::: Édesanyám, Fábián Ida emlékére
A néptelen Hősök terén, egyedül az emlékmű előtt, sudár nő áll, fagylaltját szájához emelve. Lehetne még lány is, de valahogy érezni, hogy asszony, vagy legalábbis eldőlt már, hogy az lesz. Sötét, minden bizonnyal kék kartonszoknya; fehér, hosszú ujjú blúz; világos, nyitott orrú szandál; citrom és csoki. Hátra fésült dús haj, telt csípő, talán kissé túl gömbölyded bokák, de karcsú derék.
Összezárt sarkakkal áll, már-már vigyázzban, mint akit ritkán fényképeznek, de a lelógó, nyitott tenyerű jobb kéz és a fesztelen mozdulat a tölcsérrel elárulja: boldog. Nyilván nyár lehet, vagy kora ősz; a szoknyát oldalra fújja a Dózsa György úti szél.
Ezerkilencszázhatvanat írhatunk, hiszen én még nem vagyok ott. Vagy mégis ott lennék már, ott a képen, csak még láthatatlan? Jó lenne átmenni most a szomszéd szobába, s megkérdezni, hogy is volt pontosan. De nem mennék át úgysem, hiszen mindjárt éjfél. Kétezer-kilenc, november tizenhét. Anyu ma lett volna hetvenkét éves.
Amióta a fentieket írtam, ötször tavaszodott már ki. Kétezer-tizennégyet írunk, április van megint, április tizenegyedike, péntek, a Költészet napja. Öt éve ez a nap Nagyszombatra esett, s öt esztendeje immár, hogy – hajnalhasadtával, amikor megnyílik az égnek boltozatja – Ida Mama elhagyott bennünket.
Odakint napsütés, a tulipánok elnyíltak már a kertben, de a fűzfa lombja és a babérmeggy zöldül, s a szárítón kék kartonszoknyák emlékét lengeti a szél.
Zsubori Ervin
Hiányzik, de velem van :-(
Gondolok rá, gyakran…
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
(Babits)
Ez jutott eszembe Édesanyádról és Rólad…
SNK
Ez az emlékezés a legszebb, amit az utóbbi 53 évben hallottam…