Kettős látás

::: Dancs Réka fotói elé


Az ember jobb és bal szeme általában ugyanazt nézi, de sohasem ugyanazt látja. Más a szög, máshonnan érkezik a fény, mások a szempontok. Mindez fokozottan igaz, ha az egyik szem elé még egy fényképezőgép is betüremkedik.

Dancs Réka négy szemmel nézi a világot. Kettővel úgy, mint bármelyikünk. Nézi a tájat, a tévét, a Tejutat. Mikor mi adódik. De gyanítható, hogy közben – tudatosan, vagy tudat alatt – azt is figyeli szüntelen, mit lehetne ebből rögzíteni valamilyen fényérzékeny felületre. Vár, várja a megfelelő pillanatot, aztán egyszer csak az arca elé emeli a gépet. És ettől a profán gesztustól a szemei átalakulnak; ha úgy tetszik, megkettőződnek. Az egyiket ilyenkor lehunyja, azzal csak befelé figyel, az emlékekre. A másik szemlencséje viszont egybeolvad az objektív precíz lencséivel, s e hatványozódás révén olyan dolgokat is képes meglátni, amik mellett mások továbbsiklanának. Mert azt látnák, hogy nincs is ott semmi. Csak egy szalagkorlát, csak fehér festékkel felvitt csíkok az aszfalton, egy arc, egy kilincs nélküli zár, egy gang az őszi alkonyatban.

Dancs Réka fotója

De Dancs Réka látja, hogy van ott valami, amely talán többé nem lesz ott úgy soha, és tétovázás nélkül lenyomja az exponáló gombot. A zár lecsap, az addig lehunyt szem reflexszerűen tágra nyílik. És ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem pontosan az van ott, mint egy pillanattal előbb: más van ott, és tán még szebb, mint kétszázötvened másodperce. És ilyenkor exponálni kell megint. Talán előtte odébb mozdulni kicsit, talán csak hagyni, hogy odébb mozduljon kissé a Föld, felszálljon egy madár, kiáramoljon a tüdőből a füst. De aztán le kell csapni ismét a fénycsapdába csalt pillanatra.

Dancs Réka fotója

A két kép később egymás mellé kerül, és összeolvad egyetlen kompozícióvá. Fotó lesz belőle, egy Reka Dancs Photography, amelynek levegős sarkai között, az olykor szertelenül széles margók ihletett terében, történet feszül. Amely teljes pontossággal többé nem mondható el, de újra és újra átélhető.

 Zsubori Ervin


 Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2010. december 12-én a Műegyetem valós terében, az Arnolfini NetGaléria No46-os virtuális tárlatának megnyitójaként

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük