::: Kováts Borbála kiállítása elé
Nem vagyok se művészettörténész, se művészetkritikus, tehát elég nehéz a helyzetem, ha képekről és műalkotásokról kell beszélni. Nagyon fogok igyekezni, hogy ne lépjem túl az illetékességem kereteit. Egy kivételt kell tennem: a posztmodern művészetelméletben is elterjedt fogalomról fogok néhány szót mondani. Ez a dekonstrukció, amit Derrida francia filozófus talált ki – eredetileg szövegek értelmezésére, és szövegkritikára. A lényege, hogy a szöveg felbontható olyan elemekre, amelyek elveszthetik eredeti kontextusukat. Átértelmezve új kontextusokba lehet őket helyezni, ami nem dekonstrukció, hanem rekonstrució, valaminek az előállítása. Ilyen módon megkérdőjeleződhet a szöveg eredeti alkotójának a szándéka is, különösen akkor, ha a befogadó a saját szubjektumán keresztül engedi át ezeket az elemeket.
A megnyitó címe „Kilincs és nyomógomb”. Egy emlékezetes élményemet szeretném ezzel kapcsolatban elmondani. Az 1990-es évek elején Angliában egy vadonatúj szuper expresszen utaztam Londonból Dorset-ba. Az Ecologist folyóirat szerkesztőségét látogattam meg, abban az időben környezetvédelemmel foglalkoztam. Útközben elfogott a szükség, és megkerestem a mellékhelyiséget, amely fantasztikusan tágas volt, gyönyörű szép, csillogó-villogó, de nyitva volt az ajtaja, a tolóajtót nem tudtam becsukni. Mint abban az időben közlekedő hazai vonatokhoz szokott ember, kerestem a kilincset. Találtam is egy piros kilincset, amit elforgattam…, és akkor óriási sivítással megállt a vonat.
A kilincs volt a vészfék, nem egy fogantyú, mint nálunk. Vagyis a kilincshez hasonló tárgynak más volt a kontextusa, mint ahogy én ismertem. Amikor jött a kalauz, megnyugtatott, hogy nem én vagyok az első, más is pórul járt már. A vadonatúj vonaton a mosdókagylónál volt egy piros és egy zöld gomb, és azzal kellett volna nyitni és csukni a tolóajtókat. Amikor a tervező áttervezte a vonatot, akkor dekonstruált és átértelmezett: a tárgyakat más, nem megszokott kontextusába helyezte, így kerültem ebbe a helyzetbe. Ugyanilyen nehéz Kováts Borbála műveit nézni, és megpróbálni megérteni.
Itt van például a Szilánkok 5 című képe (amely ezen a kiállításon végül nem került fel a falra); ez is, mint a többi, digitális eljárással létrehozott munka. Azzal a szoftverrel, amivel készült, az alkotás folyamata, a gépbe bekerülő digitális fotó, vagy beszkennelt anyag feldolgozásának minden lépése rekonstruálható, és tökéletesen reprodukálható. Csak a szemünk felbontóképessége a korlátja annak, hogy mi közvetlenül észre is vegyük ezt. A számítógépben lévő mű egy kis részletét erősen felnagyítva látható, hogy teljesen homogén színű négyzetekből áll össze.
Az egész képet több millió ilyen négyzet alkotja. Mindegyikhez tartozik három szám nullától 255-ig, ami azt határozza meg, hogy milyen benne a három alapszínnek az erőssége. Ezeknek a keveréséből áll össze egy adott négyzet színe. De aztán ezt a végleges formájában – hogy ne csak monitoron vagy kivetítőn láthassuk, hanem igazi kép, igazi műtárgy legyen – ki kell nyomtatni. Ez azonban olyan eljárás, amely (szemben a digitális technikával) tökéletesen nem reprodukálható. A nyomtató különböző színű, apró festékpöttyöket, mikroszkopikus pöttyöket köpdös a papírra. Itt már a véletlenen és a papír egyenetlen felszínén is múlik, hogy milyen lesz egy-egy pötty végleges formája. Ily módon egy egyedi, megismételhetetlen alkotás jön létre.
Amikor laikusként, művészetfilozófiában járatlanként nézem ezeket a képeket, amelyek a megszokott világ dekonstruálásával és újraértelmezésével készültek, ösztönösen az ismerős elemeket, motívumokat keresem, mint a vonaton a kilincset. Vannak ismerős, eredeti kontextusában legalábbis részben megmaradt részletek, az egyik képen például felismerhetők egy italos fémdoboz részletei. Kováts Borbála egy másik munkájáról pedig nekem – nyilván azért, mert eredeti képzettségem szerint biológus volnék – egy mikroszkópban látott jelenség jut eszembe. A sejtekben a citoplazma körbe áramlik, és ezért a növény zöld színtestei, a kloroplasztok körbe mozognak. A mintázat hasonló, mint a képen. De ha valaki mondjuk szenvedélyes dominójátékos, és még nem látott sejtekben mozgó kloroplasztokat, az lehet, hogy a dominóra asszociál róla.
Felteszem, hogy a legtöbb ember így is nézi ezeket a képeket: megpróbál rajta ismerős dolgokat, összefüggéseket, tárgyakat keresni. Ami persze nagyon nehéz, mert ahogy a mérnök átalakította a vonatot, a művész sem reprodukálta, hanem dekonstruálta a nekünk ismerős világot. Teremtett magának egy új világot. Nem a semmiből, hanem a létező világnak a lenyomataiból.
A világot dekonstruálni nem csak így lehet. Nagyon sokféle formája van ennek. Az általam nagyon kedvelt Zabriskie Point című film egyik jelenetében például – ami egyúttal az akkor fennálló establishmentnek a súlyos kritikája is volt – egy robbanás következtében minden elveszti az eredeti kontextusát, átrendeződik, és valami mássá alakul: egy új képpé áll össze, ami azelőtt soha nem létezett. Ilyesmit figyelhetünk meg a választási kampányok plakáthelyein is. Mindenki tépdesett és ragasztott, tépdesett és ragasztott, és így kialakult egy olyan látvány, amiben ugyan föl lehet ismerni néhány betűt, esetleg valami rajzot is, de az eredeti kontextusukat teljesen elvesztették, és egy új valósággá alakultak át.
Művészeti projekteknél szintén számos példát találhatunk hasonlóra. Todd McLellan különféle eszközöket – láncfűrészt, telefont, tűzoltó készüléket – „robbant fel”, majd leltárként rendbe rakja azokat. Nála új kontextusok egyáltalán nem alakulnak ki, nincsenek összefüggések. Ursus Wehrli más művészek alkotásait szedi szét és „rakja rendbe”. Vagy például egy kínai (?) felirat elemeit állítja sorba, egyformákat egymás fölé, így azok totálisan elvesztik a kontextusukat, az eredeti szöveg jelentése elvész. Persze aki nem ismeri az adott nyelvet, annak az eredeti is csupán annyit mond, hogy ez szöveg.
Az építészet sem mentes e megközelítéstől. Derrida és Bernard Tschumi építész a párizsi la Villette parkba terveztek dekonstruált épületeket. A pirosra festett alkotások egy részének van valamilyen funkciója, de némelyik teljesen funkciótlan, például egy semmibe vezető lépcsőből áll. Ide citálható egy Las Vegas-i épület is, amely belül funkcionálisan működik, de kívülről csaknem teljesen szétesettnek hat. Hasonló a bilbaói Guggenheim Múzeum, amely mintha – legalábbis a lefele fordított csonka kúp alakú része számomra erre utal – a New York-i Guggenheim Múzeum dekonstrukciója volna. Budapesten egyebek mellett a Rajk László által tervezett Lehel piacot említhető e sorban.
A zenében is van sok ilyen, dekonstrukciósnak nevezhető mű. Ligeti Györgyről írja egy zenekritikus, hogy dekonstruálja az eredeti zenét, és saját elképzelése szerint rekonstruálva helyreállítja a tonalitást. A leírt zene, a kotta, hasonló a digitális művet leíró algoritmushoz. Ahogy a printer egy adott algoritmus és a kép adatai alapján nyomtat egy képet, úgy a muzsikus előadja a zeneművet a kotta alapján. De ahogy két nyomat sem teljesen egyforma, úgy két előadás sem teljesen ugyanaz (Ligeti György Nouvelle Aventure című művében például a kottán olyan utasítások is szerepelnek, hogy az adott pillanatban le kell ejteni egy fémtálcát a rajta lévő csészékkel együtt; nem mindegy azonban, milyen a tálca és hány csésze van rajta). Mégis, a kép és a zene esetében is felismerjük, hogy ugyanarról az alkotásról van szó.
Dekonstrukció a zenében és a képzőművészetben – Ligeti György zenéje nagyon jól asszociálható, társítható Kováts Borbála műveivel.
Vargha János
Nagyon jó, hogy leírtad, és hogy megjelent!
SNK
Számomra ez az első olyan szöveg Bori munkájáról, ami a legkompetensebben, legszemléletesebben, legérthetőbben foglalja össze az élményt, ami Bori képeivel való találkozásomkor minden egyes alkalommal engem is a hatalmába kerít. Minden elismerésem!
Tanulságos, elgondolkodtató, érdekes írás, sok ponton könnyű vele azonosulni. Köszönet, Cseuz Regina