::: A művészet jelentőségéről
Nehezen lettem, s nehezen maradok művész. Gyerekként művésznek képzeltem magam, és persze nem voltam az. Tizenévesként hallani sem akartam a művészetről. Érettségi után megfordult a fejemben, hogy művész lehetnék, de beláttam: nem vagyok eléggé felkészült. Ezért „csak” műépítész lettem, ott ugyanis nem kellett „olyan jól” rajzolni. Lassan-lassacskán – sokrétű, sokirányú és minden értelemben kudarcra ítélt próbálkozásokat követően – kiderült, hogy mégiscsak a művészet vonz leginkább. 28 éves voltam, amikor felvettek a képzőművészeti főiskolára. Akkor már „hivatalosan” is művésznek titulálhattam magam, anélkül azonban, hogy akként is lettem volna számon tartva (egyébként teljesen indokolható módon).
Ez a választás nagy valószínűséggel azért történhetett, mert tudat alatt éreztem, hogy ehhez elég vagyok egymagam is (ellentétben az építészettel). Másrészt, mert a művészetnek nincs, vagy kicsi a tétje – pontosabban csak engem érintő tétje van (a kudarc persze ilyen esetben sem kizárt).
Valójában azonban akkor kezdtem el komolyan művészettel foglalkozni, amikor – ugyancsak komolyan – abba akartam hagyni és el akartam felejteni az egészet. Mindez 34 éves koromban történt. A lényeg az, hogy nem sikerült egy évnél tovább távol tartanom magamtól a művészetet (vagy magamat tőle), így aztán – kellő alázattal tudomásul véve sorsomat – beletörődtem abba, hogy ezután művészettel kell foglalkoznom mindaddig, amíg valami nála erősebb nem „adódik”. Ezzel egyidejűleg sikerült felismernem azt is, hogy foglakozásom leginkább nekem fontos, hogy valójában nem több, mint öngyógyító módszer. Az egyik.
Ebből következően rögtön kiderült az is, hogy az én művészetem (is) csak egy a sok közül, és mint ilyen, az élet nagy folyamataira kicsi, vagy éppen semmilyen hatással nem bír. Ez utóbbi felismerésből pedig egyenesen következett egy másik, miszerint művészetemnek leginkább csak rám lehet hatása (vagy még rám sem). Más szóval, mivel a művészetnek nincs olyan nagy jelentősége, nem lenne helyes túlértékelnem. Az extrém helyzetekre – az élet maga is egy folyamatos extrém állapot – a művészetnek nincsenek használható válaszai. A művészet tehát nem problémamegoldó foglalkozás. A művészet egyáltalán semmit sem old meg, ezért nincs – nem lehet – nagyobb jelentősége, mint bármi másnak.
Rájöttem továbbá, hogy nincsenek művészeten belüli kérdések, hogy számomra a művészet alapvetően nem esztétikai kérdés. A valódi kérdések ugyanis minden esetben a művészeten kívülről érkeznek a művészetbe, azaz a művészet jövője nem önmagán belül, hanem rajta kívül keresendő. Ha ez így van, akkor nincs tényleges értékelési probléma sem. Ezt mindig az esztétika veti fel. A művészet értékelése tehát inkább üzleti kérdés, mint művészeti, és szorosan összefügg az aktualitással (karrierrel). Az aktualitás erőteljes velejárója a mulandóság, a mulandóság érzete (tudata) pedig abban, aki túlzottan a jelen idő rabja, az örökkévalóság gyötrő rögeszméjét indukálja.
Mert ugye nyilvánvaló a művészet örökkévalóságának lehetetlensége (és lényegtelensége), összevetésben mondjuk egy fekete lyukba sűrűsödő kérdéstömeggel, vagy netalán a meteorjárás problematikájával. Úgy tűnt (és tűnik), hogy a művészetet semmiképp sem lehet örökkévalóvá tenni, nem sok értelme van tehát „örökkévaló” dolgok gyártását életcélul kitűzni. Maradandó nincs, vagy ha van, az nem a művészet sajátja.
A művészet főként önnön létének indoklásával van elfoglalva. A művész első és legnagyobb problémája az, hogy művész legyen-e vagy sem, és ez természetesen nem egzisztenciális kérdés.
Miután mindezeket beláttam, végre felszabadulhattam az elhivatottság nyomasztó terhe alól, és a pótcselekvés tétnélküliségével teszem fel kérdéseimet, amelyek – mint már mondtam – elsősorban nekem fontosak, illetve örülhetek annak, ha ezeket valaki más is magáénak érzi. Ez a konvergencia jele. Annak bizonyítéka, hogy a művészet azon túl, hogy önző luxus, egyben kommunikáció is. Luxuskommunikáció.
Tasnádi József