::: Tarnózi Jakab Isten, haza, család-rendezéséről
A történet legalább annyira norvég, görög vagy akármilyen, amennyire magyar. Univerzális példázat arról, hogy a dobd vissza kenyérrel bibliai parancsa helyett hogyan mozgatja generációk sorsát a visszaütni, revansot venni, bosszút állni belénk rögződött hagyománya.
Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia dramaturg a görög drámák világát vegyítették a magyar eredetmitológiával. A történet középpontjában álló házaspárt Emesének és Árpádnak, ikergyermekeiket viszont Oresztésznek és Elektrának hívják, Attila Norvégiába emigrált feleségét pedig Helenének. Aki jártas a görög mitológiában, szépen végigkövetheti a megfeleléseket, de az sem veszít sokat, akinek csak a nevek és a gyilkosságok kavalkádja ragadt meg az emlékezetében.
Devich Botond üvegkalitkába telepített, kispolgári realizmussal berendezett nappalijában – mint egy panoptikumban – prezentálnak nekünk egy több sebből vérző családot, akik éppen az apa születésnapját ünnepelnék, ha az apának lenne hajlandósága ünnepelni. A Fekete Ernő által játszott Árpádnak nincs. Hol mogorva magába zuhantsággal, hol dühös kirohanásokkal csúszik ki a családot összetartani igyekvő, folyton alkalmazkodó feleség (Fullajtár Andrea), húszéves, apját rajongásig szerető, értelmi fogyatékos lánya (Rujder Vivien) és a tíz év körüli ikrek (Bakos Kinga / Proszenyák Petra, valamint Engárd Emil / Rátkay Ábel váltott szereposztásban játsszák) ünneplési kísérletei alól. A családhoz tartozik még a Helené szökése miatt depressziós nagybácsi, Attila (Elek Ferenc). Majd, ahogy az egy görög (vagy bármilyen) drámában elvárható, érkezik valaki, egy idegen, akiről kiderül, hogy mégsem idegen, és az amúgy is labilis egyensúlyt végleg felborítja. Itt egy unokatestvér, Hunor (Mészáros Béla) felbukkanásával törnek elő az apák viszályai a mindig pontosan számon tartott évek, hónapok, napok távlatából. (Mert mi is lenne velünk, ha tudnánk felejteni…)
Az üvegkalitkában elénk tett játék, amelyből a szereplők (mintha csak a teraszra mennének ki) gyakran közénk is kilépnek, egyszerre realisztikus és abszurd, tragikus és ironikus. Tele ötletekkel és jó pillanatokkal. Ahogy Rujder Vivien Ilonája az apját nézi, vagy összekucorodik az asztal alatt. Elek Ferenc Attilája gátlások nélkül elfújja a sógor ünnepi tortáját. Ahogy Mészáros Béla Hunorja közöttünk táncol. Nem beszélve a felvonás drámaian szép végéről, amit a leendő nézők kedvéért nem részletezek.
Tudni lehet, hogy az eredetileg több mint négy órásra tervezett játékidő egy fél órával megrövidült, amit valószínűleg a rövidke második felvonásból vettek ki. Ez már nemcsak ironikus, de sokszor kifejezetten (fekete) humoros, és az is kiderül belőle, hogy a norvég családoknak sem könnyebb, ha mások hibáztatásáról és bűnbakgyártásról van szó. A sárga fényben úszó színpadon gyászruhába öltözött, egyformán hosszú, szőke parókát viselő családtagok siratják a férfit, akiért Helené (Jordán Adél) elhagyta Attilát.
Hogy innen hová és főleg miért kanyarog majd a történet, mi a célja az alkotóknak ezzel a hibrid családmitológiával, ez akkor még a magyart egy kínai bolti eladó akcentusával törő Kasszandra (Pálos Hanna) titka. (Az akcentus indoka talán a kívülállóság hangsúlyozása, ami nem árt a tisztánlátáshoz. Egy jósnál az munkaköri kellék.)
A harmadik felvonásban aztán, amikor az időközben felnőtt ikerpár beteljesíti a családi tragédiát, egyértelművé válik ez a cél. Oresztész kérdésére Elektra már nem is emlékszik pontosan, miért kell megölni mindenkit, csak a generációkon keresztül ható minta szólal meg benne: az ellenfelet le kell győzni, bosszút kell állni, és akkor majd minden jó lesz. Tarnóczi Jakab és alkotótársai egy új generáció külső szemszögéből néznek rá a címben megjelölt jelszavakra és a mögöttük lévő sértettséggel, ellenségképpel, bosszúvággyal teli valóságra. Felteszik a kérdést: lehet ezen változtatni? Ki lehet lépni a korszakokon átívelő bosszúláncolatból? Lehet jobb az életünk? Direkt közéleti utalások nélkül beszélnek egy ellenségképeken és az ellenük való folyamatos harcon alapuló világról.
Élénken emlékszem a tíz évvel ezelőtt Mundruczó Kornél által rendezett Szégyenre, amely Cotzee regénye nyomán a maga kíméletlen módján ugyanezt a kérdést tette fel, ha kicsit másként is: ha egy erőszak alapú társadalomban az áldozat felül tud emelkedni a saját sérelmein, meg tud bocsátani, megszakíthatja-e a revansok végeláthatatlan sorozatát? Tíz év alatt felnőtt egy újabb generáció, és a kérdés ma talán még húsba vágóbb, mint akkor volt.
Ha valakit riasztana az előadás hosszúsága, megnyugtathatom: semmivel sem érződik hosszabbnak egy átlag kétfelvonásosnál, végig leköti és bevonja a nézőt. Ehhez nagyban hozzájárul az, ahogy a rendezés az eltávolítással (üvegfal) és a ráközelítéssel (a nézőtér bevonása, videóhasználat) játszik. A színészek pedig tesznek róla, hogy oda kelljen figyelni rájuk. Igazságtalan bárkit kiemelni, mégis, nekem ezen az estén Rujder Vivien mellett Pálos Hanna Kasszandrája és Mészáros Béla békeszándékkal jött, aztán elnyomott, lehurrogott Hunorja, és az ő domináns zaklatóvá válása volt a legemlékezetesebb.
Turbuly Lilla