Az utolsó vacsora Párizsban

::: Helyszíni riport egy kiállításmegnyitóról


Szép lassan megered az eső, néhányan behúzódnak az árkádok alá. Jó kétszázan lehetünk a tágas bérházudvaron: az utolsó vacsora hívott és hívatlan vendégei.

Az érkezőket a fiatal, diákos arcú Tádé apostol fogadja, borral, ahogy illik. Az egyik sarokban (hóna alatt az Árnyékkötők Electrographic Art legújabb számával) a gyérszakállú, ám annál erőteljesebb orgánumú Tamás az ifjabb Jakabbal diskurál, majd hirtelen mozdulattal lecsatolja az oldalán lógó fényképezőgépét, s elvillantja a közelgő András apostol(nő) felé. Máté – fotómodell-szépségű hölgy képében, kezében rózsacsokorral – épp autogramot ad egyik hódolójának, miközben Júdás – a nem kevésbé bájos algériai születésű leány – széles gesztusokkal próbálja megértetni valakivel egy bizonyos tettének indítékait.

Az eső közben zuhogni kezd, elkeveredik a műanyagpoharakba töltött borral, de ez ma este senkit sem zavar. Mint ahogy az sem, hogy szendvics sincsen. A lényeg, hogy ötszáz évvel az eredeti, s másfél évezreddel a még eredetibb utolsó vacsora után összegyűltünk megint. Ezúttal valahol a Montmartre és a párizsi Opera között, félúton. S a fázós októberi zápor elől bemenekülvén a Galerie Toner fehérre meszelt falai közé, egyszerre elénk tárulnak a szobányi térben monumentálisnak ható, másfél méter magas képek: egy legújabb kori utolsó vacsora töredezett pillanatfelvételei.

Gérard Ollivier: Simon (részlet a Le dernier souper című kiállítás anyagából)
Gérard Ollivier: Simon (részlet a Le dernier souper című kiállítás anyagából)

Leonardo da Vinci híres művének rengeteg utánérzéséről tudunk. A fent említett párizsi kisgalériában bemutatott, tizenhárom darabból álló, összesen tizenkét méternyi tabló, számos elődjéhez hasonlóan, ugyancsak másolni próbálja az időközben kissé fényevesztett Eredetit. A másoláshoz azonban egy merőben új módszert választ: a fénymásolást.

Persze a milánói Santa Maria delle Grazia kolostor refektóriumának falára festett, közel negyven négyzetméteres képet (melyet már XII. Lajos is szeretett volna falastul-mindenestül Párizsba hozatni) kissé körülményes lett volna egy fénymásológép üveglapjára helyezni. A feladat ez esetben sokkal egyszerűbb, és egyben jóval összetettebb volt: a színes másoló – gyakorlatilag még ma is feltérképezetlen – lehetőségeit kihasználva (s megküzdve annak korlátaival) újrateremteni a művet, így tisztelegve az utánozhatatlan alkotó előtt.

Ez lebegett a kizárólag elektrografikai kiállításokat bemutató – ilyeténképpen fehér hollónak számító – Galerie Toner tulajdonosa és vezetője, Paul Bianchini előtt, amikor felkért tizenhárom – francia, amerikai, kanadai és spanyol – művészt (részben a copy art kipróbált apostolait, részben rácsodálkozni képes és kész kívülállóit), hogy egyfelől szigorú instrukcióktól behatároltan, másfelől azonban a legteljesebb alkotói szabadsággal élve alkossák meg a tizenkét apostol, illetve Jézus nagyméretű portréját. Pontosan úgy, ahogyan Leonardonál: az asztal mögött ülve, s épp „felettéb megszomorodva” a fájdalmas mondaton: „Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.”

Az asztal tehát közös. A fejtartások, kézmozdulatok, bizonyos rekvizitumok (kés, pohár, kenyér) ugyancsak igazodnak a Mester elképzeléseihez. Ám a részletek, hátterek és színek szemet gyönyörködtető eklektikája, „egyénisége” mégis friss, varázslatos, sohasem látott egésszé áll össze a szűk kis terembe lépő látogató előtt.

Az arc valamennyi apostolnál hús-vér emberi: közvetlenül a fénymásológépre szorított profil (legtöbbször az alkotóé), mint ahogyan „eredeti” valamennyi kéz és lábfej is. Mégis, minden kép más és más. Pati Hill áttetsző, türkizben játszó Bertalanja mintha kristálytiszta vízű medencében lebegne (lába mellett bumfordi zöld macska, a szájában hallal). Pascal Guichard kinyújtott karú ifjabbik Jakabja bordó és aranyszínű csempéken nyugtatja lábait. A lehunyt szemű, szakállas András (Marisa Gonzalez kompozíciója) mintha nem is akarna tudni az egészről. Az ökölbe szorított kezű Judás (Fouzia Chakour arcával – az egyetlen, amely fekete-fehér fénymásológéppel készült) halványzöld palástot visel, ám háttere, asztala sivár: fekete és szürke tónusokból építkezik. Nem így Péteré (Soumisha Dauthel) és Jánosé (Elga Heinzen): előbbi meleg-barna, faberakásos padló fölött, aranytányérnál ül, míg feléje hajló társa bő, téglaszínű köntöst visel.

A másik oldalon Tamás (James Durand) elegánsan egyszerű, méregzöld lepelben. Mellette az idősebb Jakab (Robert Dutrou) talpig ezüstbe öltözött. Utána a Jacques Charbonneau által új életre keltett Fülöp következik, fekete saruban, aranyló zsákvászon terítő mögött, feje körül halványsárga glóriával. A sort a tűzpiros köpenybe bújt Máté (Nathalie Hamard-Wang), a gyümölcsökkel és halakkal bőven megrakott asztal mögött ülő, szőrcsuhás Tádé (Pierre Fablet), s végül a nehéz, elomló kelmékbe burkolódzó Simon (Gérard Ollivier) zárja.

Dina Dar: Jézus (részlet a Le dernier souper című kiállítás anyagából)
Dina Dar: Jézus (részlet a Le dernier souper című kiállítás anyagából)

És persze középen ott van Jézus képe (Dina Dar ihletett alkotása): kéklő háttértől övezve, vérvörös palástban egy megfestett arc – hogyan is vehetné valaki a bátorságot, hogy saját arcát a Megváltónak adja? –, a fiatalon elhunyt, hányatott életű, s apai ágon magyar (!) festőnő, Frida Kahlo megejtően szép és tiszta önarcképe néz ránk, szelíden, szeretettel, de kérlelhetetlenül…

A galériában egyre nagyobb a szorongás (az eső továbbra is szakad), szinte alig látni már a képeket a falon. Még váltok néhány szót a megnyitón megjelent művészekkel – a dús, fekete hajú Fouzia (minden idők legvonzóbb Júdása) kalauzol körbe, apostoltól apostolig, elárulva közben néhány alkotói módszert. A végére egészen összebarátkozunk, címet is cserélünk. Búcsúzóul megcsókol, én átpréselődöm a sokaságon, s kabátom alatt a dedikált katalógussal nekivágok, s már előre tudom: bőrig ázom, mire elérek a kétszáz méterre lévő metrómegállóig.

Csak a Pigallnál eszmélek rá: a nagy kavarodásban Jézussal elkerültük egymást. Bár, meglehet, el sen jött az utolsó vacsorára. Ki tudja, talán jobb is így.

Zsubori Ervin, Párizs


Átvett újraközlés | Forrás: Árnyékkötők
Tudósítás Párizsból, a Galerie Toner (33 rue du Faubourg Poissonniere) Le dernier souper című kiállításának 1993. október 13-i megnyitójáról | Megjelent az Árnyékkötők co-media 1994/2. (No13-as) számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük