Most mi van?

::: Kleist Amphitryonja a Nemzetiben


Felkapaszkodhatunk az Olümposz közelébe, vagy ülhetünk lent, Amphitryon házával egy szinten, a színpadot három oldalról körbevevő nézőtéren, választásunk, de inkább helyezkedési-törtetési képességeink és jószerencsénk szerint. Hogy nézőként hogyan járunk jobban, ahhoz több helyet is ki kellene próbálni, mindenesetre fentről úgy tűnik, képben vagyunk, és mindent jól látunk. A lentieknek nyilván más a véleményük.

De hagyjuk a képes beszédet, inkább arról, hogy a nézőtéri helyünk legalább biztos (szék)lábakon nyugszik. Nem úgy a színpad: a téglalap alakú, boksz ringre emlékeztető építmény mozog, rezeg, ha jóval kisebb amplitúdóval is, mint egy gumiasztal, a rajta lévő két fehér oszlopról meg kiderül, hogy nem tartanak meg semmit és senkit, mert valami papírszerű anyagból készültek, és nem is állnak, hanem lebegnek. Ahogy papírból vannak Tihanyi Ildi jelmezei is. Az isteneké fehérből, az embereké erősen gyűrt szürkéből, Alkménéé hol fehérből, hol pirosból. Tartós anyagból és biztos pontból erős hiány mutatkozik ebben az előadásban.

Van viszont keretjáték. Az elején Czupi Dániel kakasnak öltözve arról kérdez bennünket, mit gondolunk, mit is fogunk itt látni. Hát az Amphitryont – feleljük. De sokáig őt éppen nem, hiszen helyette Jupiter és Merkur ereszkedik le a földi halandókhoz egy hosszúra nyújtott éjszakára, mert Jupiternek kedve támadt Amphitryon feleségére, Alkménére, így a már fél éve a távolban háborúzó férj képében látogatja meg a szerelmes asszonyt. Merkur viszont Amphitryon szolgáját, Sosiast kergeti az őrületbe azzal, hogy magát mondja Sosiasnak.

Amphitryon - jelenet az előadásból (Fotó: Dudás Ernő)
Amphitryon – jelenet az előadásból (Fotó: Dudás Ernő)

Lesz tehát két Amphitryon és két Sosias, és ezzel a földiek lába alatt nem csak valóságosan rendül meg a talaj. Minden, amiben addig biztosak voltak, kétségessé, viszonylagossá és felfoghatatlanná válik, folyamatos „most mi van?” értetlenkedésbe kerülnek. Az Amphitryont játszó Nagy Zsolt kemény, magabiztos katonából egyensúlyát vesztett, folyton eleső, szerencsétlen, megalázott balek lesz. Znamenák István harcteret kerülő, ügyeskedő Sosiasa a kezdeti megrendülés után – ha te vagy Sosias, akkor ki vagyok én, kérdi Merkurtól – jobban tud alkalmazkodni, együtt élni ezzel a helyzettel. Tenki Réka Alkménéje viszont képtelen a megalkuvásra, nem hajlik, törik, amikor szembesül vele, hogy nem csak az istenek, de a saját megérzései, ösztönei is becsapták.

Gothár Péter 2008-ban, Kaposváron rendezte meg az Amphitryont. Több közös pont is van a két előadás között (mondom a kritikák alapján, mert az előadást nem láttam). Először is Znamenák István, aki ott is Sosiast játszotta, aztán az égből az előadás elején leereszkedő, majd – miután itt lent, amit lehet, tönkretettek – oda visszatérő istenek, a párhuzamos építkezés: hogy mindaz, ami lejátszódik az Amphitryonok és Alkméné között, bumfordibb és komikusabb változatban végbemegy a két Sosias és Charis között is. Ami az utóbbit illeti, biztosak lehetünk benne, hogy Nagy Mari Charisa lesz az, aki a maga mindennapi életbölcsességével és rendíthetetlen önazonosságával viszonylag jól fog kijönni ebből a keveredett éjszakából. De ne maradjon említetlenül főkötője, ami mintha hajlított kályhacsőből készítettek volna (mégiscsak ő a tűzhely őrzője) és remekül eltalált tájszólása sem. (És ha már nyelv: a Forgách András fordítása alapján készült, Gáspár Ildikó által átdolgozott szöveg friss, mai és időnként vendégidézetekkel is megspékelték.)

Az isteni különítmény két tagja ellentétes pályát ír le. Míg az elején Alföldi Róbert Jupiterje, miközben Alkménéből azt csikarná ki mindenáron, hogy vele más volt, jobb volt, mint a férjével, majdnem meggyőz arról, hogy az istenek is lehetnek szerelmesek, a végére beképzelt, hideg zsarnokká alakul, akinek semmi sem drága, ha fenséges önmagáról van szó, és aki – szó szerint – úgy lép át a mindenét elvesztett, porrá zúzott Alkménén, mint egy szemétkupacon. Miközben foghegyről odaveti, hogy mit sírtok, jó lesz majd nektek, fiatok születik, Herkules. Udvaros Dorottya Merkurja kezdetben gonoszkodó, Sosiast a végsőkig űző-hajtó-ütlegelő kobold, de később, miután a célját már elérte, és kellően betörte a szolgát, látszólag szelídül, leereszkedően el is pöfékel vele. Aztán a végén – vadász a skalpot – magával viszi Alkméné piros körömcipőjét a szórakoztató földi kaland emlékére. Amphitryon és Alkméné pedig ott maradnak bénultan, zavarodottan a tönkrezúzott életükkel.

Ha az eddig leírtakból nem derült volna ki, erősen áthallásos, politikus előadás Gothár Péter Amphitryonja. Nyilvánvalóvá teszi ezt a keret is: a nézők közé beépített ember, aki – rezonálva a kakas kérdésére – feláll, és maga is rákérdez arra, hogy akkor most hogy is van ez? Mit látunk valójában? Ki az igazi Amphitryon? Mi az igazság és mi az, amit igazságként el akarnak hitetni velünk? Vagy – teszem hozzá – ha Amphitryonnak mondják Jupitert, sikernek a kudarcot, Márainak Ottlikot, akkor elhisszük, hogy ez úgy is van? És hol vagyunk ebben az egészben mi magunk? Most mi van? Most mi van?

Turbuly Lilla


Átvett újraközlés | Forrás: 7óra7
Megjelent 2013. február 25-én a színházi portálon, Heinrich von Kleist Amphitryon című színművének kritikájaként | Nemzeti Színház, Budapest | Rendező: Gothár Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük