::: Kováts Albert kiállítása elé
Előre kell bocsátanom, ez a megnyitóbeszéd annyiban rendhagyó lesz, hogy a művész munkássága és a képek elemzése helyett gyűjtői önvallomást hallanak majd, amelyre Kováts Albert festészete, valamint régi keletű kapcsolatunk remek alapot biztosít.
Képzeljenek el egy embert, aki már 45 éve él fizikai és szellemi közelségben képek és egyéb műtárgyak, művek sokaságával, és nem tudja szavakba önteni vonzalmainak okát, s ugyanígy nem tudja magyarázatát adni választásainak sem. Valahogy úgy nem, mint az a gyermek, aki már ért, de nem beszél, vagy valahogy úgy nem, mint a szerelmes, akiben nincs kérdés és nincs kétely, s választása sincsen, mert már minden eldőlt, hiszen meglátta Őt.
Az az ember, aki már 45 éve… az én vagyok, és valóban, a képekről szólni nem tudok, bármily nagy szükségem is van rájuk, viszont képválasztásaim természete és gyümölcse – a választások eredményeként évtizedek óta születő, fejlődő gyűjtemény léte és hatása – beszédesek. Választásaim természete tehát, és így van ez a kezdetektől Kováts Albert barátom képeivel is: szerelem első látásra. Ennek az általánosan ismert mondásnak az igazságán túl, komoly hasonlóságot érzek a képválasztás és a „normális” szerelmi vonzalom között, amely persze inkább hasonlít a viszonzatlan szerelem kínjaihoz, még akkor is, ha sikerült megszerezni a megszeretett képet, és képzelhetik, mi van, mi zajlik akkor az emberben, ha már a másé a megszeretett kép. A képszerelem fájdalmasan egyirányú vonzalom.
Kérem, ne vegyék kérkedésnek, de ha elmondani tudnám, netán írásba önteni, amit a képek általában, és Kováts Albert művészete jelent számomra, nos, azok a szövegek remekművek lennének. Elementáris szükségről, sorvasztó kielégületlenségről, a véget-nem-érő, gyönyörű vágyakozásról, valószínűtlen értékű szellemi gazdagodásról beszélő remekművek.
Be kell valljam, még a kezdet kezdetén, gyűjtői pályám elején, találtam egy, a magam számára máig használhatónak bizonyult eszközt, nevezzük mankónak. Ha önök is megtudják, mire gondolok, talán segít megérteni egy fiatal ember magabiztos döntéseit. Nagyon homályos a kép, nem emlékszem a rátalálás körülményeire, csak a megkönnyebbülés örömére.
Mindnyájan ismerjük a csigaházat és a fenyőtobozt. Ezek lettek a mankóim. Ha valamely műben azt a tökéletességet, hibátlanságot és rendet érzem munkálni, amely e két természeti képződmény sajátja, akkor az a mű kell nekem. Mindez persze a valóságban nyilván nem ilyen egyszerű, sőt roppant bonyolult, mégis azt mondom – és boldog vagyok, hogy mondhatom –, hogy bizonyos nehezen kibogozható, de szinkronizált áttételek révén hibátlanul működik, máig is működik ez a talált „rendszer”.
Kováts Albert minden festői korszakát megismerve, mindegyikben megtapasztalhattam a csigaház és fenyőtoboz nyújtotta közvetlen tökéletességérzet élményét. Így azután munkái szép számmal kerültek az Első Magyar Látványtár gyűjteményébe. Hálás is vagyok ezekért a megszületett és fájón virágzó képszerelmekért.
Végezetül hadd idézzem Egry József örökbecsű mondatát, amelyben „alkotómódszere” tömör összegzését adja. Így szól: „A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.” Nem tudom, jól gondolom-e, de talán a befogadó „munkamódszereként” is hasznos lehet a fentiek követése, elősegítendő a reménytelen képszerelem révbejuthatását.
Javaslom, beszéljünk erről, beszéljünk róla estétől reggelig, és lássunk tőled képeket újra meg újra, és tovább! Köszönöm, Albert!
Vörösváry Ákos
Ilyen odaadó és elkötelezett gyűjtőről álmodik minden művész. Max Ernst és Werner Spies művészettörténész/kurátor kapcsolata lehetett hasonló.
Köszönjük, hogy olvashattuk a megnyitót itt.
Hiába, a Szalonban semmi fontosról nem maradunk le.