A felesleg felmagasztalása

::: Láng Eszter Fehér-kék ének című kollázskiállítása elé


„Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla” – mondta volt Michelangelo bő félezer évvel ezelőtt, amikor frissen elkészült Dávidjáról faggatták.

Láng Eszter festőművész 2023-as kiállítását ezzel a bölcsességgel felvezetni egy kicsit távoli indításnak tűnhet, ez azonban csak a látszat. Mert igaz ugyan, hogy Esztert – aki amúgy sokféle technikával és műfajban alkot – a szobrok kevéssé foglalkoztatják, különösen akkora méretben, mint a szóban forgó mestermű, nagyon is érdekli viszont a fenti idézetben rejtetten megbújó kérdés: hogy tudniillik mi legyen a sorsa annak a bizonyos feleslegnek, amelyet Dávid carrarai márványba zárt testéről tizennyolc hónapon át lefaragnak. Alkotóként olyannyira megérintette ez a dilemma, hogy jelen tárlatát értelmezésem szerint kifejezetten e kérdés megválaszolásának szenteli.

Láng Eszter: Sárga 1., 2023

Márványdarabkákat persze hiába keresnénk a kiállított anyagban – bár némi márványpor jelenlétét azért nem merném teljesen kizárni –, viszont a párhuzam egyéb tekintetben hibátlanul megáll. Láng Eszter itt látható munkái ugyanis szinte kizárólag azon matériákból építkeznek, amelyek művei készítése során feleslegként megmaradtak, vagy eleve hulladék mivoltukban kerültek vele kapcsolatba. Levágott szélekből, lehullott végekből, kimetszett képrészletekből komponál tehát, ecsetmosással színez, törlőrongyokba burkolódzik, tépett kartonokkal koreografál.

Láng Eszter: Séd IV. és V., 2023

A megmaradt anyagok kreatív felhasználása nem új keletű törekvés. A lehulló részek visszalényegítése nyersanyaggá a tradicionális iparművészetnek is sajátja: egy korondi korongos – hogy Láng Eszter szülőfalujából hozzunk példát – a legtermészetesebb módon gyúrja vissza az agyagmasszába, ami az épp megformázott tárgyról feleslegként lehámlik.

Láng Eszter: Tájelemek I., 2021

Eszter digitális művészettel is régóta foglalkozik, így talán nem indokolatlan itt beidézni a rendszerváltás környékén indított Árnyékkötők elektrografikai folyóirat No29-es számának történetét. A szerkesztőségben – amelynek jómagam is egyik alapító tagja voltam – hosszú időn át megőriztünk egy csomó olyan fénymásolt lapot, amelyek az egyes számokból kimaradtak. Vagy mert a kelleténél többet nyomtunk belőlük (tehát teljesértékűek), vagy mert hibásan készültek (tehát egyediek), vagy mert megsérültek (tehát különlegesek). E másolatokból állt össze 2001 márciusában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál idején tartott Árnyékkötők-kiállítás akciójaként az „Ami a 90-es évekből kimaradt” tematikájú lapszám, amelynek minden példánya egyedi, ugyanis azokat a kiállítás résztvevői és látogatói a helyszínen, saját maguknak sorolhatták össze.

Láng Eszter: Fehér-kék ének, 2011

Még egy nyersanyagmentő példát említenék, mert egyszerűen nincs szívem kihagyni. Jim Jarmusch 1984-es keltezésű, második nagyjátékfilmjéről van szó. Jim asszisztensként vett részt egy New York-i forgatáson, ahol betévedt a produceri irodába, benézett a hűtőbe, és meglátta az 1982-ben forgatott A dolgok állása című film maradék nyersanyagát. Mire így fakadt ki: „Ember, ebből simán le tudnék forgatni egy filmet!” A rendező, Wim Wenders pedig azt gondolta – amint azt pár éve a Magyar Narancsnak is elmesélte – „ez mégiscsak jobb, mintha hagyjuk elöregedni a cuccot a fridzsiderben”. Így nagyrészt erre a celluloidra készült a Florida, a paradicsom című Jarmusch-film, amelyet – azon túl, hogy magyarul is beszélnek benne – már csak azért is ide lehet citálni, mert annak a Láng Eszter-kiállításnak, amelyet 2014 őszén nyitottam meg ugyanitt, a Magyar Műhely Galériában, az volt az alcíme, hogy Honvágy a Paradicsomból…

Láng Eszter: Variációk hullámra

Minden mindennel összefügg tehát, a mostani tárlat képei pedig leginkább azokkal a Láng Eszter-képekkel függenek össze, amelyekből vétettek. Aki látta idén ősszel Eszter Ritmusok a természetben című nagylélegzetű kiállítását az Újpest Galériában, az tudja, hogy miről beszélek. E munkák nem titkolják származásukat, rezonálnak azokkal a festményekkel, kollázsokkal és elektrografikákkal, amelyeknek létüket köszönhetik, valójában mégsem folytatásai, variációi vagy parafrázisai azoknak. Önálló művek, amelyeknek egyéni hangjuk van, saját karakterrel és stílusjegyekkel bírnak, különböznek egymástól és felmenőiktől is.

Láng Eszter: A Föld temetése, 2019

A közös motívum pedig, ami mégis összeköti – és jelen esetben kiállítássá rendezi – őket, a szerző fent említett kérdésre adott határozott válaszában keresendő. Amely valahogy úgy szólhat, hogy egy mű kibontása, megalkotása érdekében lefaragott, letépett, fel nem használt felesleg: érték – akkor is, ha nem carrarai márványból van, hanem mondjuk papírból. Mert a papír mögött ott a fa, a fákból felsejlik az erdő, és akkor már ott is vagyunk a megóvandó természet közepében. Másrészt a papír mögött ott az erdész, a favágó, vagy épp a nyomdász is, akiknek a beletett munkája tiszteletet érdemel. És e tiszteletet, illetve természetféltést mivel is tudná jobban kifejezni egy művész, minthogy e megmunkált, de kompozícióból kihullott tárgyakat kézbe fogja, és műalkotássá nemesíti mégis. Leginkább kollázzsá.

Láng Eszter: Gyászdal, 2011

Ezek a kollázsok azonban nem úgy születnek meg, hogy alkotóelemeik türelmesen gyűlnek, gyülemlenek egy nagy dobozban, amíg egyszer csak egymás mellé sodorja őket a véletlen az ominózus boncasztalon. Itt a téma a földön hever, méghozzá szó szerint, leggyakrabban talán művésztelepek linóleumpadlóján, a festőállvány, a rajzasztal és a festékes tubusokat tartó hokedli tövében, és ha már ott van, le kell hajolni érte. És fontos momentum, hogy ami tényleg ott van, eleve ott – az aktuális festmény még szárad, de már kifuttatva készre –, abból kell a képet kihozni. Én legalábbis így képzelem. Legtöbbször talán gyorsan és zsigerből, ahogy az első sugallat mondatja, máskor rakosgatva, forgatva kicsit, hogy legyen ideje öntudatra ébredni bennünk. De akkor sem bíbelődve.

Láng Eszter: 2 hét Herczeg Laci társaságában Uzsán, 2023

Akárhogy is, játék ez leginkább, a legigazibb értelemben vett játék. Amit felszabadulttá és felelősség nélkülivé tesz a tudat, hogy amiért felkeltem ma, azt be is fejeztem, s ha a mű kész, az alkotó okkal pihen; ez már csak a ráadás, a bónusz: hab a palettán. Másfelől viszont még ott az idegekben az a felfokozottság és a tévedhetetlenségbe vetett pillanatnyi hit, ami ahhoz kell, hogy alá merjünk írni egy festményt, hogy kitegyük a mondat végére a pontot, s amit kár lenne veszni hagyni, amikor ott van az orrunk előtt az a sok szép lemetszett szél, ihletetten elhasadt papír. És a kéz mozdul, a motívumok pedig maguktól összerendeződnek. Én legalábbis így képzelem.

Maradékelv, ahogy az egyik kiállított munka címe mondja, finoman emlékeztetve minket arra, hogy szerzőjük nemcsak bölcsész, de közgazdász diplomát is szerzett. Maradékelv, azaz abból terítünk vacsorára, ami az ebédből megmaradt. Persze nem mindegy, mi volt az az ebéd…

Láng Eszter: Maradékelv, 2023

Talán hal lehetett, mert a legjellegzetesebb motívum a szálka. Nincs két egyforma köztük. Némelyikük átéri a képtér-végtelent, egyszerre összeköt és elválaszt, megvéd és kizár. A szilánkosok széle éles, mégsem fenyegetőek, mert a mintázatukat adó ecsetgesztusok kopjafává szelídítik őket. A pattintott kőbaltaszerűek lehetnének eltévedt vitorlások is a hidegkék balatoni horizonton, de ugyanazt a hátteret a raszteres plakátsárgák és a poszterciklámenek holdtöltében világító zsombékká melegítik.

Láng Eszter: Kollázs 3, 2015

Spontán rendeződés, szavannai tornasor nagyság szerint felsorakozott füvekkel, emelkedés és süllyedés, klikkbe tömörülő egyszálbél egyívásúak és monotóniát kibillentő vaskosok, odébb pedig szögletes mozgású dörzsölt vagányok toporgása a karcsú dámák között.

És ritmus mindenütt. Formák és formátlanságok, színek és tónusok, görbületek és kihegyesedések, áttetsző foltok és szigorú sorminták, lágy fodrozódások és részvétlen tengeri hullámok ritmusa. Tájelemek egy nemlétező tájban, szélcsendbe kiáltott gyászdalok. Szövegtöredékek, különböző nyelvek és kultúrák harmóniába rendeződő szelvényei, egy költőként is aktív képzőművész rejtjelezett üzenetei. Valamint egy gyönyörű törtfehér mező, talán szántás, mattfekete erdősávval megtámasztva. Itt nem tudom, mi lehetett a maradékká minősítő előzmény, ha volt egyáltalán, de aligha lehet szebb, tökéletesebb. Én legalábbis így érzékelem.

Láng Eszter: Táj, 2022

Az utolsó lehullott kollázselem is beépül valahová egyszer, az utolsó ecsetből is kiázik a magába szívott festék, ideje elhagyni a műtermet, új érzéseket engedni magunkba. A játéknak vége. Hogy létrejött-e közben bekeretezendő kép, aláírandó lap, azt elég holnap eldönteni. De a játék öröme és inspiráló izgalma biztosan megmarad. És így vagy úgy – alapozóként vagy rejtett adalékként, netán látszólag gyökértelen vezérmotívumként – felkerülhet akár már a következő felfeszített fehér vászonra is.

Láng Eszter: Böszörményi temető II., 2022

Ez volna a végszó, mielőtt azonban a kiállítást megnyitom, egy bekezdés erejéig szeretnék még visszakanyarodni az 1500-as évek legelejére Firenzébe. És emlékeztetni arra, hogy a 26 éves Bounarotti annak idején egy kollégája által több évtizeddel korábban elfaragott, félig tönkretett márványtömbben látta meg a rejtőzködő Dávidot, egy olyan elfuserált kőben, amely hosszú ideje reménytelenül kallódott a firenzei dóm építési területén. A világ talán leghíresebb szobra tehát voltaképpen egy hulladékmentő projekt eredménye. Hogy a felesleggel mi lett, azt sajnos nem tudom megmondani…

Zsubori Ervin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2023. október 25-én Budapesten, a Magyar Műhely Galériában, Láng Eszter Fehér-kék ének című kiállításának megnyitójaként | 2023. október 25. – november 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük