetek leszámolásai szót sem érdemelnek. A háborús hősi, az elemésztő szerelmi, az ágyban, párnák közti haláloknak is kiterjedt az irodalma, sokan szálltak már harcba ellenük, ilyen-olyan sikerrel.

Itt azonban most másról van szó: elveszíteni egy anyát és egy apát; egyszerre, egyetlen meccsnapon. (Erre, ha nem tettem volna magam zárójelbe már a második mondatban, s ha nem félnék, hogy bántó leszek, most azt írnám: kettős rangadó.) A Mennyi semenni című kötetben Vass Tibor ehhez az elképzelhetetlenül kőkemény mérkőzéshez választ magának stoplikat, ehhez ölt mezt, ehhez keres taktikát.

Négyórányi vers, nyári délelőttön, a teraszon ülve, rigóktól és harkályoktól kísérve, lényegében felpillantás nélkül. Mert ezt a könyvkapszulát egyben kell lenyelni, kevés vízzel – talán inkább borral –, s így sem könnyen emészthető. Vagy talán pontosabb így: megemészthetetlen. Nem is azért készült, hogy tetsszen, nem is azért, hogy gazdagodjon az életmű, vagy hogy be lehessen gyűjteni egy újabb érmet. Azért készült, mert nem lehetett nem elkészülnie. S azért így, mert a profiligában nincs más út: minden csapatnak a saját játékát kell játszania, különben eltéved a pályán. És bíznia kell benne, hogy ha ismerik is – mert ismerik, ahhoz már elég régóta indul a bajnokságban –, kiismerni nem tudják soha.

Vass Tibor taktikájának lényege a szójáték; ez az egyetlen fegyvere a halál ellen. (Ha mondhatnám, így mondanám: szójáték mindhalálig.) A korábbi kötetekben is erre épült a felállás, de ez itt már nem játék – ez éles, ez vág. Nem szójáték mögé bújik, nem elrejti vele az arcát, hanem beléöltözik egészen. Végletesen. Itt nincsenek céltalan felívelgetések, nem lehet ráülni az eredményre, időt húzni pedig értelmetlen. Nem a győzelem, nem a pontszerzés, hanem a túlélés a tét.

Ez nem nézőcsalogató játék. Inkább elriasztani igyekszik a közönséget, legalábbis azt, amelyik csak a látványos szólókra, az ördöngös átemelésekre, a váratlan kötényekre kíváncsi. Néha mintha egyenesen úgy szőné a támadásokat, néha mintha úgy védekezne, hogy azt sugallja: induljatok haza, ez a meccs már elment, nincs itt semmi látnivaló. A következő finom sarkazás, elegáns mellre vétel, vagy épp egy józan hazaadás azonban már azt üzeni: maradjatok! Nélkületek nem tudom végigcsinálni.

Az utolsó verssel – amelynek utolsó szava: Vége – a rangadó befejeződik, s egyúttal a bajnokság is; kifutott a tavaszi idény. A tabella végleges, a halál ismét nyert. A vándorserleget el sem hozta, ott van bezárva a tálalószekrényében, a kulcs sincs már meg hozzá. A nézők, akik a lefújásig maradtak – s ha tapsolni nem is volt merszük, az utolsó perceket már felállva nézték végig –, hazaindulnak. A megállóban szótlanul, zavartan álldogálnak egymás mellett, de azért azzal a megnyugtató érzéssel, hogy nem jöttek hiába. Mert ezzel a meccsel, függetlenül az eredménytől – s beszélhetünk-e egyáltalán egy efféle mérkőzés esetében eredményről – Vass Tibor bent maradt az első osztályban, az őszi kiírásban is ugyanott indulhat, mint eddig. S az igazi szurkolók pontosan tudják azt is: a mutatott játék alapján, ha megoldásait rendesen át lehetne ültetni, bízvást a nemzetközi porondon, az európai topligában is megállná a helyét. (Ha mondhatnám, s ha illendő lenne mondani, bár úgysem számít más, csak az, hogy ő mit szólna hozzá, és persze hogy fájna, és persze hogy bántó volna, de talán mégsem, mert tudná, nem bántásiból van, hanem ölelésiből, szóval ha mondhatnám, így mondanám: bármelyik halálcsoportban.)

Zsubori Ervin


Exkluzív elsőközlés
Készült Vass Tibor Mennyi semenni című kötetének recenziójaként | Spanyolnátha Könyvek 9., 2012; 148 oldal | Tipográfia: Székelyhidi Zsolt; a borító a szerző munkája

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük