::: In memoriam Dévényi Ádám
Akkor mindjárt kellett volna megírni mindezt, ahogy terveztem is, de persze elmaradt, mint annyi fontos más is elmaradt már eddig, még aznap éjjel, a koncert után, vagy hagyni kicsit leszűrődni, de másnap rögtön, talán még valahol olvashatta is volna, hamiskás mosollyal nyugtázva a szájszegletében, de mégsem, és most tessék, már az évet sem tudom pontosan megmondani, talán még idén, talán már tavaly, netán tavalyelőtt, talán tél volt, esetleg nyár, bár inkább tél, hó és hideg, de ez voltaképpen mindegy.
A Nyitott Műhelyhez, Budán, meredeken lejt lefelé az utca, vagy meredeken emelkedik, ez ott és akkor – és most megtaláltam: pontosan két éve volt, 2014-ben, december 20-án este, szinte már karácsony – éppenséggel lejtett, az autótól a bejáratig, de a mélyben, az ilyen-olyan mindegyik-más székek alatt, visszagörbült a tér az egyensúlyi létbe, hogy megtámassza a monoton folyamból kiszakadó időt.
Voltak persze ismerősök, sőt valaki egyenesen három évtized távolából köszönt rám a szomszéd székről, hogy emlékszem-e, meg néhány nem-ismerős, de ismert arc erről-arról, de a többség mégis csak idegen. És valahogy mégis olyan mind, mint akivel ugyanonnan jöttünk, ugyanoda, ugyanazért, és ugyanazt értjük ugyanazok alatt, félszavakból, mintha mindenki ott lett volna jó pár éve a józsefvárosi színházteremben, a Hangzó anyag koncertfelvételén, amelyet egy évre rá, a Gödör Klubban tartott fellépés után vettünk meg, személyesen tőle, és büszkék voltunk rá, hogy a ráadás alatt nekünk is hallatszik a nevetésünk.
És alighanem úgy is lehetett, talán valóban mindenki ott volt arról a koncertről, vagy majdnem, összegyűlt erre a majdnem karácsonyesti ünnepre szinte a teljes rajongótábor, mint egy titkos szekta titkolt gyűlésére, és bár zsúfoltan voltunk, a büfé előtt álldogálókkal együtt elfértünk egy pinceklub oldalhajójában, a pár négyzetméternyi pódium előtt, egy olyan dalszerző-költő-énekes estjén, akivel egy lapon talán csak Cseh Tamás említhető, de az ő szövegeit más jegyezte.
Dévényi Ádám, talán zakóban, mint mindig, és gitárral, ez biztos, valamit motyog, belekezd, eleinte félni kell kicsit, hogy fáradt – valaki mondta: nagyon beteg –, de aztán belelendül, bár esetében ez nem igazán értelmezhető, mert ha belelendül, akkor is ugyanolyan rezignált és csendes és lassú marad, mint mindig, elmeséli inkább, meggyónja a sután hibátlan verseket, miközben gyönyörű, s már két pengetés után felismerhetően karakteres a dallam, lágy az ív, tökéletesre csiszolt ékkövek a dalok, látszólagos töredezettségükben is kerek és egész történetek, valódi, pátosz nélküli költészet, tiszta időben talán sláger lehetne mindből, de hol van itt tiszta idő.
És egyszer csak átfordul minden.
Rájövünk, hogy talán utoljára. Hogy talán nincs tovább, hogy ez egy búcsú, egy elköszönés. Ami ma sorra kerülhet még, az belefér, de aztán vége, ennyi volt. És lehet, hogy a következő dal – vagy már az, amelyik most szól – az utolsó lesz. Még nyilván visszatapsolható, de vajon hányszor. És innen kezdve nincs más választásunk, mint lélegzetvisszafojtva átélni minden pillanatot, megélni a jelent, megpróbálni befogadni minden rezdülést, felfedezni a szándékos tévesztéseket, az elcserélt sorok rendjét, átadni magunkat egy esendő embernek, aki mint szelíd Cipolla a hatalmába kerített bennünket, s ezt a hatalmat arra használja, hogy halkan megüzenje: ne féljetek…
Dalra dal jön, dallamra dallam, befut a babonázóan szép és éterien tiszta Adél is, és már-már kezdjük elhinni, hogy sohasem lesz vége, Ádám néha megáll és keresgél az emlékei közt, kotorászik a kiapadhatatlannak tetsző életműben, mi az, aminek semmiképpen nem szabadna kimaradnia, és – miközben a könnyű ziccereket kihagyja – talál mindig olyat, ami talán megérdemli, hogy szót kapjon még egyszer, és tétován belekezd megint.
Mint egy szertatáson, úgy ülünk ott, folyik a könnyünk, és nem gondoljuk, hogy leplezni kéne, velünk szemben az éppcsak-színpadon egy ember, aki talán búcsúzik éppen, aki egyetlen hamis gesztus nélkül végigvitte a több évtizedes turnét, és nem keseredett meg, most sem káromkodik, egy a szent élhetetlenek közül, aki nem befutni akart, hanem csak futni, vagy legalább sétálni, ameddig lehet, és örült minden pillanatnak, amikor vele tartott valaki. S aki – így utólag visszanézve – épp megmutatja, hogy a felemelt fejű búcsú nem csak a félistenek, a Cohenek és Bowie-k kiváltsága, hanem talán bárki végig tudhatja csinálni méltósággal, az életet, és a valóban utolsó dalt is.
Lassan kászálódunk fel a székeinkről, és végtelenül szerencsésnek érezzük magunkat, hogy nem maradtunk le az év – évtized? – legfontosabb koncertjéről. Ádám már kint a járdán, az ajtónak támaszkodva, rajta átmeneti kabát, szájában cigaretta, beszélget valakivel. Egy pillanatra elgondolkodom, illik-e, de az este gyorsan felülírja a dilemmát: elmenőben, anélkül, hogy megállnék, finoman megérintem a vállát, odafordul, a szemében látom, nyugtázza, nem ismer, de nyilván ismerhetne is, egy darabig összeér a tekintetünk – talán meghajlok egy kissé, ő talán biccent, vagy elmosolyodik –, de a lendület már visz is tovább, a meredeken emelkedő utcán fel, az autó felé.
Zsubori Ervin
Szíven ütött…
Gyönyörű írás, méltó Ádámhoz. Köszönjük.