Megérdemeljük?

::: A Danton halála a Vígszínházban


Közel húsz éve, 1994-ben Márton László a Színház hasábjain így kezdte a Danton haláláról (r.: Hargitai Iván) szóló kritikáját: „Eleinte azt hittem, hogy az előadásnak valamilyen egészen nyilvánvaló aktuálpolitikai értelme van. Mondjuk, a Fidesz belvillongásairól szól.” Majd néhány mondattal később így folytatta: „Vagy esetleg – morfondíroztam a további jelenetek láttán – azt látjuk, amint a fásult liberális értelmiséget lemossák a pályáról az acélos újtechnokraták?” Az előadás akkor a Katona József Színház Kamrájában ment, és hogy ma a nézők jelentős része gyaníthatóan hasonló feltevésekkel ül be a Vígszínház nézőterére, az máris sokat elmond aktuálpolitikáról és történelemről, a két dimenzióról, ahonnan a darab nézhető. Büchner 1835-ben (mindössze huszonkét évesen) írta meg első drámáját arról, hogy látja a történelmet és a forradalmat, miközben röpiratszerzőként (Hesseni Hírmondó, 1834) maga is cselekvő részese volt saját kora közéletének, a darab a rendőrségi nyomozás ideje közben, menekülőfélben született. (Az író két évvel és három drámával később halt meg, de vele nem hóhér, hanem a tífusz végzett.)

Alföldi Róbert rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy a mából néz rá 1794-re, hogy a vér, ami a színpadon folyik, a mi vér nélküli forradalmunk jó húsz éves kivéreztetésének a története is, amelynek során a „nem merik megtenni” mantrájától eljutunk a megérdemeljük kérdéséig vagy kijelentéséig.

László Zsolt és Stohl András (Fotó: Kallos Bea, MTI)
László Zsolt és Stohl András (Fotó: Kallos Bea, MTI)

A vér egyébként a nyaktilón folyik, és ez a nyaktiló uralja Menczel Róbert színpadképét. Már az elején úgy jön be Stohl András, farmerban, edzőcipőben, hogy a fejét nem látjuk a színpadot keresztbe szelő, óriási penge mögött. Ezen kívül egy háromelemes, többféleképpen variálható fémszerkezet alkotja a díszletet, amelyből, ha összetolják mindhárom részt, akár híd is lehetne, de nem annak használják, hanem szónoki emelvénynek, bírói pulpitusnak, a barikád egyik vagy másik oldalának, tehát olyasvalaminek, ami elválaszt, nem pedig összeköt. Nagy Fruzsina jelmezeiben keveredik a mai és a korhű, és van egy jelenet, amelyben Robespierre szigorú fekete felöltője és Danton vörös kabátja a fekete háttér előtt egy egész Stendhal-regényt varázsol oda László Zsolt és Stohl András köré.

Nem könnyen játszható darab a Danton halála, tele van hosszú monológokkal, szónoklatokkal (ezek többsége egyébként történelmi dokumentumokon alapul), ezért egyes jelenetek könnyen statikussá válhatnak, a retorika rátelepedhet a drámára. A szövegben hemzsegnek a változó mélységű, szentenciaszerű kijelentések. Hogy csak egy – nem szó szerinti – példát hozzak: az élet egy epigramma, de hát kinek lenne kedve végigjátszani egy öt felvonásos előadást. A Kosztolányi-fordítás helyett újat használnak, Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor munkája jóval nyersebb, a mai, köznapi nyelvhasználathoz közelibb, és időnként a szentenciákat is magyarítja: lecsapunk néhány fejet, és a haza fényre derül.

Ez a statikusság, szóközpontúság főleg az első felvonásban néha talán el is engedné a néző figyelmét, hogy ez mégsem történik meg, az annak a nagyon határozott rendezői szándéknak is köszönhető, hogy a nézőket direkt eszközökkel vonják be az előadásba, teszik a színpadon zajló történések részesévé. Folyton ránk gyújtják a villanyt, közénk jönnek, közülünk kiabálnak föl a színpadra, az arcunkba beszélnek, és ránk hivatkoznak, elsősorban is az egyetértésnek, belenyugvásnak vett némaságunkra. Mert mi vagyunk a nép, és belőlünk áll a konvent, mi hallgatunk, és közülünk kiáltanak egyszer éljent, másszor haljont. A másik eszköz, mely időnként kizökkent a retorikából, a zene: Bella Máté hol operettre, hol magyar nótára, hol kupléra emlékeztető dalai.

Nem kell ahhoz (és első látásra-hallásra talán nem is lehet) minden szónoklat minden mondatát pontosan értelmezni, szétszálazni és összerakni, hogy a nézőben mindez összeálljon egy gyanakvásra, félelemre és hallgatásra épülő, lépésről lépésre saját magát is szalámi taktikával felszámoló hatalmi mechanizmus rajzává.

A Stohl András– László Zsolt páros ezúttal is remekül működik. László Zsolt Robespierre-je egy (ólomsúlyos) tömbből faragott személyiség, önmagához is szigorú jezsuita alkat, aki hisz a terrror és az errrkölcs mindenhatóságában. (Ahogy a színész az r-eket pergeti, az megérne egy külön bekezdést.) Stohl Dantonja jóval ellentmondásosabb: elege van a forradalomból, hárítana és élne bele a nagyvilágba, az ösztönlényből a halál közeledtével kell kihoznia a sorsával szembenéző embert. A harmadik ex nemzetis színész, Hevér Gábor Saint-Justje hol hangvesztő szónoki fortissimóba hergeli magát, hol rolleren cikázik a színpadon, épp olyan ügyesen, ahogy a többieket manipulálja. A népes szereplőgárdából még többen érdemelnének említést, mint például a Camille-t alakító Varju Kálmán, vagy a férje elvesztésébe beleőrülő feleséget játszó Bata Éva. Összességében azonban észrevehető némi stílusbeli különbség a nemzetis és a vígszínházas színészek között.

Furcsa szavunk a megérdemli, mert vonatkozhat jóra és rosszra egyaránt. Amikor Danton a vesztőhelyre megy, azt kéri, mutassák fel majd a fejét a népnek, mert megérdemli. Alföldi rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatásnak és a „nem merik megtenni” önáltatásának mindig az a vége, hogy – egy Rakovszky-verssel szólva – „az idő mint nyaktiló lesújt”. És aki hallgat és önáltat, az megérdemli. Okos, pontos és távolságtartó előadás született a Vígszínházban, utóbbi abban az értelemben, hogy megszólít, de érzelmileg nem, vagy csak pillanatokra von be. Nem rendít meg, de meggyőz a maga igazáról.

Turbuly Lilla


Átvett újraközlés | Forrás: szinhaz.net
Megjelent a Színház folyóirat portálján 2013 októberében, Georg Büchner Danton halála című darabjának kritikájaként | Vígszínház, Budapest; bemutató: 2013. október 25. | Rendező: Alföldi Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük