::: Torok Sándor kiállítása elé
Torok Sándor kultikus figurája a Kárpát-medencei, azon belül pedig szűkebb szülőföldje, a Délvidék művészetének. Nemcsak jelen volt a vajdasági festészet hatvanas évekbeli nagy megújhodásának eseményeiben, hanem ő maga is jelentősen befolyásolta azoknak a korszerű szellemi törekvéseknek a kibontakozását, melyeknek nyomán többek között radikálisan átértékelődött a síkvidéki tájfestészet fogalmi rendszere.
A hatvanas évek közepéig uralkodó tájszemlélet ugyanis egyrészt a még részben élő betyár-romantikának, a provinciális magatartásnak, másrészt a depressziónak, a kilátástalanságnak, a kitörésre való képtelenségnek volt a szinonimája, esetleg a kispolgári ízlésvilágnak képezte melegágyát. Az akkoriban indult fiatalok – többek között Benes József és Markulik József – döbbentek rá elsőként arra, hogy a tájnak nemcsak külsőségei vannak, hanem transzcendens, lényegláttató tulajdonságai is. Ez volt az az időszak, amikor a vajdasági festészet belépett úgynevezett kritikai korszakába, a már említett művészeken kívül elsősorban az enformel úttörőjének, Petrik Pálnak, és a metafizikai festészet művelőjének, Ács Józsefnek köszönhetően.
A meghatározó művészettörténeti innovációk egyik zászlóvivője Torok Sándor volt, aki – talán az idősebb pályatárs, Ács József példáján felbuzdulva – nemcsak hogy átértékelte az akkori tájszemléletet, hanem el is fordult annak földi kötöttségeitől, elrugaszkodott az anyagi tapasztaláson nyugvó világ visszahúzó erejétől, egyenesen a tapasztaláson túli kiterjedésekbe, a kozmosz határtalanságába. Nagyszerű és meglepő dolog volt ez akkoriban, függetlenül attól, hogy az egzisztencialista menekvés, vagy a zabolátlan, mámoros költői keresés idézte elő, esetleg mindkettő. Torok kitörésének nem volt semmilyen alkalmas párhuzama az adott kultúrkör művészeti értékrendszerében, így szinte azonnal szuverén értékként rögzült a szakmai-kritikai tudatba.
Hozzá képest a pályatársak művészete többnyire földhözragadt volt. Torok nemcsak a kozmoszt festette, hanem a kozmopolitizmus nyelvén szólalt meg, nemzetközi mércéket vett alapul, az egyetemes művészet ütőerét tapogatta. A hatvanas és hetvenes években kiművelt piktúrájának stilisztikai szerkezete és poétikai készlettára máig ható érvénnyel van jelen művészetében, hiszen – bár témáját tekintve a nyolcvanas évek közepén visszakanyarodott a földi tájakra – ábrázolásmódjának mindenkori dinamikáját és ritmikai tulajdonságait máig maradéktalanul megőrizte. Hajdan az űr lüktetését – tágulását és szűkülését –, a mágneses tér erőteljes rezgését tapogatta és tette a látás számára élvezetessé, később pedig a földi természet pulzusait érzékelve vált a rónaság, az alföldi táj avatott költőjévé.
Torok a kilencvenes évek elején Magyarországra költözött, ahol új élmények érték, az élet más távlatai nyíltak meg előtte, végérvényesen megerősítve emberi habitusát és kerekké érlelve alkotói hitvallását. Úgy érezte, nemcsak a személyesen megélt emberi létben következett be gyökeres fordulat, hanem ezzel egyidejűleg a művészetében is megérett a helyzet a szintézisre, az összegzésre. A kilencvenes évek derekán új lapot fordított, és a kozmoszt megjárt festőművész tapasztalatát a táj, vagyis az embert körülvevő természeti aura élményvilágával kezdte ötvözni. Az emberi léptékkel befogható táj motívumait átlebegtette azon a nyelvi szövétneken, amelyet kozmikus időszakában dolgozott ki, vagyis a mikro- és makrokozmoszt, illetve a tapasztaláson inneni, és az elvont, éterikus világot úgy feleltette meg egymásnak, hogy azok az egységességben oldódtak egymásba, elhárítva a konfrontáció lehetségességét.
Torok azt próbálta demonstrálni, hogy a világegyetemben nincsenek természetes ellentmondások – az ellentmondásokat mi magunk hozzuk létre, mesterségesen, sokszor önös érdekektől vezérelve. Ez tehát az érett ember és művész bölcselete volt, aki – azon túl, hogy láttatott – immár tanítani is képes volt bennünket a maga vizuális eszközeivel, valamint belső látásával. Hiszen a belső látás az a képesség, amellyel a dolgok mélyére hatolhatunk, leolvasva a lét titkos, talányos kódjait.
Amikor Torok Sándort ünnepeljük, akkor nem csak a festő- és grafikusművésznek adózunk. Nem feledkezhetünk meg áldozatos szervezői aktivitásáról sem, amit a művésztelepi mozgalom előremozdításában és serkentésében mutatott fel, Szabadkától a Hortobágyig, Vajdaságtól Franciaországig. Torok munkásságának amúgy is irigylésre méltó mennyiségi mutatói minden bizonnyal még impozánsabbak lennének, ha a közügyekbe fektetett energiát és időt kivétel nélkül az alkotásba irányítja. Ám akit egyszer felkap a kollektivizmus eszméje – a hatvanas évek pedig nagyon is közösségi korszak volt –, az mindig is híveként mutatkozik, amíg csak ereje és hite bírja. Torok Sándor egy ilyen rendkívüli egyénisége a magyar művészetnek.
Szombathy Bálint