::: Fejezet egy művészeti ág magyarországi történetéből
Mint másutt a nagyvilágban, Magyarországon is a küldeményművészek és a konceptuális alkotók voltak az elsők, akik a fénymásoló készülékben felismerték az alkotás új lehetséges segédeszközét. A másolatok kiválónak bizonyultak a kezdetben még igencsak alacsony színvonalú reprodukciók készítésére, de a javarészt anti-esztétikai felfogású konceptualisták számára amúgy sem ez volt az elsődleges szempont. Olcsóbb volt, mint a hagyományos fénykép és nagyobb számban lehetett terjeszteni, akár személyes úton, akár postailag. Ugyan a posta intézménye is ellenőrzés alatt állott, illetve maga is cenzúrázott, ám lehetetlen volt minden, a rendszernek nem tetsző dolgot kiszűrni az országból kifelé irányuló küldemények tömkelegéből. A kortárs művészek rájöttek, hogy a vasfüggönyön túlra postai úton tudják legegyszerűbben eljuttatni azokat a szöveges és képi információkat, melyekkel jeleket kívántak adni magukról a nyugati szabad világ felé, illetve küldeményeik révén be próbáltak kerülni különféle kiállításokra azon munkáik által, melyeket a helyi kánon kivetett magából. Erre a célra a levélborítékba bújtatott A4-es szabványméretű fénymásolatok kiválóan megfeleltek. A hetvenes évek első felében legszámottevőbben Tót Endre és Tóth Gábor alkalmazta az új médiumot levelezőművészeti aktivitásának meghatározó részeként, több száz példányban postázva saját képes- és szórólapjaikat.
Mindemellett a sokszorosításnak más módozatai is kialakultak, hiszen a szigorúan ellenőrzött hivatali másolókészülékekhez egyrészt nehéz volt hozzáférni, másrészt egy adott mintáról csak korlátozott számú kópiát – általában 10–15 darabot – lehetett készíteni, amit gondosan regisztráltak, felvéve a megrendelő adatait, továbbá arra kötelezve őt, hogy hagyjon hátra egy archívumi példányt. A másolás egyéb formáit természetesen azok tudták leginkább kiaknázni, akik tevékeny viszonyban voltak a nyomda világával, avagy rendelkeztek közvetlen nyomdászati kapcsolatokkal. Így például Erdély Miklós ide kapcsolódó produkciója nem annyira azért érdekes, mert alkalomadtán ő is kipróbálta a fénymásolást, hanem azért, mert rendkívüli leleményességgel egy nem éppen szokványos, sőt egyedülálló módját választotta a másolásnak, amikor 1975–76-ban a nyomdai próbanyomatok kidolgozásaként ismert száraz eljárással kópiákat készített a munkáiról. A száraz fénymásolást a síknyomásban alkalmazták oly módon, hogy ozalid eljárással papírra világították át a nyomdai íves forma filmes változatát, majd ammóniagőzzel lúgosítva előhívták. Ez volt az utolsó ellenőrzés, mielőtt a nyomóforma nyomólemezre került egy újabb átvilágítással. Erdély Miklós a Dániel fia által a nyomdából kicsempészett ozalid papírra vitte át képes-szöveges munkáit.
A korabeli politikai ellenzék illegális sejtjeihez hasonlóan a művészek is maximálisan alkalmazták az akkori idők népszerű sokszorosító eljárását, a szitanyomást, amikor a fénymásolókhoz még nem lehetett hozzáférni. Tóth Gábor például iparilag is szitázott, de más nyomdai eljárásokat is kipróbált, többek között az úgynevezett rotaprintet. Ezzel készült néhány közös kis füzetünk is, valamint Tóth mail art szóró- és képeslapjainak a java, az illegalitás leple alatt, de valószínűleg így készültek Tót Endre írógépes intervenciókat és szöveges üzeneteket tartalmazó szerzői képeslapjai is a hetvenes évek első felében. Szirányi István is azok közé tartozott, akik alkalmazkodva a lehetőségekhez több sokszorosító technikát használtak, főként a hetvenes évek második felében. 1978-ban a Krakkói Biennáléra szitanyomással készítette el Kőrajzolás sötétkamrában című ciklusát, 1979-ben pedig a síknyomás felé fordult a figyelme. Az azévi, ljubljanai Grafikai Biennálén Auto-Exposition című munkáját állította ki, s 1979-es, immár kétszázötven példányban nyomtatott Telefonkönyv No. 1, No. 2 és No. 3 című sorozatát is ofszeten állította elő, kipostázva a példányokat a küldeményművészeti hálózatba. Szirányi 1974-ben kezdett kísérletezni a fénymásolóval, első telecopier akcióját pedig 1976-ban bonyolította le a Xerox cég budapesti irodájában, elkészítve Hommage á Joseph Beuys/Eurasienstab című fotómunkájának másolatait egy dániai kiállításra. Szirányi ezirányú érdeklődése a nyolcvanas és a kilencvenes években is élénk maradt, s egészen mindmáig az, magába foglalva a színes technikát. A kor sajátos hangulatát idézi N. Mészáros Júlia következő történeti megjegyzése: „A hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig számos művész titokban készítette xerox-alkotásait, s ha nem akarta, hogy kizsűrizzék az országos kiállításokon, kénytelen volt szita- vagy ofszetnyomatba átültetni (pl. Halbauer Ede, Hegedűs 2 László, Haász Ágnes, Lux Antal).”
