A világ kirakhatóságáról

::: Gondolatdarabkák a Spanyolnátha GruppenTEXt projektjének puzzle-epizódja elé


A Kisvakond, az még ment. Telč lenyűgöző főterén vettük, az egyik árkádsor alatti boltocskában, hatszög alakú, műanyag füllel ellátott, praktikus kartondobozban. Nem volt olcsó, 225 korona, az pedig 2002-ben még nyilván nagy pénz lehetett, de megérte. Az árat onnan tudom, hogy itt van most is a polcon, mert rendre túlélte a padlásra költöztetéseket, vannak ugyanis dolgok, amelyek nem évülnek el: egyszer csak kívül kerülnek az időn, s az többé nem talál rajtuk fogást. Ilyen a Kisvakond is, a barátaival (Zdeněk Miler – köszönjük ezúton is). Hősünk ezen a dobozon négy rajzon mutatja meg magát: uzsonnaidőben, házépítés közben, halakkal játszadozva, illetve kamarazenekari formációban (Kisvakond: trombita; Nyúl: nagybőgő; Egér: pikula; Sün: dob).

Négy színes kép, egyenként 77 darabból (milyen gyönyörű, mesebeli szám, és voltaképpen furcsa, hogy egy 29,5×22,0 centiméteres szabályos téglalapot miként lehet épp 77 részre osztani; persze miért ne lehetne: 7×11), a darabkák hátulján a kompozíció sorszáma, hogy ne keveredjenek el, s mindegyik külön zacskóban, akkurátusan.

Kisvakond puzzle (Fotó: Zsubori Ervin)Ez a doboznyi puzzle, ha egy kicsit a mélyére tekintünk (és az efféle felvezető esszékben az ember valahogy hajlamos mélyre tekinteni), a tökéletesség metaforája. Számtalanszor kiraktuk a gyerekekkel – Eszter nyolc éves volt, amikor meghoztuk, Barnabás két évvel fiatalabb –, egyszerűen nem lehetett megunni. Pont annyi elemből áll, amennyi még jó szívvel bevállalható az esti fürdés és a mesélés közötti időben, de mégsem adja könnyen magát, oda kell figyelni rá. Pont olyan a képek motívumsűrűsége, hogy minden darab helye egyértelmű, mégsem nyilvánvaló. Pont úgy van kitalálva, hogy a gyerek teljesen elmerülhet benne, de a felnőtt sem képes kívül maradni. És azon túl, hogy a képek a barátságról, a szeretetről szólnak – anélkül, hogy sziruposok, bárgyúak, vagy ájtatosak lennének –, az egész belefeledkezés azt üzeni: lehet ugyan, hogy minden egész eltörött, de a világ mégiscsak teljes, a világ megfejthető és kirakható. És ennek tudata nélkül hogyan is tudna egy kisgyermek elaludni?

És még egy dologról kell itt beszélni: a kivitelezés minőségéről. A szaktudásról. Arról, hogy ha csinálok valamit, az legyen rendesen megcsinálva. Legyenek arányai, legyen hangsúlyos, de ne tolakodó, arra lehessen használni, amire készült. Hogy használni lehessen. És ezt lehet. A papírból kivágott elemekből legalább 77-szer rakták ki, pattintották egybe mind a négy képet 6–10 éves gyermekujjak anélkül, hogy egyetlen sarok megsérült volna, hogy egyetlen kiálló ív lefittyedt volna. Amikor tehát leírom, hogy Dino & Ravensburger a gyártó (Smetanova 66, 466 01 Jablonec Nad Nisou, Czech Republic), akkor ez nem reklám, hanem főhajtás az ismeretlen gépmester és kollégái előtt, akik ezt a metaforát megalkották.

Szóval, a Kisvakond, az még ment. Sőt, még a 200 darabos mexikói naiv festmény is. De a Brueghel már nem. A Gyermekjátékokról – pár hete láttuk ismét Bécsben eredetiben, zseniális – már az első 7×7 négyzetcentiméter után (négy óra megfeszített figyelem) egyértelműen látszott, hogy nem fog menni. Hogy arra egy élet is kevés lesz. Látszott, ha valamikor egy puzzle-projekt elé kell majd esszét írni, akkor a padlásozást sem lehet megúszni, hogy megtudhassuk, hány darabos is volt (most hirtelen ott sem került elő, de mintha: 3000). Valahogy így szembesül az ember a korlátaival. Azzal, hogy a világ mégsem rakható ki teljesen. Mire ez kiderül, már felfogadhatóvá is válik, de attól még nem lesz könnyű este elaludni.

GruppenTEXt > PuzzleA Spanyolnátha GruppenTEXt projektjének puzzle-ja csupán 9 darabból áll. És nem is kell kirakni, mert eleve ki van rakva. Egy olyan kép, amely nem létezett korábban, s amely 9 olyan képből áll, amelyek korábban szintén nem léteztek. Arra születtek meg, hogy – a többitől függetlenül, azokról nem tudva – kitöltsék a nekik rendelt amorf területet. Nem volt módjuk összehangolódni, egymáshoz csiszolódni, még ha milliméterre pontosan illeszkednek is. Önálló parcellák egy négyszögesített puzzle-rónaságon, amelyet – bár a többi része innen most nem látszik – nagyjából 777 millió hasonló puzzle-rónaság vesz körül, egyenként 9-9, azaz összesen mintegy 7 milliárd önálló parcellával.

Ez a puzzle azt üzeni, hogy mindannyian mások vagyunk. Máshogyan töltjük meg a rendelkezésünkre álló teret és időt. Ki arcok tengerével, ki önmaga alkotta totemizált teremtményekkel; ki betűkkel – a puzzle egyik ősmintája éppen az ábécé, amelyből minden kirakható, vagy legalább is azt lehet hinni, hogy talán minden kirakható lenne –, ki az elemeket megidéző tűzzel; más a hétköznapi létezés fotólenyomataiból építkezik, vagy épp városokat növeszt ki a síkból, esetleg színekre, formákra, gesztusokra szorítkozik. A lehetőségek végtelenek, s még ha tematikákba rendezhetőek is, nincs két egyforma közöttük. Nincs két egyforma közöttünk.

És mégis, ha hátrébb lépünk egyet, ha éppen olyan magasságba emelkedünk, hogy a látóterünket mondjuk 9 parcellányi végtelen töltse be, akkor egyszer csak összeáll a kép, s azt vesszük észre, hogy e magánsziget-csoport együtt is megszólal, együtt is szép, együtt is megismételhetetlen és egyedi. Egész.

Zsubori Ervin


Átvett újraközlés | Forrás: Spanyolnátha
Megjelent a művészeti folyóirat 2014/4. számában, a Spanyolnátha Gruppentext projektjének puzzle-epizódja felvezetéseként

Comments

  1. Képszabó says:

    Nagyon szép szöveg valami abszolút fontos, sőt, talán a legeslegfontosabb dologról:
    hogy “vannak ugyanis dolgok, amelyek nem évülnek el: egyszer csak kívül kerülnek az időn, s az többé nem talál rajtuk fogást.”

    Vége a nyárnak, nyílik a szalon, bedurrantunk a kandallóba!

  2. snk says:

    Ez az! nincs két egyforma közöttünk.
    Én már a Kisvakondnál fennakadtam.
    SNK

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük