Felülírási kísérletek

::: Gábos József kiállítása elé


Intim szférába jut, aki betér egy kiállításra. Ez még akkor is igaz, ha a műtárgyak általában megnyugtató módon belépnek alkotó és befogadó közé, oldva ezt az intimitást. Gábos József jelen ciklusának festményei azonban nem ilyenek. E művek nem távolságot tartanak, hanem zavarba ejtő erővel és hevességgel belerántanak a történetbe, amelyet nem ismerünk. És mivel nem ismerjük, azonnal megpróbáljuk elképzelni, belehelyezkedni a mesébe, amely így a mi történetünkké válik – a kontrasztos vizuális reflexiók a saját megélt, csak sejtett, vagy épp elhallgatott érzelmeinket sugározzák vissza. S egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott állunk egy sohasem látott, mégis ismerős festmény előtt, pontosabban benne, a saját intim szféránk kellős közepén, beteljesült és elfojtott vágyainktól, szerelmeinktől és megcsalattatásainktól körülvéve.

Intim szférába léptünk tehát mi is, amikor eljöttünk erre a tárlatra, méghozzá jó néhányan úgy, hogy azt gondoltuk, tudjuk, hová érkezünk meg. Hiszen ez a kiállítás 52 nappal ezelőtt egyszer már megnyílt, egy óbudai galériában. Kérdés azonban, lehet-e kétszer belépni ugyanarra a kiállításra. Azonos-e két tárlat, ha a képei ugyanazok, de minden más megváltozott közben: más a helyszín, más a tér, mások a falak és más a térköz a festmények között. Más az évszak, más az év, másként kelt fel legutóbb a hold, s valószínűleg más lett a festő és mások lettünk mi is. Ugyanazt érezzük-e egy képciklus láttán, ha először pillantjuk meg, vagy ha ismerősként térünk hozzá vissza? Változik-e a viszonyunk az elénk sorakozó képekhez, ha valamikor hallottuk már a megnyitóbeszédet, vagy elolvastuk azt a katalógusban? És átalakul-e a viszonyunk magához a szöveghez, ha újra halljuk?

Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)
Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)

Költőinek tűnő kérdések ezek, ám a válaszok talán nem is annyira egyértelműek, mint elsőre hihetnénk. A felvezetésre felkért személy, jelen esetben jómagam szempontjából pedig mindehhez még egy dilemma adódik: megnyitható-e egy kiállítás ugyanazzal a beszéddel, amellyel 52 nappal korábban egyszer már megnyílt? De a kérdés feltehető így is: megnyitható-e másmilyennel – anélkül, hogy az első hiteltelenné válna? Vagy még másként forgatva a prizmát: lehetséges-e ugyanazt a szöveget kétszer úgy elmondani, hogy ugyanaz maradjon?

Mindezen kérdések végiggondolása nyilvánvalóan meghaladná e mai megnyitó kereteit, így beszéljünk inkább a kiállításról… Ehhez persze egy kicsit távolabbról kell indulnunk. Magától a művészettől, amelynek egyik attribútuma, hogy teremteni képes: létre tud hozni olyan dolgokat, amelyek addig nem léteztek. Ez e tárlatnál is igaz, ám itt a kiállított művek lényege nem az új felmutatása, hanem éppen ellenkezőleg: a régi elfedése. A lehetetlennel próbálkoznak, ahogyan az a valódi alkotásoktól el is várható. Jelesül azzal, hogy meg nem történtté próbálják tenni azt, ami visszavonhatatlanul megtörtént. Begyógyítani akarnak.

Elfedést mondtam most is, akárcsak 52 napja, s nem elhallgatást. Mert a kimondás ebben a műfajban megkerülhetetlen. Az elfedés nem eltüntetést, elferdítést vagy elmaszatolást jelent, hanem elviselhetővé tételt. S e művelet csupán akkor lehet hiteles, ha etikus eszközöket használ: a művészet eszközeit.

Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)
Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)

Erősen rétegzett munkákkal állunk szemben, amelyeknél az élmény felmutatása az első, így legalsó réteg. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mi történt, s ez nem is tartozik ránk, a kiindulópontul – ha úgy tetszik: ihletőül – szolgáló élmény nyilvánvalóan erős, letaglózó, a kiváltott érzelmi reakció pedig a tehetetlen düh és az elkeseredés. Ennek nyelve a káromkodás, a káromkodás festészeti nyelvének eszköztárába pedig a kimódoltságtól mentes, már-már kontrollálatlannak ható expresszív gesztusok tartoznak: szavak, mondattöredékek, a graffiti világát megidéző profán ikonok. És nem utolsósorban a vörösre és a fehérre szűkített színpaletta.

A kimondott harag azonban ott marad a levegőben, jelen esetben a festményen, és elszív mindent maga körül. Nem hoz feloldást, csupán emlékeztet; a fájdalom maga. És ami legalább ennyire fontos: a puszta kimondás szükséges, de nem elégséges feltétel a műalkotáshoz. Ahhoz, hogy festmény lehessen belőle, dolgozni kell rajta. További rétegeket kell rá felhordani: meg kell alkotni. Felül kell írni. Ha lehet.

E felülírási kísérletek idő-, anyag- és motívumigényét nem lehet előre megbecsülni. Hetekbe, hónapokba, évekbe is beletelhet mindez. S bele is telik. Van, ahol egy-két plusz réteg elég, máshol hét is kevésnek bizonyulhat. Pedig bevethető minden etikus eszköz: átfestés, teleírás, fröcskölés, belerajzolás, csorgatás, összefirkálás, felülragasztás, dörzsölés, kaparás, áztatás, és ki tudja még miféle rejtett praktikák – a festészet fogásai.

Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)
Gábos József: Felülírási kísérletek (részlet a sorozatból)

Néhol az alap olyan kérlelhetetlennek mutatkozik, hogy az agyonismételt próbálkozások sem képesek rést ütni rajta. Ezek a képek továbbra sincsenek itt, mert nem itt van a helyük. Talán még folytathatóak, de esélyesebb, hogy megmaradnak annak, aminek megszülettek: ecsettel kimondott káromkodásoknak. Azokon a műveken azonban, amelyek kiküzdötték helyüket e kollekcióban, s nem hullottak ki sem az első megmutatkozásról, sem az 52 napra rá megismételt tárlatról, valami átfordult közben. Meglehet, ezt hívják katarzisnak…

E képek nem tagadják el, hogy honnan indultak, de nem is kérkednek vele; nem magyarázkodnak, s nem próbálnak együttérzést kicsikarni. Szenvedélyesek, de nem szenvelgőek. Nem mesélőként vannak itt, hanem önmaguk jogán: mert eredetiek, hitelesek és átélhetőek, s mert készen vannak: műalkotások, visszavonhatatlanul.

A tárlat végkicsengése optimista. A záró ciklus darabjai meghagyják a reményt, hogy a tabula rasa talán mégis lehetséges, a telerajzolt, krétával összekaristolt tábla majdnem teljesen letörölhető. Majdnem teljesen.

Zsubori Ervin


Elsőközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2015. január 5-én Budapesten, a Kaptárban, Gábos József felülírási kísérletek című kiállításának megnyitójaként | Hovatovább: Digitális katalógus

Comments

  1. snk says:

    Mindkettőtöknek gratulálok! SNK

Hozzászólás a(z) snk bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük