Voltunk mint ti, lesztek, mint mi

::: A Hátra arc! című előadásról


Kijön a Sufni apró színpadára vagy harminc ember, egyforma pólóban, a mellükön a keresztnevükkel. Több sorban férnek csak el, és teljesen betöltik a színpadot. Két korosztályba tartoznak, köztük egy generációnyi hiány: nagyszülők és unokák, hetven körüliek és tízen-huszonévesek. Nem tudni, hogy tényleg nagyszülők és unokák-e, vagyis vannak-e köztük rokonok, talán igen, talán nem. Egy fiú a szüleihez, nagyszüleihez való viszonyáról beszél, a közös vonásaikról, legyenek azok testiek vagy lelkiek.

Nézzük az arcokat, önkéntelenül is az idősekét, egyrészt, mert a színpadi jelenlétük jóval szokatlanabb, mint az érezhetően színpadhoz szokottabb, talán diákszínjátszó múlttal is rendelkező fiataloké. Másrészt, mert ők már teleírták az arcukat, testüket az életükkel, több olvasnivaló van rajtuk. Aztán egy korát meghazudtolóan friss, 91 éves asszony beszél a fiatalkoráról, az első szerelméről, arról, hogy a numerus clausus miatt nem mehetett egyetemre. A monológ egy részét egy fiatal pár meg is jeleníti.

A továbbiakban is az idősek inkább magukról beszélnek, a fiatalok pedig rövid jelenetekben játsszák el életük egy-egy mozzanatát: egy házibulit vagy egy tűzoltószirénával végződő iskolai vagánykodást. Néha elszakadnak a jelentől és a realitástól: futurisztikus párbeszédet is hallunk az egyre gyorsuló, ráadásul már bolygóközi térben zajló életükről.

A Katona József Színház Ifjúsági Programjának keretben megvalósult intergenerációs kísérlet a Rükverc című előadáshoz kapcsolódik, amelyben egy hajléktalanként végződő életet visszafelé mutatnak be, egészen a boldog kezdetekig. Az itt villanásnyira megmutatkozó sorsok, életek is sok mindenre utalnak az elmúlt hetven-kilencven évből, apró momentumokon, mint például egy tizennyolc évig hordott, kifordított-befordított-újraszabott szoknyán keresztül is.

Hátra arc! - jelenet az előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)
Hátra arc! – jelenet az előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)

De talán még ennél is fontosabb lehetett az a folyamat, ahogy ez az előadás megszületett. A színlap szerint Végh Ildikó projektvezető és munkatársai (Bodor Panna és Róbert Júlia) segítségével a két generáció képviselői együtt gondolkodva, együtt dolgozva hozták létre a Hátra arc!-ot, miközben nekik biztosan áthidalhatóvá vált az a bizonyos generációs szakadék, és meglátták egymásban azt, amik voltak, és amik majd lesznek, vagyis a közös pontokat. Kívülről legalábbis úgy tűnik, hogy nagyon is egymásra hangolódva, a másikra figyelve mutatkoznak meg maguknak és másoknak.

A két generáció között, nagyjából középen állva, elgondolkodtató, hogy miért az idősek arca és történetei maradtak meg jobban bennem. A beszédes arcok mellett valószínűleg azért, mert az előadásmód, a forma, pontosabban a látszólagos formátlanság (hogy egyszerűen csak kiálltak velünk szembe és beszéltek hozzánk) személyesebbé és hitelesebbé tette a mondandót, mintha ők is játékba, párbeszédekbe építették volna a velük történteket. Volt példa egyébként a kettő keverékére is, amikor egy nagymama mesélte el, hogy mi történt az unokájával a házibuliban, miközben el is játszották ezt a házibulit. Itt a forma, a kétféle megközelítésmód erősítette egymást.

Az intergenerációs párbeszéd, ez az izgalmas és időnként megindító kísérlet azonban minden bizonnyal nem csak a program résztvevőinél működött. Én mindenesetre két idősebb családtagomnak is meséltem az előadásról, a tizennyolc éves szoknya kapcsán felemlegettünk egy tizenhat éves kabátot, a nyolcvannyolc évesen új otthont kereső és ezzel új életet kezdő asszony ürügyén is volt miről beszélni egy hetvennyolc évessel, és gyanítom, hogy még sokan voltak így ezzel.

Turbuly Lilla


Átvett újraközlés | Forrás: 7 óra 7
Megjelent 2013. április 19-én a színházi portálon, a Katona József Színház ifjúsági programja és a MU Színház Hátra arc! című előadásának kritikájaként

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük