Fordított ikonok

::: Alföldi László Ugyanaz és más című 2003-as kiállítása elé


Si duo faciunt idem – non est idem. Ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz. De mi van akkor, ha egyvalaki csinálja ugyanazt kétszer? Sőt, háromszor, négyszer, százszor, ezerszer? Bár ő maga, aki ugyanazt csinálja, ugyanaz, amit csinál, mégsem lehet ugyanaz. Mindig valami más. Ámde ki tudja, hány ember lakik egy emberben? Ki tudja, hogy a formális önazonosság nappali leple alatt, hány én szorong? Hányféle identitás közös nevezője az, amit „én”-nek nevezünk? Nem úgy kellene-e hát inkább mondanunk, hogy amikor ugyanazt egymás után csinálja valaki, akkor nemcsak az eredmény nem ugyanaz, de ő maga is mindannyiszor más? Másvalaki. Noha persze ugyanaz. Végtére is nem hasad sem ketté, sem százfelé, nem esik szét én-ek színpompás vagy szürke tömkelegére. Lényegileg mégiscsak egy, akárhány hiposztázisban jelenik is meg.

De miért kell – szinte kényszeresen ismételve – ugyanazt megtennie? Talán azért, hogy ne legyen ugyanaz? Hogy megtörjön az ugyanaz életellenes varázsa? Végül is ki ez a másvalaki, aki lankadatlan azonosságtudattal teszi a dolgát, csinálja ugyanazt, vagyis másol és másol, hogy újra meg újra tanúságot tegyen róla: semmi nem ugyanaz. És miről tesz tanúságot az a művész, az az alkotó, aki így és erről tesz tanúságot a mi időnkben?

Alföldi László: Ugyanaz és más, 2003 (részletek a sorozatból)

Első pillantásra, mintha Alföldi László nem-ornamentális, de ornamentálisan lezárhatatlan képsorozataiban egyfajta kereső mozgás – intellektuális és lelki hiányérzet – találna adekvát művészi formát magának. Mintha a másolóművész minden másolatban az elérhetetlen-utolérhetetlen Ugyanazt keresné-üldözné, mintha az isteni Ugyanaz végső bizonyossága, önmagából kimozdíthatatlan tökélye vonzaná, akár egy misztikust az isteni Abszolútum. Ez azonban merő látszat csupán. Sőt, épp ellenkezőleg: menekül-iszkol az Ugyanaz, a technicizált fogyasztói világtársadalom mindent egyetlen ugyanazzá varázsoló hatalma elől. Nem elérendő célja, hanem felbomlasztandó tárgya az Ugyanaz: a lélek hullaállapota. A technikai másolatok másolásával felfüggeszti az Ugyanaz ember-nélküli hatalmát.

A 68-as ultrarealizmus radikális festészeti másolását, a konceptuális másolást azonban nála a posztmodern másolás (az idézet, az allegória, a brikollázs bármit bármivel összeollózó másolási módja) váltja föl, ámde korántsem a posztmodern mismásolás – az elkenés, a „nesze-semmi-fogd-meg-jól” – értelmében. Ehhez ő túlságosan is és lankadatlanul modern. Csak eszközeiben nem válogat, bármit örömest felhasznál, kipróbál, a posztmodern eszköztárát is, művészi vállalkozása értelmét, célját tekintve azonban – ha végtelenül rezignáltan és szomorúan is – kitart a mindent defetisizáló modernség mellett.

Alföldi László: Ugyanaz és más, 2003 (részletek a sorozatból)

Alapvetően kétféle másolat létezik: az egyik a rituális ismétlés, a másik a mechanikus ismétlődés elvén alapul. Az egyik a szent, a másik a modern iteratio. De mindkét ismétlés azon a fikción nyugszik, hogy az eredeti – a modell, az őskép, a prototípus – és a másolat azonosak, nincs köztük különbség. A másolat nem azt jelenti, hogy valamiből sok van, hanem azt, hogy minden másolat mindig az az egy. Ez = az. Ha könyvet olvasunk, ugyanazt az egy könyvet olvassuk, akárhány példányban nyomtatták is ki. Ha reprodukciót nézünk, mindig ugyanazt az egy képet nézzük.

Ha mégis van különbség a rituálisan vagy mechanikusan, vallásilag vagy technikailag megismételt események, képek, szövegek, vagyis az egyes másolatok között, akkor az hiba: ez lehet vallási rontás (a szent megsértése), és lehet technikai rontás (a gép, vagy a gépet kezelő fogyatékossága, „kihagyása”, ügyetlensége). Az egyik esetben a hibás példányt eretnekségként, démonikus kísértésként, a másikban selejtként vetik ki a sorból, amelyben minden egyes darab – ugyanaz az egy darab. Mellékes itt, hogy maga az Ördög vagy a nyomda ördöge rontja-e el a másolatot, a lényeg így is, úgy is az, hogy a törés, a rontás hozza létre az eltérést, az eltérés pedig – megtörve a rituális közösség totális egységét vagy a technikai tökéletesség halotti zártságát – új sorozatot indít el, amelyben a hiba, a defekt, a rontott példány lesz az individualitás képviselője, az ellenállás utolsó, groteszken heroikus szólama.

Alföldi László: Ugyanaz és más, 2003 (részletek a sorozatból)

A Paradicsomban csak állatok maradhatnak meg, emberek nem – írja valahol szellemesen Hegel. Az emberi állapot lényegéhez tartozik a nem-azonosság és a semmivel nem azonosíthatóság. Az emberi állapot mindig másállapot. A tökéletes boldogság, szépség, igazság, szabadság elérése az ember halálát – dologgá, géppé, technikai másolattá válását – jelenti. Az autenticitás annak az azonosságtudatnak a visszaszerzése és megerősítése, amely a nem-azonosságon alapul: nem vagyok azonos, tehát vagyok. Addig vagyok, nem tovább. Azon túl a halotti lét azonossága kezdődik.

Az ember csak a halálban válik azonossá önmagával, amennyiben a maga számára megszűnik maga lenne. Az életben maradók számára azonban korántsem halott, korántsem azonos önmagával. Él, ameddig élnek emberek, ameddig a világ – világ. Ugyanígy, a művész számára sem halhat meg senki. A leghalottabb halott ikonja – mondjuk, egy divatmagazin színes fotóján feltűnő szépségesen szép emberbábú – sem halott. Alföldi László jelen kiállítása erről tesz tanúságot azzal, hogy a halott képet animálja. Lelket lehel a technikai képbe. Kiszabadítja a sokszorosított-tökéletes embert a technikai kép halott azonosságának zárójelei közül.

Alföldi László: Ugyanaz és más, 2003 (részletek a sorozatból)

Az a formatechnika, amellyel a tökéletes ipari-technikai másolatot – többnyire találomra – kiragadja saját világából, a színes magazinok borítóinak és reklámfotóinak paradicsomi azonosságából, a tökéletes önfeledtség bábú-boldogságából, az a mód, ahogyan lehántja vagy letépi róluk színes, csillogó héjukat, kibontja őket túlvilági képiségük merevségéből és némaságából, az a megszállottság, amivel újra meg újra átmásolja – valósággal szétmásolja – ezeket a képeslap-fotókat, arra szolgál, hogy a halott szépség tökéletességének álcája, a paradicsomi látszat mögül felszínre bukkanhasson az esendő és mulandó létezés emberi arca. Annyi (!) arc, amennyi emberi arcunkból még maradt. Ebben az értelemben ennek a kiállításnak a képeit – Alföldi László ugyanazt másként és másként kirakó metafizikai létjátékának képeit – leginkább úgy lehet nézni és olvasni, mintha fordított ikonok lennének.

Szilágyi Ákos


Elsőközlés | Forrás: Alföldi László archívuma
Elhangzott 2003. december 4-én Budapesten, a Francia Intézetben, Alföldi László Ugyanaz és más V. – Re-produkciók című kiállításának megnyitójaként | A kiállítás 2003. november 27-e és december 20-a között volt látogatható

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük