Egy Rembrandt-projekt utóélete

::: Gábos József kiállítása elé


Képzeljük el, amint Rembrandt, mert miért érnénk be kevesebbel, szóval amint Rembrandt – nyilván Amszterdamban, a később róla elnevezett ház műteremszobájában – az asztal fölé hajolva rézkarcoláshoz készülődik. Estére jár, a várandós Saskia lepihent, a ház csendes, nyugodt. Az érett Rembrandt ez már, jócskán túl egy sor önarcképen és a Tulp doktor anatómiai előadásán, de még az Éjjeli őrjáraton innen, s kimondottan jó napja van. Kikészít pár alapozott rézlemezt, ma azt mondanánk, nagyjából A4-es méretűeket, s eldönti magában: ezen az estén olyat fog alkotni, amilyet még soha.

Rembrandt szereti a kihívásokat, a technika a kisujjában, a rézkarcot pedig egyenesen ő újította meg, egyszóval csak a témára kell koncentrálnia – az ihletre, a gondolatra –, a kéz a többit elvégzi magától. Kitölt egy pohár jóféle bort; ezúttal nem megrendelésre dolgozik, szabadnak és a hétköznapi gondoktól elemelkedettnek érzi magát, s olyannak, mint aki bármire képes. És akkor bevillan neki a feladat: olyan kompozíciót rajzolni, amelyik nem ábrázol semmit! Nincs témája, nincsenek motívumai; nincs alanya, tárgya, még állítmánya és jelzője sem.

Azonnal munkához lát, ihletett ívvel karcolva be az első vonalat a rézlemezbe. Aztán húz egy másikat, még ötöt, még harminc-negyvenet, ám ekkor megáll kezében a tű, ő pedig hátrahőköl a látványtól: a lapon a leghatározottabban egy szélmalom kontúrjai kezdenek kirajzolódni… Félrelöki a lemezt, veszi a következőt, s némi töprengés után nekiáll megint. Kapkodva, szinte oda sem figyelve kaszabolja a lapot, mígnem pár perc múlva kétségbeesve fedezi fel: a kompozíció tengelyében mintha Mária állna, a gyermekkel. Az újabb szűz felülettel már hosszabban, türelmesebben bíbelődik; apró vonalakkal dolgozik, kerüli az építkező formákat, s amikor művészi ösztöne jobbra terelné, szándékosan az ellenkező irányba fordul. Ám a végén, kissé hátrébb lépve, csüggedten állapítja meg: ő maga néz szembe a lemezről önmagával, fáradt szemekkel, legalább húsz évvel idősebben.


Kilenc lapot pocsékolt el így Rembrandt, s már jóval elmúlt éjfél, amikor úgy döntött: elég. Belátta, bárhogy próbálkozik is, az ő keze alól a vonalak mindenképp formába rendeződnek. S akárhogyan is szeretné, az általa teremtett létezők alakot öltenek, mert alakot kell ölteniük; így rendeltetett.


Gábos József: Meggyötört lap, 2005 (Részlet a 9 elemű ciklusból)
Gábos József: Meggyötört lap, 2005 (Részlet a 9 elemű ciklusból)

Jó három és fél évszázaddal később Gábos József bukkant rá erre a kilenc lapra. Ne firtassuk most, miért éppen ő, s azt se feszegessük, hogyan, de rátalált. Mi több, arra is ráérzett, mi lehetett a Mester szándéka azon a bizonyos éjszakán. És Gábos József elhatározta, olyat tesz, amit még soha: befejez egy kudarcosnak tűnő Rembrandt-projektet. Azaz eltünteti e lapokról a motívumokat.

Hozzákarcolni persze nem mert a lemezekhez – ugyan kinek lenne bátorsága folytatni egy Rembrandt-rajzot –, ezért arra gondolt, áttetsző fóliát ragaszt rajuk, s azon végzi be, ami egykor félbemaradt. Húzta, satírozta is a vonalakat sorra a pauszpapíron, hogy kioltsa velük az építmények ívét, a testek hajlatát, az arcok mélyedéseit, de Rembrandt zsenijének teremtményeit ő sem volt képes meg nem teremtetté tenni. És a kilencedik lapnál az érezte, nem is akarja ezt. S akkor azt mondta: elég.

Aztán leszedte a rézlemezekről a föléjük ragasztott kilenc meggyötört lapot.

Zsubori Ervin


 Elsőközlés
Készült 2012. április 23-án, Gábos József Kilenc meggyötört lap című grafikai ciklusa – az Arnolfini Galéria A17-es tárlata – felvezetéseként | Hovatovább: A Kilenc meggyötört lap Gábos József honlapján

Comments

  1. Nekem is meglepetés volt ez a bevezető, mindenesetre nagyon köszönöm; jó kis történet, és örülök, hogy nem mertem az eredetiekhez hozzányúlni… Bár még így is nagyon megtisztelő.

    Egyébiránt a régi műtermemben csak egyetlen kis kép volt a falon, egy Rembrandt-portré. Egy régi nyomat, egyszer árverésen vettem. És ha Londonban járok, szinte mindig bemegyek a National Gallerybe, megnézni az utolsó önarcképét; többször előfordult már, hogy csak ezt az egy képet néztem meg… Főbejárat után hosszan egyenesen, Velázqueznél balra, majd nemsokára jobbra, a 23-as terem.

    Különben Amszterdamban a Rembrandt ház mellett kezdődik az (egyik) nagy ócskapiac, ahol nagyon sok mindenhez hozzá lehet jutni. Tavaly nyáron, amikor legutóbb arra jártam, több óra hosszat nézelődtem ott, és utána – minő véletlen egybeesés – pont a Rembrandt ház következett, ami manapság nagyon metszet-centrikus.

  2. Hét évet simultak egy mappában Jóska speciális papírra nyomtatott grafikái, a 2005-ös keltezésű cikluson azonban nem fogott az idő: ugyanolyan szép és ihletett, mint amikor bekerült az Arnolfini Archívum gyűjteményébe. Talán csak arra várt, hogy bevezetőt kapjon. Ez most megtörtént; az évszázadokkal korábbra visszanyúló szálakat sikerült felgöngyölíteni…

    Amikor feltettem a kiállítást, hosszan nézegettem a képeket, s egyszer csak bejött a képbe Rembrandt; aztán odaültem a géphez, s elkezdtem írni a történetet, bár még nem tudtam, pontosan mi lesz a vége…

    Irának – kivel társak vagyunk az életben, s az Arnolfini Archívumban is – nem beszéltem a dologról, de este megkérdeztem tőle, melyik festő jut eszébe a kiállításról. Körbenézett, s azt mondta: Rembrandt?

  3. Molnár Gertrúd says:

    Zsubori Ervin írása arra sarkallja az olvasót, hogy azonnal látnia kell Gábos József „Meggyötört lapjait”, a „Rembrandt-átiratot”.

    A kuszának tűnő vonalakban G. J.-nél mindig ott van a lendület, és az ösztönösen-tudatos tervezés, a mozgásban rejlő, Gábos féle állandóságra törekvés. Ettől az ellentmondásosságtól izgalmasak mindig a munkái.

    Rembrandt mester, ha látná művei új, Gábosi átiratát, szelíden megveregetné a „magyar mester” vállát… Ahogy most én is…

  4. Papírszabó says:

    Nagyon megrezgett itt az agyakat titkos szálakkal összekötő univerzális vezérlőközpont… :-)

  5. Kováts Borbála says:

    Ez egy nagyon klassz sorozat. De azért kötekednék egy kicsit. Nem is az alkotóval, hanem a bevezető írójával. Rembrandt legesleginkább maratott rézkarcokat csinált. Igazából a maratott karcot nevezik rézkarcnak. Szóval az nem úgy volt, hogy belekarcolt a lemezbe. A maratott lemezen pedig nem lehet belekarcolással ugyanolyan vonalakat húzni. Picit sántít, bocsánat…

  6. Sajnos sohasem készítettem rézkarcot. De talán még nem is láttam, hogyan készül. Felületes „ismereteim” az internetről származnak, ahol én azt olvastam, hogy a rézkarcnál az alapozott rézlemezbe tűvel karcolják a motívumot. A maratás csak ezután következne, a történetben azonban a kilenc elképzelt rézlap eddig nem jut el. Akárhogyan is van, be kell vallanom: csak kitaláltam az egészet…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük