::: AlkotóSzó 3
Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.
Szeretek olyan felületen dolgozni, amely nem érintetlen: valami – bármilyen kicsi – világszerűséggel rendelkezik, terra incognita, ami kalandozásra csábít. Ebből is látható, hogy nem tervekkel, vázlatokkal kezdek, hanem egy sejtéssel, vagy többel. Mesterem, Fischer Ernő, azt mondta, hogy párbeszédet folytat a képpel. Most is azt hiszem, ez pontosan kifejezi azt a tevékenységet, amit ilyenkor elindítok.
Természetesen sok minden meghatároz, s ezek immár mélyről, gyakran öntudatlanul mozgatnak. A tisztelt, szeretett elődök; az újabban szerzett rengeteg élmény –vizuális és más művészetek –; a világ új arca, a borzalmas és a gyönyörű egyaránt; a megismert új technikai lehetőségek; és amik még jönnek.
A rétegek a képen egymásra rakódnak. Az évek során változnak is, az átfestések, letépések, újraillesztések, beépítések, szétvágások, a felbukkanó véletlenszerű találkozások következtében. Vándorlás ez egy életen keresztül, és keresés, kutatás, önvizsgálat, viszonylatba helyezés.
S mikor van kész egy kép? Nem szeretnék az alkotó felelőssége alól kibújni, de gyakran előfordul, hogy a képek – s ez különösen a jó munkákra igaz – befejezik önmagukat.
T. Horváth Éva
A balatonalmádi kiállítóterem tetőterében középen egy kihajtogatott gigantikus kollázskönyv állt a földön.
Húú, ezt így is lehet? – kérdeztem magamtól, és megjegyeztem ezt a nevet: T. Horváth Éva.