A hetvenes évek második felében bekövetkező művészeti paradigmaváltás szinte egybeesett a fénymásoló készülékek technológiai fellendülésével, minek eredményeként egyre jobb minőségű másolatokat lehetett készíteni. Egyre több alkotó számára vált egyértelművé, hogy a fénymásolók nem csak sokszorosításra használhatók, hanem új grafikai műfajok megteremtésére, nyelvi újításra úgyszintén alkalmasak lehetnek. A zárt kelet-európai társadalmakban – a nyitott Jugoszláviát kivéve – a fenti felismerés óhatatlanul késésre volt ítélve. Jómagam 1973-ban állítottam ki először fénymásolón készült munkát a zágrábi Egyetemi Központ Galériájában megrendezett Xerox című nemzetközi kiállításon, amely Európa keleti felén az első fénymásolás-művészeti rendezvény volt. Xerox-portré című sorozatom a ‘másolat másolatának a másolata’ eljárás szellemében készült: az érettségi tablóra fotózott portrémat addig másoltam, amíg teljesen ki nem halványodott. A sorozat érdekessége, hogy magánúton vásárolt, vegyi technológiájú, pozitív-negatív eljárású házi fénymásolón készítettem. A nyolcvanas évek elején viszont a telefotográfia médiumát kiaknázva hoztam létre a világon egyedülálló ilyen fajta gyűjteményt, a képalkotás gépi hibájának latens esztétikai értékeire hívva fel a figyelmet. A telefotográfiák mára beépültek a magyar elektrográfia történeti gerincébe.
A magyarországi fénymásolás történetének külön fejezetét adja Galántai György korabeli tevékenysége, aki az általa alapított Artpool Művészetkutató Központ ernyője alatt 1979-től rendszeresen alkalmazta a médiumot. Nyomdai kapcsolatai révén a nyolcvanas évek első felében Aktuális Levél címen A4-es szamizdat szórólapot bocsátott ki több száz példányban. Tekintve, hogy ez volt az első fénymásolón készült illegális hírröpirat, azon nyomban a belügyi szervek látókörébe került, minek következtében – a címlapján a „Mindent el kell mondani” jelszóval tizenegy ízben megjelenő – kiadvány 1985-ben megszűnni kényszerült. Galántai ennek utána magánúton történő kérelmet nyújtott be a Művészeti Alap képzőművészeti szakosztályának igazgatójához, hogy engedélyezze számára egy ajándékba kapott és művészi munkájához felettébb szükséges, munkaeszköznek minősülő Canon PC 25 típusú fénymásoló kedvezményes behozatalát, melyet a hivatalos szervek végül is megtagadtak, arra hivatkozva, hogy a készülék nem fénymásoló, „hanem elektrosztatikus elven működő gyorsmásoló, ilyen gép használata pedig magánszemélyeknek nem engedélyezhető”. Itt jegyzem meg, hogy az Artpool által gyűjtött művészeti dokumentumok és művészeti cikkek jelentős része úgyszintén fénymásolón készült.
Ahhoz, hogy a kopigráfia elektrográfiává nője ki magát, és az eszközökhöz való hozzáférés akadálytalanná váljék, szélesebb körű társadalmi-politikai átalakulásra volt szükség. Ennek előszele a nyolcvanas évek közepén már igencsak érezhető volt, lehetővé téve, hogy hazánkban – a szocialista országok közül elsőként – polgárjogot nyerjen a szabadon gyakorolható magán fénymásolás. A szabad fénymásolást tiltó, illetve regulázó előírások 1985-ben kezdtek lazulni, amihez döntően a Soros Alapítvány járult hozzá azáltal, hogy elindította a tudományos, közművelődési és felsőoktatási intézmények fénymásolókkal való ellátásának programját, melynek keretében több mint száz készüléket hoztak be az országba. Az akkori állapotokra jellemző, hogy a gépeket végül is megvásároltatták azokkal az intézményekkel, melyeket használati jogosultsággal ruháztak fel. A lavinát már nem lehetett megállítani, és a nyolcvanas évek második felében fokozatosan feloldódtak a fénymásolást szabályozó gátló előírások.
Szombathy Bálint