::: Toszkán jegyzet
Egy valódi firenzei trattoria zárva van. Pontosabban, csak este 7-kor nyit, és nem sokkal később le is húzza a rolót. (Meg dél körül két-három órára látogatható, de akkor meg ki akarna enni a bőséges szállodai reggeli után?) Mindezt, a nyelvi problémákat elkerülendő, praktikus kis óralapok jelzik a kirakatban.
Az ember, úgy este 6 felé, kószálni kezd, hogy akkor van-e valahol egy jó kis trattoria. A választást persze nehezíti, hogy mindegyik zárva van (lásd fent). Amelyik meg nyitva, abba nyilván nem érdemes bemenni. Ez persze nyilván nem igaz, de hátha. Azután az ember egyszer csak rájön, arra kell voksolni, amelyikből szinte semmi sem látszik; magyarán nem kelleti magát.
Háromnegyed 7-kor nyilvánvalóvá válik, hogy a valódi firenzei trattoria előtt sorba kell állni. Ez elsőre abszurdnak hat, de aztán gyorsan megvilágosodik: csak oda érdemes bemenni, ahová még akkor sem lehet, ha már kinyitott.
Ha szerencsénk van, pont egy olyan sort fogunk ki, ahol elöl nem turisták állnak, hanem nyilvánvalóan firenzeiek; például egy alsó-középosztálybeli apa, két kamasz fiával. De pont úgy, hogy amikor beállunk mögéjük, s már-már gyanakodni kezdenénk, miért nincs itt hosszabb sor, hátrapillantva kiderül: legalább heten állnak már mögöttünk.
Egy magára valamit is adó trattoria nem nyit ki pontban 7-kor; ez már alighanem a színház része. Látni, hogy bent mozgás van, mintha terítenének, de az ajtóhoz nem jön oda senki. Csak 7 óra után 7 perccel, természetesen maga a főnök; ez valahogy látszik rajta. Megfordítja a Closed táblát, majd szélesre tárja a szűk kis ajtót. Tréfásan mond valamit a helyi törzsvendégnek, aki a 7 órát reklamálja, majd félrelép, s engedi beáramlani a várakozókat.
A vendégek egy valódi firenzei trattoriában nem csak úgy leülnek valahová, hanem kijelölik a helyüket. A helyet a pincérek jelölik ki – mind szép toszkán férfi –, s nem úgy általában, hanem azt is, hogy kívül vagy belül, szemben vagy egymás mellett. És egy ilyen helyen minden széken ülnek.
A valódi firenzei trattoriában nincsen illemhely. Csak foglalná az amúgy is szűkös helyet. Persze ha muszáj, akkor muszáj. A tétován nézelődő, ám a bejáraton kívül egyetlen ajtóra sem bukkanó vendég mellé egy fess pincér szegődik, kezében kulccsal. Előre megy, elvégre ő ismeri a járást, az utcán befordul a következő sarkon, majd kinyit egy árkádos kaput; közvetlenül mellette, egy falba simuló titkos ajtó mögött ott rejtőzik, ami kell.
Egy igazi trattoria személyzete büszke: nem hajbókol, nem alázkodik meg, nem keres kegyet. E helyett a tempóra és a minőségre helyezi a hangsúlyt. Azonnal felveszik a rendelést, majd a levest fél, a lazagnát két percen belül kihozzák. Ehhez alkalmasint csak át kell hajolni az asztaloktól fél méterre húzódó látványkonyha-pulton. A bifsztekre persze várni kell, az ahhoz való 15 kilónyi alapanyagot viszont demonstratívan szállítják végig a termen, majd a bárddal lehasított szeletet bemutatják a megrendelőnek.
Az étlap viszonylag rövid és tájjellegű, az árak és az adagok szolidak; persze antipastival, secondi piattival és desserttel már kiadós a sor. A köretet és a húst külön kistányéron hozzák. És minden nagyon finom. Beleértve a Chiantit is, kiskancsóban.
A pincérek egy pillanatra sem pihennek – csak hétvégén, amikor a trattoria zárva tart –, de hatékonyságot várnak el a vendégtől is. Ahogy régen mondták: önni oszt mönni. Az üres tányér begyűjtése után decensen megkérdezik, lesz-e még valami, de ha nem, szemrebbenés nélkül – s persze coperto fejében – felstócolják az asztalon a következő vendégek terítékét. Nem udvariatlanul, de félreérthetetlenül. Elvégre már elmúlt 8, mindjárt záróra. És egy trattoriába vacsorázni jár az ember; beszélgetni, iszogatni ott vannak a bárok.
Fizetni a bejáratnál kell, a főnöknél. Rejtély, hogyan csinálja, de mikor odaérünk, kérdezés nélkül kezünkbe nyomja a számlát. Aztán kiszól az utcára: due! Vagyis ketten bejöhetnek, a helyük már előkészítve. De az ajtó előtt még így is legalább heten maradnak.
A valódi firenzei trattoriát amúgy a Fantoni-Mannucci család üzemelteti, több mint ötven éve. Alig pár lépésre van a Duomótól, mégis, igazából csak véletlenül lehet rábukkanni. Úgy hívják: „Le Mossacce”.
Zsubori Ervin
Csúcs! Legközelebb kipróbáljuk ezt a helyet!
:) Ez jó lehetett!
Sorbanállós éttermi élményben az NDK-ban volt részem! A pincérek valószínűleg nemzetbiztonsági szempontok alapján osztották el az ülőhelyeket.